vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Hatéves kori emlékeim
Igen, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc kitörésekor én hatéves voltam. Kicsiny gyermek, aki már olyannyira vágyott az iskolába, hiszen bátyáim és nővérem már mind oda jártak, csak én voltam még otthon. 
    Aztán én is elkezdhettem tanulni a betűvetést, bekukkanthattam a számok varázsos világába. 
    De alighogy elkezdtem, már félbe is szakadt minden. Kitört a forradalom s az iskola bezárt. Otthon maradtunk mindannyian, még édesapám sem ment be néhány napig a munkahelyére, mikor elkezdődtek a lövöldözések. 
    Szüleim ott ültek a rádió előtt, s előbb ujjongtak, majd egyre elkeseredettebbek lettek. Nem titkoltak el előttünk semmit, mi is, amennyire gyermekfejjel megérthettük, mindig tudtuk, mi történik. 
    Volt idő, amikor kenyérhez nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Nekünk pedig, mint gazdagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető családnak, az volt a fő ennivalónk. Elindult hát egyszer édesapám kenyérbeszerző kőrútra. Hogy honnan hozta, hány helyen járt, nem tudom, de nagy sokára érkezett meg. Édesanyám biztosan már aggódott érte, de nem mutatta. Egyszer csak jött édesapám a két hóna alatt két nagy vekni kenyérrel, mely kenyerek oly szétesettek, rongyosak voltak, mint egy össze-visszaszakadozott mackónadrág, s amilyent sem azelőtt, sem azóta soha nem láttam. 
    – Ezt a két kenyeret direkt nekünk sütötték – mondta édesapám. – Azért lettek ilyenek, hogy senki ne vigye el, s megmaradjon nekünk. 
    Volt hát kenyerünk néhány napig. 
    Nagyanyám lent lakott Szolnok alatt, az öreg kanyargós Tisza partján, egy kis tanyasias falucskában. Szó volt arról is, ha muszáj, leköltözünk oda, valahogy csak eljutunk. De nem került rá sor. Az események villámgyorsan zajlottak. 
    Mosoly csak addig volt arcunkon, míg meg nem láttuk az első orosz tankokat. Onnantól kezdve nem volt kétséges előttünk, hogy mi történik. Akkor úgy gondoltuk, minden elveszett.
    A város külső kerületében laktunk. Mi, gyerekek ki sem mozdultunk a házból, amikor a lövöldözések voltak, de az életveszély házhoz jött. 
    Három tank vonult, közeledett felénk az utcában. Már messziről hallottuk a dübörgést, s ahogy közeledtek, már a falak is remegni kezdtek. Előbb odarohantunk az ablakhoz, megnézni, mi történik, de még mielőtt bármit is láthattunk, elparancsoltak onnan. 
    Szüleink nagyon rosszat sejtettek. Édesapám figyelt az ablak sarkából, mi pedig a szoba túlsó végéből lestük, ahogy az ablak üvege egyre jobban remegett. 
    Csak a külső szárny volt fenn. A belsőt már napokkal ezelőtt, mikor lövöldözni kezdtek, leszedtük. Azt mondta édesapám, visszaemlékezve a világháborúra, hogy ha a légnyomás vagy más esemény miatt az egyik üveg betörik, még mindig ott van a másik. 
    Mire a tankok a házunk elé értek, már fülsüketítő volt a zaj. És ekkor történt a legborzalmasabb. Édesapámban a vér is, hang is elbújt. Halálsápadtam suttogta: 
    – Megálltak. 
    De a borzalom, a sokk még csak ezután következett: a három tank úgy állt meg a házunk előtt, hogy az első kicsit túlment, a középső volt épp előttünk, a harmadik pedig kicsit hátrébb. S mikor a három tank szinte egyszerre megállt, néhány pillanat múlva megmozdultak a csöveik, s szépen csatarendben mindhárom cső kis idő múlva már ismét egy irányba, egyenesen és pontosan a házunk felé nézett.
    Mi a szoba másik sarkában kuporogva nem tudtuk, mi történt, csak azt vettük észre, édesapánk lábai remegnek, s fogai kocogása szinte túlharsogja a tankok dübörgését. 
    Szóra nyitotta a száját, valamit hangosan kiabálni akart, de a szó benn akadt, mozdulni nem tudott, csak intett, valami olyasmit, hogy kifelé, de mi sem mozdultunk, csak egymáshoz bújtunk, egymást védtük, erősítettük. 
    Ma már tudjuk, hogy a Jóisten volt az, aki megtartotta édesapánkat a lábán, hisz másképp összeesik, s ő volt az is, aki nem engedte, hogy elmondja édesapánk, amit ijedtében mondani akart. Csak később tudtuk meg: azt akarta ordítani, rohanjunk a pincébe, és ő is rohanni akart, de akaratának nem mozdult a test, ott fogta, megkötözte, mozdulatlanná tette. 
    Az idő megállt. Nem tudtuk, mennyi idő telhetett el így, csak azt éreztük meg, mikor újra dobogni kezdett a szívünk, mikor a föld tovább forgott. Édesapám tátott szája megmozdult, s azt kiabálta: - Rohanjatok a pincébe!
    Édesanyám és mi, gyermekek, négyen ott kuporogtunk a sarokban, de egyikünk sem mozdult. Nem féltünk? Vagy nem akartuk édesapámat otthagyni egyedül a veszélyben? Vagy mi más történt? Nem tudtuk, de meg sem moccantunk. 
    – Rohanjatok! – kiabálta újra édesapánk – Jön három orosz katona géppuskával!
    Megint eltelhetett egy kis idő, így a mozdulatlanságunkban, mikor hallottuk, hogy dörömbölnek az ajtón. 
    Nem kaptunk szidást szófogadatlanságunk miatt, édesapám szótlanul ment az ajtóhoz, jöjjön, aminek jönnie kell.
    Három gépfegyveres, lövésre fogva puskájukat, és egy civil állt az ajtónk előtt. A civil köszönés helyett azt kiabálta:
    – Házkutatás! Ne próbáljanak ellenállni! 
    – Nem gondoltunk semmilyen ellenállásra – felelte édesapám nyugodtan. 
    Kutyánk nem rejtette el félelmét, kikelve magából, torkaszakadtából ugatott, sőt inkább vonyított. Hiába volt a csitítás, még csak alább sem vette hangját, egyre csak szűkölt. Soha nem hallottunk tőle azelőtt ilyen hangot. 
    E hangon távozott el. Még élt, még meg sem sebesült, de már eltávozott belőle az élet. A következő pillanatban már meg is történt a tragédia. Ez egyik orosz katona hirtelen mozdulattal hátra fordult, s a megkötözött, számukra ártatlan kutyába beleengedett egy sorozatot. A rossz lelkiismeret, mely a félelmet szülte, ölt.
    Aztán kezdődött a házkutatás. Mindent átkutattak, még a legkisebb egérlyukat is. Mikor a szobába értek, ahol mi kuporogtunk szótlanul, mozdulatlanul, megijedve, felénk néztek, ránk mordultak, s puskájukkal intettek abba az irányba, ahol már jártak. Azonnal megértettük, mit akarnak, egyszerre mozdultunk, s már útjukban sem voltunk. 
    Egy tiszt, aki nyilván a parancsnok volt, nem kutatott, s a civil sem. De a tiszt soha nem vette le kezét a ravaszról, szemét pedig állandóan körbeforgatta. Én csak egy pillanatra néztem rá, de máig is azt gondolom, inkább néznék egy vadászó kígyó szemébe, mint azt a nézést lássam még egyszer. 
    Mikor a házzal végeztek, mentek lefelé a pincébe, velük szembe pedig jött a sötétség. A tiszt mondott valamit a civilnek, ő pedig megkérdezte, hogy van-e lámpa odalent.
    – Nincs – mondta édesapám – csak egy viharlámpát tudok adni. 
    – Hozza, de gyorsan!
    Egy pillanat, és már ott is volt a lámpa. A két katona ment lefelé a fegyvert lövésre készen fogva, édesapámnak pedig kellett vinni elől a lámpát. 
    Nem sok idő telt el, és újabb lövéssorozatot hallottunk. Mindkét fegyverből egyszerre lőttek, sorozatot. Azonnal mindannyiunk könnye patakzott. Elbúcsúztunk édesapánktól, de intő példa volt számunkra kis kutyánk, hát hangunk nem ki, hanem befelé ment, s az őrült félelem rázott bennünket. 
    A tiszt ránk nézett, nem szánt, nem törődött fájdalmunkkal. De törődött velünk, fájdalmunkkal a Jóisten: édesapánkat csak mi temettük el magunkban, az ijedtségen kívül semmi baja sem volt. Az történt ugyanis, hogy valami a félhomályban, a pincében zajt csapott, lehetett tán macska vagy egér, s a két katona azonnal egyszerre a zaj felé fordulva, nem nézve mit és hová, rögtön okádták a tüzet. 
    Ha akkor odafent, mikor az ágyúcsövek megmozdultak, engedelmeskedünk az intésnek, vagy halljuk azt a néma hangot, melyet a félelem nem engedett kimondani, ha mi akkor lerohanunk a pincébe, a két sorozatot mi kapjuk, hiszen a félhomályban, mielőtt megláttak volna minket a katonák, az első neszre azonnal szitává lőnek bennünket. Így védett meg minket a Teremtőnk. Mert még dolgunk volt és van e világon. 
    Mikor végeztek a pincével, s láttuk, hogy jön a fény felfelé, ami akkor történt, maga volt a csoda. Édesapánk újra megszületett számunkra. A fény hozta őt felfelé a lépcsőn.
    A padlás sem maradhatott ki. Ment fel a két katona, ugyanabban a pózban, mint eddig, maguk előtt fogva a fegyvert. Nemsoká jöttek le, s az egyik nagy diadalmasan fogta, s forgatta maga előtt nagyapám első világháborús kardját. Újra megdermedtünk. Most mi lesz? Itt a bűnjel. Ezt keresték, ezért jöttek. De a tiszt csak legyintett egyet. Nincs jelentősége – volt a mozdulatában – ez nem fegyver. 
    A katona, aki hozta, nézegette, forgatta, kihúzta a kardot a hüvelyéből, épp el akarta dobni, mint ócskavasat, s mi már újra mienkének éreztük az ereklyét, mikor a katona keze megállt, visszadugta a kardot hüvelyébe, majd elindult a kapun már kifelé tartó tiszt után, s vitte azt is, amit zsákmányolt. 
    Így történt hát a házkutatás, így voltunk mindannyian, egész családunk közvetlenül a halál torkában, s így maradtunk mégis itt az életben.
    A forradalomnak vége volt, újra jártunk iskolába, folytatódott életünk, ott, ahol félbeszakadt. Csak a keserűség maradt bennünk, a nagy fekete keserűség telepedett reánk, s azt hittük, már sohasem hagy el bennünket. 
    Akkor még nem láthattuk, hogy ha vérbe is fojtották harcunkat, de mégiscsak megijedtek tőlünk, ha jött is a kegyetlen megtorlás, mégsem merték ugyanott folytatni, ahol kényszerűségből kis időre abbahagyták. Még nem tudhattuk akkor, hogy a sok áldozat nem volt hiábavaló, a változás elindult, még ha csigalassúsággal is, még ha borzalmas megtorlások is következtek, de mégiscsak elindultunk a fény felé.
Hardy F. Gábor
A cikk 2004. október 10-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón