vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
„…Íme, az ország, itt van köztetek…”
 
Borbély Sándor SJ torontói bemutatkozása
Szeptember 26-a nagy ünnep volt Torontóban. Nagy és szép ünnep, mert a csodálatos őszi napfény nemcsak a természetet ragyogta be, hanem a lelkekbe is besugárzott. A Szent Erzsébet Magyar Római Katolikus Egyházközségben ezen a napon tartotta újmiséjét Borbély Sándor SJ atya, az erdélyi Gyergyóremetéről érkezett fiatal pap, akit a hívek már egy ideje a szívükbe fogadtak, mint kedves fiatalembert. Vasárnap azt kellett bizonyítania, hogy nemcsak civilként, hanem Isten elkötelezett szolgájaként is megfelel a várakozásoknak, aki méltó arra, hogy közvetítse a földi gondokat az égi hatalmak felé, és enyhítse a bánat terhét a vigaszra szomjazók körében.
    Borbély Sándor atya Cabafi Csaba SJ plébánossal megkezdett beszélgetését mintegy folytatva, arra a kérdésre válaszolt, hogy milyen érzés papnak lenni. „Az érzés ugyanolyan, mint amikor a papi pályára készültem”, mondta. „Mégis, június 10-e óta van valami a szentmisében, ami különbözik az addigi alapérzéstől. Ez abban nyilvánul meg, hogy amikor kezembe veszem a kenyeret, akkor Jézus személyében mondom, hogy ’ez az én testem, mely tiérettetek megtöretett’, és Jézus személyében mondom, ’hogy ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatott’, amikor kezembe veszem a poharat. Az én hivatásom fontos alapja Jézus lelkülete, azaz másoknak adni a lelkemet, életemet. Az, hogy teljesen másoknak adhatom magamat, nem hasonlítható semmi más érzéshez.”
    Hogy miért választotta a papi hivatást? Borbély atya elmondta, hogy hosszú történet előzte meg végleges elhatározását. Kb. tizenhét évvel ezelőtt, tizenöt évesen gondolt először arra, hogy ő is lehetne lelkész. Falujában, a Hargita megyei Gyergyóremetén megjelent egy fiatal káplán, aki nemcsak hittan órákon foglalkozott a fiatalokkal, hanem részt vett a mindennapjaikban is. Játszott, sízett, halászni, fürödni járt velük, együtt kacagott és együtt küzdött velük, hogy az életük szebb legyen. Ennek a fiatalembernek a személye, emberközelsége példaként hatott. Akkor döbbent rá, milyen nagy dolog másokért élni, önzetlenül, tiszta szívvel és lélekkel. Egy évbe tellett, amíg elhatározásra jutott. Tizenhat évesen eldöntötte, hogy kántor lesz, és beiratkozott a gyulafehérvári kántori iskolába, a két éves kisszemináriumba. Miután itt érettségizett, szinte magától értetődő volt, hogy átmenjen a nagyszemináriumra, a papképző egyetemre. De felébredt benne a dilemma, hogy hátha nincs elég hivatása a papi pálya iránt. A kétség forrásai gyerekkorában gyökereztek. Egyik gondja veleszületett szerénységéből fakadt. Még a templomban is mindig a hátsó padban szokott ülni, kerülte, hogy szem előtt legyen, ennél fogva sem a kritikát, sem a dicséretet nem kellett vállalnia. Másik nagy dilemmája, hogy mindig szeretett volna saját családot alapítani, amire aztán bibliai választ kapott – aki elhagyja apját, anyját, százannyit kap az életben –. A harmadik aggálya szülőföldjéhez való ragaszkodásával magyarázható. A Székelyföldtől még gondolatban is nehéz volt elszakadnia. A szemináriumi évek alatt tisztázta magában ezeket a kérdéseket, és ahhoz, hogy mindig tovább mehetett, Jézus példájából merített erőt. 1994-ben lépett be a Jezsuita rendbe, mert ott találta meg azt a lelki többletet, amire mindig vágyott. Megértette, hogy Istent szeretni és az embereket szolgálni teljes életet jelent. Isten ajándékának tekinti azt, hogy Gyergyóremetén, szülőfaluja templomában szentelték fel, ott, a bölcsőhelyen megoszthatta sikerének örömét a falujával, segítőivel, a szeminarista kollégákkal.
    Borbély Sándor atya kristálytiszta, az erdélyi havasok, vizek és szelek zsongásán csiszolódott hangja, tökéletes magyarsága, mint megszentelt gyöngyszemek hulltak a torontói hívek szívébe. Az ünnepi mise hangulatát a Dévai Nagy Kamilla vezette budapesti Krónikásének Zeneiskola énekszámai emelték. A Kanadában turnézó Krónikások Áldjad én lelkem az Urat címmel egy külön CD-t készítettek erre az alkalomra, amelyet a Szt. Erzsébet Egyházközségnek és mindazoknak ajándékoztak, akik részt vettek a templom halljában a szentmisét követő koncerten.
    Dévai Nagy Kamilla égből jött feladatot teljesít, hitet, történelmet tanít anyanyelvünk alázatos szolgálóleányaként. „Most még mindig nem tudom, mi cél vezetett Téged, Uram, Mikor a repülésből – a halálból – felkaptál, és újra életre ítéltél, Uram” – olvashatjuk Versvigasz c. kötetében a Kérdés-t. Tudván immár a megpróbáltatást, amellyel emberi megmérettetése történt, értjük azt, ami azóta már benne is tudatosult. Hogy a halál karmaiból azért menekítette ki az égi Gondviselés, hogy szolgáljon. Szolgálja népét, nemzetét, határokon belül és határokon kívül, és „puha harangvirág hangú” énekeivel oldja fel a világ görcsbe facsarodott lelkét.
    A művésznő a hatvanas évek végén debütált a magyar televízióban, és azt hitte a világ, hogy az új hangú, magyar népi dalok pacsirtája megmarad fénynek, simogatásnak otthon, a kicsi, csonka magyar földön. Csakhamar bizonyította azonban, hogy számára nemcsak az anyaország népe jelenti a magyart, hanem a határon túliak is magyarul éreznek, értenek, imádkoznak és énekelnek. A legősibb gyökereket tárta a világ elé, a csángó dallamokat, amelyek megszólaltatása messze túllépett a búsmagyarkodás álromantikáján, és talán a maga korában merész vállalkozás is volt. Áldottuk érte már akkor, és áldjuk most is, azóta is, mert édestestvérként magához ölelte azokat, akiket kegyetlenül eladtak a történelem bellérei, és bemutatta kincseiket a világnak. „mi cél vezetett Téged, Uram, hogy itt marasztottál a Földön.” – faggatja a Mindenhatót, pedig már akkor, ott, azon a végzetes ágyon tudta, hogy kiválasztatott: tehetségével meg kell ajándékoznia a világot, a fiatalokat, hogy tovább adják a lángot, amely az autóbalesetet követő kóma és amnézia után ismét kigyúlt a lelkében. 1996 januárjában balesetezett, és 1996 októberében már meg is nyílt a Krónikásének Zeneiskola. Azóta mintegy 150 fiatal előadóművészt bocsátott útjára, akikben a művésznő álmai továbbélnek.
    Mert álmodta, hogy határokon belüli és túli fiatalokból új előadóművészi nemzedéket nevel ki, akik fölkarolják majd a magyar nyelv, a magyar irodalom és a magyar nemzeti hagyományok ügyét.
    Álmodta, hogy újra létjogosultságot szerez tanítványaival a magyar kultúrában az egy szál gitárral kísért népdalok, virágénekek, históriás énekek, megzenésített versek műfajának.
    Álmodta, hogy megismerteti a fiatalokkal az akusztikus zene élő varázsát, a régi és mai magyar irodalom gyöngyszemeit.
    Álmodta, hogy a zene és a vers szavával összekapcsolják a távolba szakadt magyar fiatalokat, esetenként „visszamagyarítva őket”.
    Álmodta, hogy gitárral és énekszóval visszacsalogatják a szétszéledt nyájat Isten hívő táborába.
    A múlt vasárnapi ünnepség a torontói gyülekezet emlékezetes eseménye marad, mert a Megváltó befogadására díszbe öltöztek a szívek, aki szelíden, csendesen mosolyogva akkor ismét megáldotta a világot.
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. október 25-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón