vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
„Erdély harangoz, harangoz a mélyben” (Reményik S.)
és emlékezik
2004. szeptember 26-án 11 órakor a történelmi Háromszéken megszólaltak a harangok.
    2004. szeptember 26-án egy zarándokcsoport indult el Köpecről az ezeréves zarándokutat követve, hogy megérkezzék a szárazajtai vérfürdő színhelyére. Lelkükben cipelték el a tizenhárom bazalt könnycsepp tövébe az évszázados sikolyt a bányájáról híres községből, ahol 1848-ban ártatlan magyar embereket gyilkolt le a vérszomjas, nacionalista román csürhe.
    Szeptember 26-án Szárazajtán a világ hatvanadik gyászévfordulóra gyűlt össze, közéjük érkezett a zarándoktúra tizenhat tagja.
    „Mint ismeretes…, Olteanu Gavril hírhedt kolozsvári ügyvéd, rendőrségi felügyelő és Gestapo ügynök, továbbá Pop Gavril, Ghezsan dr. és Opo Jon kétes múltú egyének vezetése alatt az „önkéntes” csapatok Háromszék és Csík megyében a kegyetlenkedések, rablások és gyilkosságok egész sorozatát követték el.” (Ferenczes István: Székely apokalipszis, Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda, 1994. 146. old.)
    A túlélők eddig hallgattak. Mert féltek. Csak álmaikból verte fel őket hatvan esztendőn keresztül az iszonyat emléke, amelyet szó alig, legfeljebb a néma zokogásban kijegecesedett tizenhárom könnycsepp idézhetett meg. Mostanában azonban megszólal a múlt. Nem mese formájában, nem mítoszként, hanem az élő szemtanúk hiteles vallomásaként.
    Megmásíthatatlanul hitelesített tényfeltárás Nt. Incze Sándor sepsiszentgyörgyi nyugalmazott lelkész-esperesnek a vallomása, hiszen hatvan évvel ezelőtt gyermekként ott volt azon a vesztőhelyen, annak az iskolának az udvarán, ahol ama borzalom történt. A Háromszék riporterének, Simó Erzsébetnek ezeket mondotta: „Szeptember 25-én este érkeztek a mánisták a faluba. Ezek a piszkos gyilkosok még azt is kiadták parancsba, hogy mindenki vigyen vagy egy pár csizmát vagy egy jó kabátot, esetleg katonaruhát az iskola udvarára. Emlékszem, mi apámnak azt a kabátját vittük magunkkal, amelyikben házasodott. Terrorhangulat volt a faluban. Kolumbán jegyző úrnál lelőttek két disznót, bevitték Berszán udvarára, s egy nagy tort rendeztek a gyilkosság után… Egy Cojocar nevű ember hirdette ki minden utcasarkon, hogy 15 évestől 60 évesig mindenki menjen az iskolaudvarra, mert egy román katona életéért száz magyarnak kell meghalnia. Arra ébredt a falu, hogy verték a magyarokat, Kálnoki Ferenc bácsit, Incze Zolti bácsit, Gyuri Gizella nénit vizes kötéllel ütötték, éjjel szedték ki az ágyból őket. Gecse Béla bácsit otthon lőtték meg, mert menekülni akart, Málnási Jóska is menekült volna Újfaluba, de mikor át akart ugorni a kerítésen, comblövést kapott, levitték az iskolaudvarra, egy pokrócra fektették, amíg folyt a kivégzés, egyvégben könyörgött: emberek, ha Istent ismernek, adjanak egy korty vizet, vagy lőjenek le, de sem vizet nem adtak, se meg nem ölték, igaz, mire befejezték a gyilkolást, meghalt… Hátul volt egy ölfasor s egy régi pince, most már nincs meg, ott a románok álltak gépfegyverrel, a nép be volt szorítva a bal sarokba, jobb felől járkáltak a románok szabadon, s volt egy asztal, ahol Olteanu hirdette az ítéletet. Soha nem felejtem el, mentünk anyámmal az iskola felé, vittük apám ujjasát, s jött velünk szembe – most halt meg nemrég – Szép Viktor. 15-16 éves gyermek lehetett akkor, két rossz kicsi tehén volt a szekere elé fogva, könnye, nyála egybefolyt, a szekérben a halott anyját és apját szállította. Vagy láttuk Nagy B. Jóska bácsit, akinek kilőtték a fogsorát, összeesett, de nem halt meg. Elengedték, mert egy román katonaruhás azt mondta, Isten akarata volt, hogy ne haljon meg… Egyszer a nép felmorajlott, akkor lőttek bele a tömegbe, s eltalálták a cigányt. Olyan dolgok történtek, amiket soha elfelejteni nem lehet. Nagy Istvánnak és feleségének végig kellett nézniük, hogy két fiuknak levágják a fejét. Ott volt az iskola udvarán anyám és nagyanyám, nagyapám nem jött ki, bár keresték, otthon maradt, a ház körül dolgozott, nagyanyám úgy meg volt ijedve, hogy mikor nagyapámat szólították: Gróza Sándor, mondta anyámnak, megyek, hívom apádat, mert ha nem, engem ölnek meg helyette. Édesanyám alig tudta befogni nagyanyám száját. Ennyire féltek az emberek. S most is sokan félnek, nem merik elmondani az igazságot…” (Háromszék, 2004. szeptember 25.)
    Nt. Papp Sándor, szintén sepsiszentgyörgyi nyugalmazott lelkésznek is végig kellett néznie kisgyerekként nagyapjának, Németh Izsáknak és társainak a meggyilkolását. Betéve tudja a falubeli bosszújárás mártírjainak a nevét: Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné, Málnási Regina, Szép Béla, Tamás László. Azt nem érdemes firtatnunk, hogy mit érezhettek azután, amikor szembetalálták magukat otthon a berszánokkal vagy, kicsit később, Szentgyörgyön, főként az Olt utcában azzal az emberrel, akinek a lelkén szárad a szárazajtai tizenhármak lemészárlása. Mert a gyilkos közöttünk járt, és boldog meg védett volt Ceausescu „boldog” Romániájában.
    Az idei kerek évfordulót történelemhamisítással pecsételte meg a román karhatalom. Történt, hogy szeptember 4-én a szárazajtai volt görög katolikus templom udvarán „újratemették a napokkal korábban kihantolt, az 1944. szeptember 4-i csatában elesett néhány román és egy német katonát, a hatóságok valóságos erődemonstrációt tartottak, a beszélők pedig mindenáron azt bizonygatták: a csatamezőn elesett katonák életéért Szárazajta magyar lakossága a felelős”. (Benkő Levente: Krónika, Erdélyi tudósítások).
    Ezzel szemben a történelmi igazság az, hogy azok a katonák a háborúban estek el, nem a falu pusztította ki őket. A Krónika munkatársa arról is tudósít, hogy a gyászoló faluban az ünnepség előestéjén terepmotorosok, majd fekete ruhás kommandósok jelentek meg hatalmas zajt csapva. A gyászünnepi megemlékezés méltóságát azonban nem sikerült megrontani. Hecser László a Háromszék hasábjain írja: „Bartalis Sz. Pál református lelkész kitért a szombat délután történt csendőrségi erődemonstrációra, s azon véleményének adott hangot, hogy a történtek nem a véletlen műve, hanem megrendelt akcióról volt szó, célja pedig az volt, hogy megzavarják ünnepüket, és bizalmatlanságukkal megsértsék a falu népét. Bartalis tiszteletes igehirdetésében a bibliai Dávid és Izmael harca és a hatvan esztendővel ezelőtt történtek között vont párhuzamot. Mint mondotta, az ilyen sajnálatos események akkor történnek meg, amikor az ember meg akarja mutatni a hatalmát és erejét. ,,Az egykori játszótársak, majd barátok egymás ellen fordultak, s leölték azokat, akiket gyengének hittek. Azon a napon sírt az is, aki elveszített valakit, majd velük együtt sírt az egész nemzet, de szólni nem szólhattak, mert figyelték őket. Arra a napra emlékezni kell akkor is, ha időközben átírják a történelmet, s minket tesznek érte felelőssé. Emlékezzünk meg mindig róluk, de szívünkben békesség és szeretet honoljon, s ne a bosszúvágy”. (Háromszék, 2004. szeptember 27.)
    A zarándoktúra naplójából idézi György Ignác a következőket: „A szemérmetes túranaplóba a kegyeletsértés látszatát is elkerülve, nagy zárójelben íratott fel, hogy a karhatalmi szervek jelenléte kevésbé zavarta a résztvevőket, mint egyes ünnepi szónokok ,,szereplése”. Mintha nem gyászünnepi megemlékezésre, hanem választási kampánynyitóra tévedtek volna, ahogy néhányan keserűen meg is jegyezték. Nem látták értelmét annak, hogy ugyanazon politikai alakzat egymás után három szónokkal is untassa a jelenlevőket, hiszen az ünnepi beszédet közülük egy is elmondhatta volna, nagyobb beleérzéssel. Van, amikor a több kevesebbnek bizonyul, főleg ha valami effélét hallunk: ,,milyen jó, hogy ennyien összegyűltünk, és... én is itt vagyok…” Mennyire kampányfogásról lehetett szó, az abból is kitűnik, hogy koszorúzáskor a gyászoló családtagokra csak a vége felé került sor, névtelenül, csoportosan, miközben az előbbiek egyenként, néven szólítva koszorúztak… (Naplójegyzeti zárójel bezárva.) A gyászoló, ünneplő tömeg továbbra is az alkalomhoz illően, erkölcsi tartásának tudatában, méltóképpen viselkedett.”
    A tömegben elvegyülők közérzetét szemlélteti egy székelyföldi tanár következő levele: „Megjártuk Szárazajtát, szomorú bár, de nagyon szép volt, kezdve a gyönyörű őszi domboktól a szíves vendéglátásig! Ahogy megérkeztünk, betessékeltek egy frissen visszakapott gyülekezeti nagy terembe, ahol szendvicset, kalácsot meg hűsítőt adtak nekünk. Utána bementünk a templomba, ahol elég sok politikus is volt, hiszen kampány van… A pap, Bartalis Szélyes Pál azt fejtegette, hogy a szárazajtai szomorú események nem a történelem tulajdona, az kimondottan Szárazajta történelme, ne sajátítsa ki senki, ne hamisítsa senki meg az igazságot! Ezzel arra utalt, hogy nemrég kiásták és újratemették a szentgyörgyi prefektus utasítására a románokat, akik akkor ott meghaltak. Hangsúlyozta, hogy Szárazajtáról csak bizonyos személyek asszisztáltak az újrahantolásnál. Azt is mondta, hogy kár csendőröket kirendelni a szárazajtai megemlékezésre, mert nincs, akitől félni. Egy nép, aki emlékezik és gyászol, nem jelent veszélyt a hatalomnak. Nagyon szép versek és énekek hangzottak el, egyik vers szebb volt és alkalomhoz illőbb, mint a másik… Nekem végig az járt az eszemben, hogy "nincs irgalom a magyar számára", ahogy Benkő Emőke tanárnő, a Székely Nemzeti Tanács tagja mondta. Akkor is fejek hulltak, ma is fejek hullnak, igaz, most ravaszabbul. Arra a 385 magyar gyermekre gondoltam, akik nem mentek át a képességvizsgán. Mind elvágták őket románból... És micsoda asszisztencia mellett..., tanárok, szülők, papok, politikusok stb. senki, aki azt mondaná, hogy nem lehet így kinyírni egy ekkora tömeg gyermeket! ’44-ben 13 fej hullott, 2004-ben 385... Senki, aki azt mondaná, itt nem nevelés folyik, ennyi gyermektől a pótvizsga lehetőséget is megtagadni már durva jogtiprás, a magyar oktatás szándékos elsorvasztása megy végbe. Ez nem oktatás, ez politika, így vették rá a szülőket, hogy fogják bukott gyermekeiket és Magyarországon próbáljanak szerencsét, ha itt nem lehet boldogulni… Ez mai tragédia, ahogy mondani szokták mostanában, ez a 385 gyermek lefokozása is "megérne egy misét"... De lehet, azt mához 60 évre fogják időzíteni... Ezek után már csak annál fájdalmasabb az Egyedüli reményem, oh, Isten, csak Te vagy kezdetű zsoltár volt…”
    S ha majd a román nyelv mindenható bárdjával kinyírt 385 székely magyar valamelyik leszármazottja megkérdezi, hol is van Szárazajta, hadd idézzünk a hivatalos turisztikai tájékoztatóból:
    „Ez a 833 lakosú, zömében református falu az Ajta vize tágasabb völgyfőjében helyezkedik el. A XX. század történetében neve szomorú esemény kapcsán vált ismertté: 1944. szeptember 26-án bevonuló Maniu-gárdisták, a helyi iskola udvarán, 13 ártatlan személyt páratlan kegyetlenséggel kivégeztek. A tett színhelyén, az iskola belső falán elhelyezett emléktáblán ez áll: „1944. IX. 26-i halottainkért – RMDSZ”. Előtte pedig egy emlékkopja, rajta: „1991” – Faragták: Péter Attila, Máthé Imre. A település központjában – jelképes módon a 13 vértanúnak – 13 bazaltoszlopból álló emlékművet emelt a felejteni nem akaró és nem tudó utókor (Vargha Mihály alkotása, 1994). Az iskola homlokzatán egy 1996-ban elhelyezett emléktábla adja tudtunkra, hogy „Falunk szülöttje Ajtai Abod Mihály (1704–1776), Árva Bethlen Kata udvari papja, a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatótanára, tudós, orátor, tankönyvszerkesztő, iskolánk névadója. Készítette halálának 200. évfordulóján a szárazajtai Ajtai Abod Mihály általános iskola tantestülete és diákjai.” Ebben a völgyfőben is rég megtelepedett az ember. Kőbalták kerültek napvilágra. A Baróti-hegység keleti elődombján a régebbiek gyakran emlegették Kurta várát. Múltját és falait elsöpörték a századok. Többet róla csak a néphagyomány tud. A török-tatár kori harcokra és a Mária Terézia korabeli kegyetlen eseményekre emlékeztetnek a ma még élő és beszédes helynevek: Metsze, Kinyír, Tatárvágás, Akasztófa dombja. A hagyomány szerint „Szárazajta a tőle jóval délebbre fekvő Kakucs nevű helyről költözött ide sok-sok évvel ezelőtt”. Szárazajtáról erdőipari út megy át a Tekse-patak völgyébe. A patakon épült híd után, széles és nagy kanyarulatokkal megépített út vezet ki a Baróti-hegység főgerincére, az ún. Teksére. Ez a régi, ún. Teksei út. Ez kötötte össze az első világháború előtt Erdővidéket Alsóháromszékkel.” 
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. október 25-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón