vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
A rémhírterjesztés büntetendő
A rémhírterjesztés bűncselekmény, súlyos bűncselekmény. Nem vétség, mint például a rágalmazás egyes alakzatai, nem, ennél sokkal súlyosabban büntetendő, mert amíg a rágalmazás elkövetésével egy személy méltóságát – már aki megérdemli, hogy méltóságáról beszéljünk – sértjük, addig a rémhírterjesztésnél az egész társadalom, vagy az emberek nagyobb csoportjában keltek zavart. Jogos tehát, hogy Büntető törvénykönyvünk e bűncselekmény elkövetőjét igen súlyos büntetéssel fenyegeti büntetni.  
    A Btk. 270. §-a pontosan így szól: „Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt – vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy híresztel, amely alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” 
    Igen. Valóban ott van a jogszabály szövegében: ezt a bűncselekményt csak közveszély színhelyén lehet elkövetni. 
    A korábban hatályban volt jogszabály szövegrészben azonban nem volt ott a „közveszély színhelyén” kitétel. Korábban tehát e jogszabály bárhol elkövethető volt. Bárhol és bárki által. 
    Azzal azonban, hogy a rémhírterjesztés a bárhol elkövethető bűncselekmények kategóriájából kikerült, még elítélendő, még büntetendő cselekmény. Mert büntetni nemcsak a bíróság tud. Tud büntetni az állampolgár is. Például azzal, hogy nem adja legközelebb a voksát olyan személyre, pártra, akitől, amelytől csak félrevezető információkat, híreket kapott. 
    Ha már most azt vizsgáljuk, hogy mit mond a jog közveszély színhelyének, hát valóban el kell mondani, nagyon szűken értelmezi e helyet, s nem tekinti közveszély helyének az egész országot, még akkor sem, ha maga a riogató mondja, veszélybe kerülhet a teljes államháztartásunk. 
    Másrészt azonban a nagy nyilvánossághoz elegendő akár egy tucat ember is, hiszen az már nagy nyilvánosság, akikről egyszeri ránézésre nem tudom megállapítani, hányan is vannak.  
    Nézzük mi történik a jogban, ha nem 12 ember előtt terjesztek rémhírt, ennél sokkal nagyobb nyilvánosság előtt: az ország valamennyi lakosa előtt terjesztek olyan rémhírt, azzal riogatok, hogy 800.000 magyar ember, nem önként elment, nem tékozló fiú, aki hazatért, hanem hazájából egy gyarló, feje felett megkötött szerződéssel elűzött rokon hazatér, ez a hazai büdzsének évi 500 milliárd forintba kerül, és ezzel az ország határain belül élő 10 millió magyar ember mindennapi megélhetése, munkája, lakása kerül veszélybe.  
    Nézzük, mi történik azzal, ha valaki ilyen rémhírrel, ilyen valótlan, minden realitást nélkülöző, de egyébként jónak tűnő szónoki fogással fenyeget valamennyiünket, nemcsak 12 embert, hanem több mint tízmilliót.  
    Nos az illetővel látszólag semmi nem történik. A hír ugyan rémhír, ezt sokan, nagyon sokan tudják, s tudja az is, aki terjeszti, csakhogy a helyszín, nem közveszély színhelye. Így hát a büntetőjog nem tud semmit kezdeni az egésszel.  
    Igaz, maga az elkövető mondja, ha lehetővé tesszük szavazatainkkal, hogy 800.000 magyar Magyarországra költözzön, azzal az egész ország közveszélybe kerül, felborul az teljes államháztartás, s ezzel mindenki megélhetését, életét veszélyezteti, de ettől ez még nem lesz bűncselekmény.  
    És ha nem bűncselekmény, akkor szabadon megtehetem. Nincs valami más norma, amely gátat szabna cselekedeteimnek? A hazudás sem bűncselekmény, csupán, ha büntetőbíróság előtt hazudok. Akkor hát bátran mondhatok valótlant? 
    Van-e olyan ember, aki még nem hallott arról, hogy erkölcs? Együttélésünket, mindennapi életünket nem a jognak kell szabályoznia elsődlegesen, hanem az erkölcsnek. A jog folyamatosan változik, és természetesen szükséges minden társadalomban, de e norma is az erkölcsből kell, hogy fakadjon.  
    Az erkölcsből, mely örök, állandó és egyetemes. Az erkölcsből, mely nem ismer határokat. Az erkölcsből, mely minden embernek a földön azt mondja: ne hazudj, ne rémisztgess másokat, ne tedd boldogtalanná a napját, hetét, hónapját, ne kelts nyugtalanságot a lelkében azzal, hogy rémhíreket terjesztesz.  
    A jog csak kevés esetben bünteti a hazudozót, rémhírterjesztőt, de az erkölcs ennél sokkal szigorúbb. S ha valaki ezen csak kacag, azt gondolja, az erkölcsnek nincs semmi hatalma, hát nagyon téved. Majd megérzi, amikor az emberek ismét az urnához vonulnak, mivel jutalmazták, vagy büntették az erkölcstelen, hazudozó, önző magatartást.  
    Valótlant mond az, aki azt állítja, hogy 800.000 magyar költözik majd haza, ha állampolgárságot kap, hiszen aki állítja, az is tudja, hogy ez nem igaz. Hová költözne? A híd alá, vagy ki a pusztába, sátorba? Vagy az otthonainkat kell félteni? Kiűznek minket otthonainkból, hogy oda beköltözhessenek? Ugyan már. Senki sem veszi komolyan a fenyegetést, hogy otthonainkat még ma is félteni kellene, bárki is elűzhet onnan. Ezt csak a múlt század közepén tehették meg az elvtársak, kik közül még ma is nem egy megválasztott vagy kinevezett közszereplő, vagy ha nem ő, hát a kedves családtagja.  
    Mióta otthonainkból jogszerűen, ám igen erkölcstelen módon elüldözhettek, azóta eltelt több mint egy fél évszázad. Azóta megköttetett több nemzetközi emberi jogi egyezmény, melyeket mi is aláírtunk, azóta tagjai lettünk az Európa Tanácsnak, az Európai Uniónak. Ma már sok-sok nemzetközi intézmény képviselői árgus szemekkel figyelik, hogy betartjuk-e az alapvető emberi jogokat. Ma már senki nem űzhet el kénye-kedve szerint otthonainkból. Ezt tudja az is, ki 800.000 magyar hazaköltözésével fenyeget, mint ahogyan tudja azt is, azért sem költözhetnének az anyaországba, bár milyen anya az, aki a saját gyermeke meglátogatásával riogat, nos azért sem költözhetnének haza, mert nincs miből megélniük itthon. 
    Pontosan azért „kivándorolt Amerikába másfélmillió emberünk”, mert nem volt munkájuk, otthonuk, éheztek itthon. Ma már itthon nem éhezünk, csak kevesen, ma már van otthonunk, csak kevesek azok, kiknek nincs. 
    De ugyancsak nem éheznek, s nem otthontalanok a Kárpát-medence más régióiban, a mesterséges határokon kívül rekedt magyarok sem. Nem azért kérnek állampolgárságot, mert el akarják hagyni otthonaikat, szülőföldjeiket, családjukat. Nem. Messze nem ezért. Az ok egészen más. Nem földi, materiális dolgokban, hanem bennünk, a szívünkben keresendő: 
    Ha magyarnak születtem, fogadjon el magyar anyám, hogy én is a gyermeke vagyok. Eddig még minden társadalomban, minden korban és időben megvetették azt a szülőt, ki saját gyermekét kiközösítette. 
    Még a tékozló gyermeket is szeretettel kell fogadni, s a legfinomabb falatokat elétenni, mikor hazajön. Hogyan kell hát akkor fogadni azt, kit elűztek otthonából, s ki ma már nem hazaköltözni, csak meglátogatni akar, csak azt akarja érezni, hogy közénk, egy családhoz tartozik. Megteheti-e az anya ezt gyermekével, hogy hátat mutat neki, hogy mindenféle felelőtlen ígérgetést tesz, melyről mindkét fél tudja, hogy a fele sem igaz, sosem lesz az betartva? 
    Minden embernek az elsődleges normának, mely mindennapi életét, cselekedeteit kell, hogy meghatározza, az erkölcsnek kell lennie.  
    Aki közszereplő, annak még inkább kell vigyáznia erkölcsös életére, hiszen a nyílt színen él, sokan akarva, akaratlanul követik magatartását. Ha hazudozó, ha hitegető, ha ijesztgető, ez a minta lehet a példakép, és többen hazudozók, ijesztgetők, hitegetők lesznek. 
    Vannak, kik követik az igazat gyakran nem mondó, hitegető, ijesztgető politikusokat. Követik mintaként, s próbálnak ők is úgy élni, bízva saját egyéni boldogulásukban. Követik, nem kevesen, de nem is sokan. 
    Mert még többen vannak, akik átlátnak a szitán. Kiket nem lehet becsapni. Az igazat gyakran nem mondó követőinél még többen vannak, kik nem adják egy lyukas garasért, de nem adják a világ minden kincséért sem lelki nyugalmukat, békéjüket.  
    Az igazat gyakran nem mondó követőinél még többen vannak, akik tudják: a lelki békénél, a belőlünk fakadó nyugalomnál semmi nem drágább.  
    Az igazat gyakran nem mondó, önző embereknél még többen vannak, akik tudják, a szülői szeretetnél csak a Teremtő szeretete nagyobb.  
    Az igazat gyakran nem mondó, önző embereknél még többen vannak, akik tudják, a hazavágyó gyermeknek csak igent mondhatok, nemet soha.  
    Mi az anyaország vagyunk, s a gyermek vágyik most haza látogatni. Csak meglátogatni, ne féljünk, nem akar kitúrni otthonunkból, csupán szülői szeretetre vágyik, s legfeljebb együtt vacsorál velünk.  
    Mondhatunk-e hát jó szívvel nemet, alkudozhatunk-e, hogy ne most, majd máskor, majd én megmondom, mikor, és hogyan gyere haza? Aki ezt teszi, az magát szerető, kis csoport érdekeit képviselő ember lehet, kinek lelkében nincs békesség, ki naponta háborog magával, s a körülötte lévő világgal, ahelyett, hogy magába fogadná a szeretet áldását. 
  
2004. november 
  
Hardy F. Gábor
A cikk 2004. november 28-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón