vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Bozgorok
Erdélyben, hol másfélmillió magyar szív dobog, mikor valaki betölti az érett kort, s az illető történetesen legényember, katonának kell bevonulnia, csakúgy, mint sok más országban a földön.
    Aztán valahogy mindig úgy sikerül történnie, hogy a sok-sok román legény és a néhány magyar egy helyre kerül. Mert az Erdélyben ugyan sokan vagyunk magyarok, de az egész Romániában kevesen. Katonáéknál pedig, had edződjön a legény, minél messzebb viszik otthonától. 
    Hogy együtt vannak a két nemzet fiataljai, talán nem is baj. Ha már idegen honban kell élni, legalább ismerjék meg egymást, ismerjék meg a másik nemzet ifjait. 
    Magyar és román fiatal jót megvannak együtt. Nem igazán bántják egymást, akkor épp egy a sorsuk. No meg egyébként sem bántanák egymást, ha nem lenne a nagypolitika, a néhány helyi nacionalista, ki csak abban leli örömét, ha egymásnak uszíthatja szomszédjait. 
    Magyar a magyar, román a román társaságában, de sokszor együtt is. Lehet, cukkolják, szidják egymást, de aztán kezet fognak, ölre nem mennek semmiért, semmilyen szidalmazás nem hozhatja ki a legényeket sodrukból, amiért egymásnak esnének. Semmilyen, csak egyetlenegy:
    Ha egy román meg akar sérteni egy magyart, ha velejéig akarja sérteni, ha ölre akar menni vele, nem kell mást tennie, csak azt mondani: bozgorok. Ez a szó: bozgorok, minden erdélyi magyart kihoz a sodrából, összerándul arca, egy évszázad keserűsége ül reá. Ez egyetlen szó, mellyel, ha megtámadják, nem ismer sem embert, sem Teremtő Istenét, ölre megy. Bozgorok. E szóban benne van egy évszázad fájdalma. 
    Közel száz éve, hogy a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi, a bánsági magyar hontalan lett. Hontalan lett, pedig nem akart az lenni. Közel egy évszázada, hogy szenvednek, pedig ártatlanok. Közel egy évszáda, hogy szenvednek és tűrnek, tűrnek és várnak. Várnak a hazahívó szóra. Várják, hogy eljön az a pillanat, mikor többé nem lehet azt mondani rájuk, hogy hazátlanok. Nem lehet, mert van már hazájuk.
    Most eljött az idő. Sok európai ország már előttünk jár, ők kidolgozták a lehetőséget, a jogi hátteret, hogy egyesüljön nemzetük. Előttünk a sok jó példa, nem nekünk kell törni az utat. Most jött el az idő nemzetünk újraegyesítésére.
    Számomra már az a tény maga hihetetlen és megalázó, hogy most, amikor erre már lehetősünk van, nem egy szívként, egy nemzetként öleljük magunkhoz összes rokonunk, nem együtt örvendezünk és mulatunk, amiért levette Teremtőnk vállunkról a rabigát.
    Hát itt a határokon belül nem minden magyar emberben dobog magyar szív? Megtörténhet-e az, hogy eltaszítjuk vérünket, a mieinket? 
    Nem, ez lehetetlen! Ha ez megtörténne, mily szégyen esne rajtunk. Többé nem hivatkozhatnánk arra, hogy azok a nagyhatalmak. Azok tettek minket tönkre, szegényítettek el. Nem. Attól kezdve csak magunkat okolhatnánk. 
    Nem! Ez nem fog megtörténni! Magyar ember, magyar emberrel ezt nem teheti meg. Hogyan nézhetünk azután egymás szemébe. Nem tehetjük ki magunkra a táblát: „Én igennel szavaztam.”
    Számomra elképesztő, hogy van olyan politikus, aki, mikor a történelmi helyzet már változott, mikor már lehetséges, nemmel válaszoljon arra a kérdésre, visszafogadjuk-e azokat, kiket a nagyhatalmak elszakítottak tőlünk.
    Ha valaki ezt csak úgy mesélné, és nem a saját füleimmel hallottam volna, azt mondanám, ez nem igaz, ilyen nincs. A politikus felesküdött, hogy mindig nemzete és hazája érdekében cselekszik. 
    A nemzet s a haza érdeke egybevág. Aki nem tíz, hanem tizenötmillió magyar állampolgár nevében beszél, ha tizenötmillió magyar állampolgár érdekét kell képviseli, az nagyobb rangot ad, s minden szempontból többet, az anyaországnak is. 
    Hogyan lehet, hogy egyáltalán kérdés az állampolgárság visszaadása azoknak, kiktől erőszakkal elvették?
    Közéleti emberként hogyan teheti meg bárki is büntetlenül, hogy e kérdés ellen emeli fel a szavát?
    Magánemberként sem tehetem meg, de mint magánember, magamért felelek. Ki a közért dolgozik, sokakért felel. Hogyan mondhatom azt a síró, könyörgő szóra: „Még nincs itt az idő.”
    Még nincs itt az idő! 
    A közéleti embertől, legyen az politikus, lelkész, vagy bárki más, tőlük várják sokan, hogy irányt mutassanak. S ha rossz irányt mutat, azért felelnie kell, egyszer majd biztos felelnie kell.
    Közéleti- vagy magánemberként megtehetem-e büntetlenül, hogy másokat riogatok? hogy rémhíreket terjesztek? Aligha. Előbb vagy utóbb az ilyen cselekedet megbosszulja magát. 
    Az emberi élet, és a méltóság két olyan alapvető emberi jog, melyet sem elvenni, sem csorbítani nem lehet. Mégis több millió magyarnak a méltóságát majd egy évszázada folyamatosan csorbítják. Közel egy évszázada, hogy több millió magyarnak vetik a szemére, hogy hazátlan, másfélmillió erdélyi magyarnak vetik oda, hogy bozgorok. 
    Eljött az idő, hogy lerázzuk a sok megaláztatást. Kik kívül rekedtek, egy évszázadot vártak, s tűrtek. Most rajtunk a sor.
    Adj Édes, Kegyelmes Istenem mindannyiunknak beleérző szívet, s gyarló szívünket tisztítsd meg sok-sok szeretettel.
Hardy F. Gábor
A cikk 2004. november 28-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón