vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Élő kereszt az oktatásért
Hideg volt. Nagyon hideg. Több órán keresztül egyhelyben ácsorogni az öreg Duna felőli cúgos Szalay utcában, december 14-én, nagyon hideg volt. Persze jól felöltöztünk, az alattomos hideg mégis szép lassan utat talált ruháink résein, s igyekezett mindannyiunkat nógatni: – Ugyan menj már! Megfagysz itt! Ne ácsorogj! Eridj haza!
    De hiába nógatott. A tömeg nem mozdult. Kitartott a végsőkig. Csak állt, figyelt, néha felmorajlott, máskor tapsolt, énekelt és újra csak figyelt, lelkendezett.
    Sokan voltunk, egészen sokan. Mikor a Szemere utcán mentem az Oktatási Minisztérium felé, már messziről hallottam a mikrofon zaját, de embereket alig láttam, pedig már közel volt a három óra. Bíztam is benne, hogy talán leszünk valamennyien, de kicsit tartottam is a részvétel vonatkozásában. Tél van. Igazi tél. Kevés ember lesz csak, ki dacolva a hideggel eljön, és újra eljön az igaz ügyért.
    A rendezvény a Minisztérium elé lett meghirdetve. Néhány utcával odébb valaki kedvesen megszólított, s kérdezte, merre találja a Szalay utcát. A következő pillanattól már úgy mentünk együtt, mint régi kedves ismerősök. Sokszor gondolkodtam már ezen: akik összetartoznak, azok nem idegenek egymásnak? Azok ismeretlenül is ismerősei a másiknak? Nem tudom, valójában hogyan is van ez, csak azt tudom, hogy jó így élni.
    Nos, mikor befordultunk a Minisztérium felé, s egymásra pillantottunk, mindkettőnk arcán az első pillanatban volt egy kis csalódottság. Alig láttunk néhány embert. Hol van az elszántság? A hangszóróból hallatszott a zene, hívogatott, de úgy tűnt, hiába. 
    Csalódottságunk azonban nem tartott tovább egy pillantásánál, mert amint előrenéztünk a Parlament felé, már láttuk a tömeget, s fülünkbe csengett halk morajlásuk. 
    Minden rendben. Csak a szónoki emelvényt egy sarokkal odébb építették, a Szalay és Honvéd utca sarkára, s a kivetítők a Duna felé néztek.
    Volt még legalább tíz perc a kezdésig, nem kellett hát sietnünk. A tribün hátához érkeztünk, s természetesen itt alig volt ember. Ez tévesztett meg először. Mikor azonban a Honvéd utcánál megálltunk, már megelégedéssel láthattuk, hogy ebben az utcában is jobbra és balra, az utca teljes szélességében sűrűn állnak, végét sem látni meddig, a Parlament felé pedig végelláthatatlan a tömeg. 
    Mert mindennek a háta a legkevésbé keresett, így van ez még egy felvonulás rendezettségében is. Itt az emelvény mögött ekkor még alig-alig voltunk. Mikorra azonban a moderátor felment az emelvényre, már a minisztérium felől érkezők sem tudtak átmenni a többi utcába, ezen az oldalon is kezdett áradni az emberfolyam. 
    Megkezdődött a rendezvény. A Budai Margitosok Baráti Köre vállalta fel annak meghirdetését, megszervezését. Aki a rendőrségen bejelentette a szervezést, néhány nappal korábban kissé kétségbeesve hívott fel telefonon, mert a hatóság beidézte őt. Megkérdezte, szokásos-e, gyakori-e, megtehetik-e, hogy behívják, ahelyett, hogy az engedélyt adnák ki. Megnyugtattam. Ne aggódjon. Mindez szokásos, gyakori, megtehetik. Ők a hatóság, mi pedig csupán a demokrácia polgárai vagyunk. De jogainkat nemcsak azzal gyakorolhatjuk, hogy néha elmegyünk, vagy el sem megyünk leadni voksunkat, hanem érvényt szerezhetünk gondolatainknak sok más eszközzel is, mint a mostani esetünk. Eszközökkel persze rendelkezik a hatalom is. Meg kell azokat ismernünk, és akkor kevésbé leszünk megfélemlíthetőek. 
    Nos, a szervezők szerveztek, mégpedig igen jól. Sok-sok gyermek, felnőtt, szülő, nagyszülő, a jövőnk tisztaságáért aggódó polgár jelen volt, a létszám minden és mindenki várakozását felülmúlt. 
    A Teremtőnkhöz fohászkodó közös énekek szépek voltak, és meghatóak, a szónokok röviden beszéltek és okosan, szellemesen, az összekötő szöveget mondó, előadókat felvezető moderátor pedig jól összefogta az egész rendezvényt. Sok tehetséggel, köztük nem egy újjal is megismerkedhettünk, kik beírták a nevüket az oktatás történelmébe. 
    Ki kellett mennünk az utcára, mert a bal-liberális kormány mindig próbálkozik. Nem buták ők, azt el kell ismerni. De egyébként is. Az ellenfelet sosem szabad lebecsülni. 
    Szóval a bal-liberális kormány mindig próbálkozik. Egyik célterülete az oktatás. Sőt, nagyon okosan, az egyik legfontosabb célterülete az oktatás. A bambán bégető birkák a legjobb polgárai a demokráciának. Mármint szerintük. A képzés legyen célirányos, ott igen magas, mi több, profi. De csak a célirányban. A szakmádban legyél kiemelkedő, törekedj elsőnek lenni, valósítsd meg önmagad, érvényesülj, csináld meg a magad karrierjét, de felejtsd el azt az ósdi gondolkodást, hogy igényes légy önmagadhoz, hogy felismerd az értékeket, hogy másokra is tekintettel vagy. Ha jó vagy a szakmádban, megfizetnek, érvényesülsz, boldogulsz. Tanulj hát, de ne fecséreld az időd és energiád holmi mellékzöngékre, más tárgyakra, netán művészetekre, azok mára már teljességgel értelmetlenek. Mindig csak egy cél lebegjen előtted: önmagad megvalósítása mely egyenlő: minél magasabb beosztásba kerülni, minél több pénzt keresni. A szlogen pedig: Király vagyok!
    A liberális irányzat ezt hirdeti ország-, világszerte. 
    Ez még a klasszikus rabszolgaságnál is rosszabb. A rabszolga ember maradhatott. Volt közössége, szövetkezett, gondolkodhatott, néha fellázadt, máskor megszökött. Volt valami reménye, hogy ember marad. 
    Az újkori rabszolgák azonban észre sem veszik, hogy nem többek egy biológiai lénynél, kiknek háta mögött néhány tucat más kategóriában élő biológiai lény kacsint össze. 
    Vannak, kik mindezt látják, s küzdenek ellene. A küzdőtér egyik helye az egyház, az egyházi iskolák. Ez tehát a bal-liberálisok egyik legfőbb támadási célpontja. 
    Mindenféle zagyva számításokkal bebizonyítani igyekeztek, hogy az egyházi iskolák ma több pénzt kapnak az államtól, mint az önkormányzatiak. Ők tehát nem tesznek mást, csak ezt a többletet vonják el. Hazudnak, hazudnak, és megint csak hazudnak. Arcátlanul, szemérmetlenül, pimaszul és okosan. Úgy hazudnak, hogy a végén már ők maguk is elhiszik: igazat mondanak. Nos, ők csak higgyék el. Ahogyan szegény megboldogult magyar tanárom mondta: aki ezt elhiszi, szamarabb a lónál.
    Az egyházi iskolák, de sajnos elsősorban csak a történelmi egyházi iskolák nem az egyén, hanem a közösségek boldogulására igyekeznek nevelni és így oktatni. Felelősséggel tartozunk a másikért, mindenkiért. Nem lehet célunk örömben és mámorban tobzódó biológiai lénynek lenni, embernek kell maradnunk. A történelmi egyházak és a liberálisok két egymással szinte mindenben ellentétes eszmét hirdetnek. 
    Ezen nemes célok megvalósításának megkurtítását tűzték ki célul ismét a bal-liberálisok képviselői. Igaz, hogy a múlt század első felében háromszor-négyszer ennyi volt az egyházi iskola, és igaz az is, hogy abban az időszakban egy, a magyar történelemben korábban soha nem tapasztalt felemelkedés kezdődött meg a csonka Magyarországon, mely felemelkedésnek minden szaktekintély által elismerten, kimagaslóan nagy szerepük voltak az egyházi iskoláknak, mindennek ellenére, sőt, talán éppen ezért elsődleges célpontjuk a bal-lib kormányoknak az egyházi oktatás. S mert az Igén kívül kenyérrel is él az ember, az Igét pedig az egyházaktól elvenni nem lehet, nosza, vegyük hát el a kenyeret. 
    E javaslat került, épp az utcai megmozdulás napján, a parlament elé, az egyházi közoktatási intézmények finanszírozásának megkurtítása. De ha lúd, hát legyen kövér: ne csak a kenyeret vegyük el, adjunk egy érvágást az Igének is. Hadd vérezzen, hadd gyengüljön. Minek a készségtárgyakat osztályozni? És egyáltalán, minek a készségtárgyak? Miért kell a lelket is művelni? Mi abból a haszon? És különben is! Minek a lélek? Elég, ha csak test van, és a fejben csupán annyi tudomány, mely tudománnyal a lehető legnagyobb hasznot elérheti a multi, akkor a munkát ténylegesen végző, biológiai lény is jól jár, mert a nekik visszajuttatott alamizsna még mindig sokkal több pénz, mint a tisztességgel, ám érző lélekkel megkeresett jövedelem. 
    Sokan voltunk. Nagyon sokan. S hiába mormolta szélnyelven a hideg, hogy elég volt, ne törődj te ezzel, eridj haza! Nem távoztunk, míg csak vége nem volt erőnket megmutató rendezvényünknek. 
    Sokakat megmozdított a kormány újabb felháborító, az egyházak, azok egyik legfontosabb szolgáltatása, az oktatás-nevelés ellen indított újabb támadása. 
    De az igazi erő elsősorban nem bennünk, hanem Velünk volt. Ez az Erő úgy rendezett minket, úgy álltunk a két utcában, oly alakot vett fel a tömeg, melyet más nem rendezhetett, csak a felettünk lebegő és bennünk gyönyörködő Krisztus. Az Ő keresztje voltunk.
Hardy F. Gábor
A cikk 2005. január 9-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón