vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Kopjafaállítás Sepsimagyaróson
A történelmi Háromszék egyik legkisebb települése az én falum. A Csere-tető hónaljába fészkelte meg magát, és már 1512-ben bejegyeztette nevét az okmányokba. Alig egy sóhajtásnyi idő után Báthory Gábor, majd Bethlen Gábor is gondjaiba fogadta lakóit, az első 1608-ban, a nagyságos Bethlen fejedelem pedig 1629-ben adományozott ármális leveleket a sepsimagyarósiaknak. Nemes emberek imigyen kaptak megbecsülést tisztességes helytállásukért és szorgalmas munkájukért.  
    Mit ír a mai krónika a faluról? „A csupán 109 lakosú, színtiszta magyar református falu közigazgatásilag Uzonhoz tartozik. Noha a kistelepülés nevét 1512-ben találjuk egy okiratban,… rég lakott volt ez a vidék. A falu fölötti hegyoldalban, több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, római kori vízvezetékcsövek…”  
    2004. szeptember 5-én nagy ünnepet ül ez a falu: kopjafát állít minden hősi halottja emlékére, akik akár az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban, akár a két világháborúban életük árán teljesítették, amit megkövetelt tőlük a Haza. Ezen a napon magam is Magyaróson vagyok – lélekben, gondolatban. Ott állok a dombon, amelyen emelkedik az egyetlen templom, amelyben én az otthon megtanult imádságaimat elmondhattam hangos szóval, üldöztetés és tiltás nélkül. Mint kisgyerek úgy énekeltem a zsoltárokat, mint a felnőttek, s csak azért háborogtam, hogy nem adott a „pap bácsi” nekem is abból az Úrvacsorából, amit a „nagyok” kaptak. Ennek az 1752-ben épült református templomnak a tornyát kutatja a hazaigyekvő, s igencsak kell kutakodnia, mert a falut beborító hatalmas lombsátorból az csak sokára villan elő. Közelről viszont megmutatja magát, puritán szépségét: harangtornya a korra jellemző kiképzés hagyományos jegyeit őrzi, csak két portikusának háromszöges oromfala „modernizálódott” idővel, felvéve a korai klasszicista stílus vonásait. A máig fennmaradt hatszögű ólomkeretekbe foglalt, eredeti szép hutaüveges ablakainak mindenikét más-más tehetős család fizette ki annak idején. Karzatmellvédjei virágmintás kazetták voltak, mint a szomszédos Szacsváé, de ezeket időközben valakik oktalanul befestették. Szerencsére nem pusztították el, így egy restaurálás alkalmával újra feltárhatják a szakemberek.
 
 
    Virágkoszorú helyett, amelyet szívesen elhelyeznék annak a kopjafának a tövébe, amelyet ma a templom előtt felavatnak a világ minden sarkából hazazarándokolt magyarósiak, ezt az írást küldöm, hogy elmondhassam: nagyon büszke vagyok a falunkra. 
    Büszke vagyok azért, mert bár otthon és másutt számban már nagyon megfogyatkoztunk, ilyen kevesen is erősek vagyunk – képesek az emlékezésre, a múlt megidézésére. 
    Ez a kopjafa feleleveníti nemcsak azoknak a szellemét, akiknek már az arcvonásaira sem tud senki emlékezni, mert beleveszett az idők sötétségébe, de emlékezetbe idézi azokét is, akiknek kopott fényképét még esetleg valaki elő tudja kotorni a padlásról, egy régi láda vagy fiók fenekéről vagy éppen egy meséből. 
    Mert én emlékeimben úgy őrzöm néhai Bartha József alakját, ahogy nekem ugyancsak néhai drága édesapám, Bartha János mesélt róla. Őt a Nagy Háború pusztította el. De a Háromszék szerte híresen szép Dancs Erzsi nagynéném férjét is a mesék éltetik bennem. Ő, a falu szelíd kocsmárosa a második világháború mártírja lett, mert a részeg, asszonyokat hajkurászó oroszok agyonlőtték. Három árvát hagyott maga után, Szabó Bözsit, Icut és Tibit. Őrizek egy otthonról hozott régi fényképet a Levente Kertről, ahol hajdanán, vasárnaponként a fiatalok gyülekeztek. Gondolom, „magyar világ” volt akkor ott. Azon látom ünneplőbe öltözött nagyleány édesanyámat a húgával, Etuskával és édesapámat az akkori pap fia, Bartha Lajos mellett. „Na, látod, ezt a szegény Lajost is elnyelte a háború. Valahol elpusztult, ki tudja, hol és miért”, okított édesapa, ha kérdezősködtem a képen látottakról. És azt sem titkolták, hogy az a Lajos lopta az első igazi csókot édesanyám hajába, mielőtt elindult a véresen tátongó hatalmas semmibe. 
    Magyarok voltak, székelyek voltak, hősök mind, a negyvennyolcas honvédekkel és azokkal együtt, akiknek nem emlékszem a nevére, de voltak! Voltak, harcoltak és meghaltak, meglehet, éppen a sepsimagyarósi kicsi templomban imádkozó édesanyjuk vagy kedvesük képével a szívükben. 
    Ebben a főhajtásos, meghatott pillanatban mind felsorakoznak előttem azok, akik nem a csatatereken véreztek el, hanem végigküzdötték és küszködik ma is a székely sors keserves mindennapjait! 
    Amikor Bartis Ferenc Budapestre száműzött erdélyi költő sorait olvasom, Sepsimagyarósra gondolok, a Székelyföld talán legeldugottabb, legszerényebben megbúvó falucskájára, amelyet akár a Hegyfarkáról, akár a Hevedertől, akár Réty vagy a Bérc irányából keres a vándor, nehezen talál meg. Csak az, aki becsületesen akar dolgozni és élni ott. Bartis Ferenc költő azt írja: „Krisztus legújabb Golgotája Erdély, / s a székelység az Ő legújabban kiválasztott népe”. 
    E kiválasztott nép fiai vagyunk mi, magyarósiak is, csepp az egyetemes magyar nemzet tengerében. Ezért állítottak kopjafát 2004. szeptember 5-én a szent elesettek emlékére, mert harc ma még ez is, harc, hogy – megint a költőt idézem –  
    „maradjon meg a kő kőnek, 
    A virág virágnak, 
    a fenyő fenyőnek, 
    a burján burjánnak, 
    a mart martnak, 
    a vízmosás vízmosásnak, 
    a kőszálisas kőszálisasnak, 
    Maradjon meg Erdély Erdélynek, 
    Maradjon meg az Ember Embernek, 
    Maradjon meg a Magyar Magyarnak.” 
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. szeptember 5-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón