vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
KÖNYVAJÁNLÓ
Nem menekülhetsz
Én mindig író szerettem volna lenni. Igazi nagy író, mint Móricz Zsigmond, vagy legalábbis mint Veres Péter. A vágy nagyon korán jött, gyerekkoromban. Voltak idők, mint az a borús decembervégi délután is 1956-ban, amikor búcsút vettem szeretteimtől, hogy megingott bennem az eltökélt szándék. Később azonban újra visszatért, meghatványozott erővel.
    A szüleim ellene voltak még az elhatározás gondolatának is. Praktikus egyének lévén, az írást áldatlan hivatásnak tekintették – ha ezt egyáltalán nevezhették annak. Ha olykor a nagy írókra terelődött a szó, apám Petőfi Sándorra hivatkozott, akit, ismerete szerint, vasvillával zavartak el még azok is, akikért egész életén át küzdött: a félrevezetett nép. 
    Egy szép nyári reggelen a kerítés tövében olvastam Veres Péter Próbatétel című könyvét. Ez volt a kedves olvasmányom, részben, mert olyan emberekről szólt, Suli Kis Vargáról és társairól, akikhez hasonló nálunk is volt bőven. Részben meg azért, mert ezt a szép kiállítású könyvet a Hajdú-Bihar megyei fiatal írók pályázatán nyertem egy apámról írott elbeszélésemmel.
    – Hát te mit csinálsz? – nézett nagyot apám, a Tanácsházáról hazasietve.
    – Olvasok – mondtam megszeppenve.
    Megcsóválta a fejét.
    Apám nagy tiszteletben álló egyéni gazda, praktikus, nehéz munkán nevelkedett ember volt. Árvaságban nőtt fel, a hátramaradt családnak, két kistestvérnek és Miska  nagymamának ő viselte gondját nyolc éves kora óta. Engem is praktikusan, katonásan akart nevelni, mesterségre taníttatni. Egész kicsi koromban, ha rossz fát tettem a tűzre, az udvaron kört rajzolt a homokba, a közepébe állított, feszes vigyázzállásban, s egyre-másra adta a katonai parancsot: Jobbra átt! Háttra arcc! Díszmenett!
    Az utcán elhaladók megálltak a kapunk előtt, mosolyogva figyelték az egrecírozást. Akkor derültek csak igazán, amikor a végén fogadalmat kellett tennem, hogy ilyet soha többé el nem követek.
    – Biztos?!
    – Biztos.
    – Milyen biztos?
    – Finánc biztos.
    Erre kitört a hangos nevetés a kerítésre támaszkodók ajkán. 
    Manapság, ha nem olyan simán mennek a dolgok az életemben, ami a művészi hajlamú egyéneknél gyakran előfordul, sokszor eszembe jut az apám áldásos praktikus életszemlélete. 
    Szellemben és természetben azonban pontosan az ellentéte voltam a praktikusnak. Halkszavú álmodozó, fiatalosan nagyratörő. Nyárvégi estéken, miután elharangozták az Úrangyalát, s a hűvös harmat vékony foszlányokban ereszkedett le a cikkcakkos szőlőlevelekre a tornácunk előtt, kiültem a küszöbre, távoli fényes városokról álmodozva, melyeket szerettem volna rendre bejárni. Néha gyerekes nosztalgiával gondoltam a hagymatornyú templomunkra, melynél szebbet, magasabbat elképzelni sem tudtam, vágyakozva emlékeztem a gömbölyű térdű kislányokra, akikhez mindig megkülönböztetett gyöngédséggel ragaszkodtam, s akikről biztosan tudtam, hogy megsiratnák távozásomat.
Elérzékenyültem.
    A családunkból tudtommal senki nem hagyta el a falut jobb megélhetés miatt, vagy holmi írói kalandvágyból. Kivéve Kovács Pál nagyapámat, aki hét évet töltött Amerikában. A falunk a román határ szélén van, homokbuckás határával. A Dezsewffy és Goldstein birtokok úgy szorítottak  bennünket, mint hordót az abroncs. Az elszigeteltség és a nélkülözés röghöz kötötte csökönyös lakóit. Megítélésük szerint még a faluból való távozás gondolata is egyenlő volt a hűtlenséggel. Nem is adott az én Árpád-kori falum egyetlen vezetőt sem az országnak. Hányszor szemére vetették nagyapámnak is Amerikát, ahol ő a dollárokat halmozta, mialatt pajtásai a doberdói harctéren védték a magyar hazát. 
    Hasonló idegenkedéssel fogadták falumban a városból jött idegeneket, tanítókat, kántorokat, erdészeket – kivéve, ha jó futballisták voltak –, hogy a vidékünkre elvetődő néprajzi kutatókról, cserkészekről, falujáró népieskedő írókról ne is szóljak. Őseim szigorúan betartották a hagyományokat. Ezt remélték tőlünk is, kései unokáktól. Ma bizonyára furcsálló tekintettel néznek le ránk. Mit tehettünk? Sok családhoz hasonlóan a mienk is szétszóródott szerte a világon. S unokaöcséim ma is elvágynak, hogy utolsónak oda hagyják az ősi fészket. Amiről én hallani sem akarok.
    Pedig hajdan én magam is vidáman, a hagymatornyos templomra mit sem gondolva hagytam el a falumat. Mi voltunk az új rendszer ígérete. Az óvilágot sarkából kiforgató új nemzedék! Ennek jóleső tudatában mohón szívtuk magunkba a felső iskolában az új tanokat, melyek oly sokat ígérőek voltak.  Szebb és jobb jövőt prófétáltak öregnek, fiatalnak, fehérnek, barna bőrűnek. Dacos indulóinktól remegtek az utcák és a megfélemlített ártatlanok, akiket Bé-listásoknak, osztályidegeneknek, később, mint nagyapámat is, amerikás kulákoknak bélyegeztünk.
    Új lehetőség nyílt számomra az írás területén is. Nem volt apa a hátam megett, aggódva nézve, hogyan nőnek görnyedező alakom előtt a hosszú sorok éjszakákon át az eredetileg kálvinista hitűeknek alapított kollégium tanulószobájában. Verseim megjelentek megyei lapokban, elbeszéléseim illusztris folyóiratokban. Tanáraim nagy jövőt jósoltak nekem. Dolgozataimat felolvasták a felső osztályokban is, az érettségi búcsú beszédet velem íratták meg 140 érettségiző nevében. 
    Érettségi után felvételt nyertem a budapesti egyetemre, annak is az újságíró szakára. Ez egy lépéssel közelebb segített hőnszeretett vágyam beteljesüléséhez. Amikor tudattam anyámmal a kellemes újságot – hisz én voltam az első a faluban, aki megtisztelő fővárosi egyetemre járhatott! – valósággal elképedt.
    – Jaj, te fiú, mit szól apád, ha megtudja?!
    Este hazajött apám a mezőről. Megöleltük egymást. Kifogtuk a jószágot a járomból s bementünk a nyárikonyhába. 
    – Na, hogy sikerült az érettségi? – kérdezte.
    – Jól sikerült – mondtam határozatlanul. Félénken bevallottam pályaválasztásomat, mint eretneki tettet.
    Ült, nem szólt rá. A nyárikonyha ajtaja nyitva volt, kiszűrődött a petróleum lámpafény az udvarra. Denevérek szálldostak a háztető felett, le-lecsaptak, bogarakra vadászva. Kései szekerek kotyogtak haza a mezőkről, valaki azt a szép dalt fütyülte: Mert mind olyan a mostani vőlegény, vőlegény / Nem kell a lány hiába szép, ha szegény...
    – Nem olyan rossz foglalkozás az – mondta apám.
    A meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni. Pár évvel később magyarázatot kaptam életfelfogására. A Széchényi könyvtárban dolgozatomhoz kutattam anyagot. A megsárgult újságlapokat lapozgatva, ráakadtam egyikben az apám írására is. Ott állt a neve, nagy vastag betűkkel szedve. Az ellenzéki Kisgazda Párt helyi elnökeként cikkeket írt a napszámosok, kubikosok nehéz életéről. A falunk többsége, mint hallomásból tudtam, a kormánypártra szavazott. Választások napján, az út két oldaláról, az erdő széléről kővel dobálták a Nyírbátorba szavazni igyekvő ellenzékiek szekerét. Azok meg annál makacsabbul ragaszkodtak meggyőződésükhöz.
    Mire bennem az íróvá válás gondolata kezdett határozott méreteket ölteni, a szüleim megkapták az élettől a magukét. Az orosz bejövetelkor tönkre tették a szatócsüzletünket, részeg martalócok darabokra törték  a bútorainkat. Később apámat, a falu vezérkaszását sanyargatták legjobban rekvirálással, hogy őt megtörve, a többi is csatlakozzon a közösbe.
    Míg én szemináriumokon a parasztság boldogulása egyedüli útjáról tanultam, nekik a gyakorlatban mutatták meg azt az utat. Nagy stráfszekér állt meg a házunk előtt, fogdmeg végrehajtók felrakták a bútorokat, a kerékpárt s az udvaron lelhető ingóságot. Apám rimánkodott, hogy legalább addig adják vissza a kerékpárt, amíg kimegy a raktárba, hátha adnak kevés előleget, amiből rendezni tudja az adóhátralékot. Ami soha nem is létezett, mindig elsőnek fizette az adót és a megnövekedett beadást. 
    Ezt követte az erőszakos tagosítás, amely megadta a kegyelemdöfést a hagyományos paraszti életformának. Két évvel később, az enyhülés idején, mint a kisujjam szabadultak a termelőszövetkezetből. Bár jöttek a szomszédok, biztatva őket, Mihály bácsi, Teruska néni, ne aggódjanak, mi majd segítünk a talpraállásban, eltűnt apámból a katonás jellem. Winnipegen levelet kaptam tőlük, azt írták, Budapestre készülnek költözni, az ott élő két gyerekükhöz. Könny szökött a szemembe. A boldogságtól-e vagy valami mástól, nem emlékszem rá.
    Azt azonban már megértettem akkor is: az édesapám azért akart pragmatikus szellemben nevelni, hogy megálljam a helyem, bárhová vessen az élet, anélkül, hogy lélekben túlságosan megváltoznék. Vajon ezzel is óvni akart az előttem lappangó megpróbáltatásoktól? Mi mást tehettem? Alma vagyok, nem estem messze az ő fájától. 
Miska János
A cikk 2004. október 20-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
KÖNYVAJÁNLÓ
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón