vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Erdély – salátás tálon
A sokoldalúan fejlett szocializmus tombolt. Már évek óta annyira, hogy majd szétvetette önnön kereteit. Hangosan, eszeveszetten, őrjöngve. Felhangjaiba olykor és egyre gyakrabban csuhajogtatott bele a dögkeselyűk kórusa, amely a végsőkig éheztetett tömegek émelyítő gyomorkorgását tompította.
    A nép éhes volt. Éhesek voltak a gyermekek, akik játék helyett verekedtek, mert az iskolában valaki heccből elkiáltotta magát, hogy tojásrántotta. Éhesek voltak a szülők, akik dolgoztak, nem tudván, hogy miért, mert a mindennapi egyre ritkább vendég volt az asztalukon. A sokoldalúan fejlett szocializmus az ésszerű táplálkozás szabályaival akart belovagolni a kommunizmus kapuján, ahol már minden fűszálon ízes kolbász terem. Ez olyan ígéret volt, mint a bibliai mennyország, ahová csak megérdemelten kerülhet be földi vándor. És ahova még élő nem jutott el, csak iparkodott – térdre bukva, hason csúszva, keservesen. Hogy a nagyszülők is éhesek lettek volna? De hiszen ők ettek már eleget az életben, és egyébként is: ők a csontot is szerették, amit az unoka tejfoga nem bírt megőrölni. Különben még az embernek a saját árnyéka is besúgó volt, nemcsak a szomszédja, az élettársa, az édesfia vagy az ellensége.
    Egy nap a hét éves fiam falfehéren rontott be a konyhába és a szemembe vágta: „Édesanyám, te nem tudsz nekem vajas kenyeret csomagolni, de nézd meg, Bezzeg-Palkó ma is a Morzsának dobta a tízóraiját. Nézd meg, hogy mit! Látod? Látod, édesanya, ez vajas kenyér, s neki már nem is kell, mert mindig azt eszik. S még banánt is!” A gyermekem szemében vészjósló láz lobogott. Mintha gyűlölet parazsa lett volna, és ez borzasztóan fájt és ijesztett. 
    Az a vajas kenyér poros volt, egy-egy helyen sáros is, mert a Morzsa kutyánk nyála rajta volt már, és a fiam reszkető orrcimpákkal rázta előttem. Látszott rajta, hogy küzd magával, szívesebben lett volna Morzsa, hogy beleharaphasson, nem kisfiú, akinek a kezébe soha nem ad az anyja vajas kenyeret. Hatalmas felháborodása egy évvel fiatalabb húgát is megdöbbentette. A bátyja eddig mindig az engedelmesebb, szelídebb fajtához tartozott. Legalábbis, a testvéri háborúk végén majdnem mindig ő nyújtotta a békejobbot a húgának, úgyis mindegy-alapon, „hiszen csak leányka, nem érdemes vele kikezdeni”. 
    Most, mielőtt valamilyen suta magyarázattal kirukkoltam volna, a még óvodás kislányom mellépenderedett, a következő „vigasztalással”: „Látod, Tamáska, nekünk ilyen szülők kellenek! Mindent elspórolnak tőlünk, azt mondják, hogy nem lehet kapni, de biztos vagyok abban, hogy ők megeszik előlünk. Mi csak ilyen szülőket érdemlünk, Tamáska, de ne búsulj, én szeretlek.” 
    Nos, ezek után az ember sutba vágja minden emberi méltóságát, és megpróbálja a leglehetetlenebb lehetetlenséget is, hogy reszkető bélű fiókáinak valamit előteremtsen. Azonkívül is, megkértem a tanító nénit, szólna a Bezzeg-anyukáknak, hogy az iskolába próbáljanak valami olyasmit csomagolni uzsonnára, ami nem ingerli a kevésbé szerencsés szülőkkel megátkozott gyerekeket. Narancs, csoki, banán, vajas kenyér helyett találjanak ki valami szerényebbet. Esetleg vegyenek igénybe tanácsadást, ha tapasztalatlanok lennének, mert minden bizonnyal „odafent” is tudják, hogy milyen korlátok közé esünk mi, lentiek. „A hernyók”, ahogy az uralkodó nemzet nagyasszonya, az ország „anyukája” nevezte a havi porciójukért sorban állókat. Kérésemet a legelső szülői értekezleten nyíltan vitára bocsátottam, és mindenki helyénvalónak találta. Talán a leghangosabban a Bezzegek helyeselték. Hogy aztán menjen továbbra is ugyanúgy minden – vajas kenyér, banán, csoki, narancs. A kiválasztottság fitogtatása is megérhet valamit. Főleg kiéheztetett kisiskolások előtt.
    Mert a sokoldalúan fejlett szocializmus becsülete hótiszta maradt. Még akkor is, ha közben tudta a nép, hogy a pártkantinok hétvégeken minden elvtársnak névre szóló csomagot állítottak össze. Nem is volt az már titok, igazán, miért lett volna, hogy azokban a gondosan kimért csomagokban nem csupán kétkilónyi színhús feszengett, nemcsak a ropogós házikenyér és friss vaj simult egymás mellé, hanem két liter bor is. Meglehet, ez utóbbit csak a magasabb beosztású elvtársak kapták, de miért ne? Elvégre, az egész sokoldalúság az ő vállukra nehezedett, ők voltak a kieszelői, fenntartói, konzerválói. Csak nem várhatta el senki tőlük, hogy még nélkülözzenek is! Hogy az iskolai kantinokban sem volt ennivaló? Sebaj, így edződik az acél, elvtársak!, mondták cinikus vigyorral a „fentiek”, akik között hemzsegtek az árvaházakból kiválasztott és übermenschi gőggel táplált-nevelt állambiztonságiak. 
    Éhesek voltak az állatok is abban a fényes fenekű szocializmusban, abban a sokoldalúan fejlettben. A gazdák már nem bírták hallgatni a bőgésüket, inkább agyon ütötték őket. Vagy kizavarták az istállókból, farkasok harmincadjára hagyva a borjakat, teheneket. Megenni csak a farkasok ehették meg a pusztulásra ítélt jószágot. Az éhség kínjában a láncra tekeredett öngyilkos állatok tragédiája nem volt elég, be kellett jelenteni a néptanácsnál is a kárt.
    Saját kiszolgáltatottságát megszokta az ember, összeszorított foggal viselte sorsát, de a gyermekei sápadt arca, riadtra kerekedett tekintete szinte kinyitotta a bicskát a zsebében. Igen, szinte…, de lapult azért. Hogy mentse az életet maga körül. Az élet pedig a gyermekek voltak. Akiket megszült, nevelt és tanított. 
    A tanítványaimat mindig egy kicsit saját gyerekeimnek is tekintettem. Amikor középiskolára érett osztályom tanulói közül – igazgatói felszólításra – javasolnom kellett volna a besúgásra alkalmasakat – no, nem ilyen nyíltan, nem, csak mint hangadó, okos és vezetésre termett legjobbakat, szabályszerűen megbuktam. Mert nem tudtam egyetlen egynek sem bediktálni a nevét. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy az apparátus már az iskolákba is beköltözött. – Hát már ennyire süllyedtünk?, kérdeztem a kollégámat, aki megsúgta nekem, hogy mire megy ki az egész színjáték. Az iskolánkért felelős szekuritátés ott várt a nevekre, s közben megfigyelhette az osztályfőnököket is. Illetőleg rögzíthette mindegyikünk válaszát. Én tehát megbuktam előttük, de nem tehettem másként. Sem emberként, sem tanárként nem. De aztán történt, hogy véresen vörös aligazgatóm a fejemhez vágta: „Tudjuk ám, hogy maga nem mondta ki irodalom órán Ady Endre iskolájának a román nevét, kolléganő!” Máskor pedig szó nélkül berontott az irodalmi múzeumnak berendezett terembe, és letépte a falról Kós Károly, no meg Csoóri Sándor és Illyés Gyula arcképét, akiket „ott felejtettem” betiltásuk után. Honnan tudhatta? Vagy ki riadóztatta a szekusokat, hogy a tanulók eladták Erdélyt a salad de boeuf-ből, amelyet Románia alakjában raktak a tálcára egy konyhaművészeti kiállítás alkalmával? Saláta és a hazafias nevelés! Ezt a bődületességet csak Erdély kiárusítása tetézte. Hogy ki magyarázta bele a hazaárulást a salátás tálba? Biztosan nem a korgó gyomrú sorban állók…
    Az osztályom végzett már… Büszke voltam rájuk, harmincnégy leány és két fiú hagyta el az iskolát. A katonaköteles fiúk – valamely szokatlan szerencse folytán! – a városban lévő két katonai alakulathoz kerültek – egyik, a székely kisváros szülötte L. szakács lett, a másik meg, a falusi dolgos, székely család fia, L., beszerző a konyhán. Nem éheztek tehát. Gyakran integettek nekem vidáman, ha elrobogtak mellettem az utcán. Egy diadalmas pillanatában adta meg véresen vörös aligazgatónőm szakmai büszkeségemnek a kegyelemdöfést: Tudja, hogy kik voltak a beépített tanulók az osztályában? A két fiú, L. és L… 
    Azóta hányszor „árusították ki” a salátás tálakról Erdélyt, Istenem?
 
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. november 15-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón