vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Fél vödör pityóka
Kovácsné beteges asszony volt. Akárhogy szenvedett viszont, nem volt a pihenésre lehetősége, a három gyerek állandóan futólépést diktált neki. Segítsége pedig senki nem volt. A férje reggelente elment, legtöbbször nagy ricsajjal, hogy legyen miért emésztenie magát az asszonynak, egyébbel nem törődött. Jól irányított két pofonnal állandóan meg tudta előzni a hosszabb veszekedéseket. Nem mindig sikerült leküzdenie a lelkiismeret furdalását, mert a pofonok nagyon megviselték Zsófit. Szép még mindig, pedig három gyereket hozott a világra; csak ne nyafogna annyit az utóbbi időben! Eh, asszony, legyintett magában. És az asszony verve jó. Így szól a bölcs közmondás. De azért valami sántított ezzel a népi bölcsességgel, mert a házastársi csók is egyre erőtlenebb lett egy-egy pofonosztás után. Zsófi csak akkor sírt, amikor a gyerekek nem látták. De a kezét nem bírta levenni a gyomráról, majdnem állandóan fájdalom kínozta. Gyomorfekély, mondta az orvos. Valószínűleg ideges alapon. Asszonyom, nem szabad idegeskednie. Azt mondjuk, hogy a fekélybetegeknél tulajdonképpen nem a gyomrot kell gyógyítani, hanem az idegeket rendbe hozni. Van valami különösebb oka az aggodalmakra, szorongásra? Kérdezte még, de Zsófi megrázta a fejét. Mit mondhatna ennek az embernek? Hogy rossz a házassága? Akinek három kisgyereke van, az nem panaszkodhat.  
    Sajnos, diétáznia kell, tanácsolta az orvos. Hogy mit ehet és mit nem, azt saját magának kell kitapasztalnia. Mindent ehet, amitől nincsenek fájdalmai. A hajában főtt krumplitól nem fáj – örvendezett Zsófi. A gyerekei szinte feldöntötték örömükben, mert már régóta nem láttak anyjuk arcán mosolyt. Pillanatig a régi mama volt, keserű vonás sem volt a szája szögletében. Csak négyen voltak az asztal körül, az apa vidéken volt. 
    – Miért nem eszel mindig pityókát, édesanyám? – kérdezte a nyolcéves Öcsi. 
    – Mindig? – hüledezett az anyja. – Nincsen olyan sok. A havi fejadagból már csak három darab van, és ki tudja, mikor osztanak megint, fiam. 
    – De hiszen olyan sok termett az idén! – okoskodott Zoli, az ötödikes. Ő minden nap megy az iskolával a mezőre, már október közepe, és még mindig nem kezdték meg a tanulást. A krumpli neki a legnagyobb ellensége, mert kegyetlen iramban hajtják őket a sorok között. A telerakott veder még túlságosan nehéz ekkora gyereknek, de nincs könyörület: mindig van Valaki, aki ellenőrizze az őszi hazafias munka menetét. A tíz-tizenegy éves gyerekek néha sírva ülnek le a krumpli halom mellé. Olyankor a szolgálatos tanár segít be nekik. A kislányok közül néhányan úgy elfáradnak, hogy az anyjukat szólítják, miközben hangosan zokognak. Ez olyan komoly dolog, hogy még a fiúk is mellőzik a csúfolkodást a nyávogás miatt. Szomjasak mindannyian, de a gazdaság szekerén a vizes hordókból csak a napszámos romák ihatnak, az iskolások nem. Zoli már a második rend lábbelijét nyűvi, Isten tudja, hogy kerül új cipő a lábára. 
    – Édesanyám, csak edd meg azt a három pityókát, mert én hozok másikat holnap a mezőről -felnőtteskedett. 
    – Zoli hoz másikat! – tapsikált a négyéves Cilike. Az édesanyjuk hirtelen nagyon komoly lett. 
    – Meg ne próbáld, Zolikám! – mondta szigorúan. Mindhárom gyerek megszeppent az éles hangtól: nem volt tartós anya kedves kacarászása, nem lesz soha többé vidám! Zoli meg is sértődött, mint egy nagy. – Csak segíteni akartam, motyogta sebzetten. Zsófi érezte, hogy túllőtt a célon, de ez nem olyan nagy baj, mint ami akkor lenne, ha a gyerek lopna. Persze, hogy sok krumplit a földben hagynak, rengeteget beleszántanak, a silóba is megy elég. De haza nem vihet egy szemet sem a gyerek. Mondja, hogy munka végeztével addig nem szállhatnak fel az autóbuszokra, míg meg nem motoznak mindenkit a fegyveres A Hazafias Gárda tagjai. A vedrekből mindig ürítenek ki egy-egy „betévedt” szemet, de az inkább ott rohadjon. A gyerekek nem érik fel ésszel, hogy legalább egyetlen egyszer miért nem vihetnek haza a vederben annyit, amiből az anyjuk egy kiadós paprikást főzhetne. Zsófi is tudja ezeket a dolgokat, hiszen már az ő idejében is divat volt ez a betakarítási hercehurca. De akkor csak a felső tagozatosokat vitték, két hétig tartott a kampány. Ők naponta kaptak a gazdaságoktól buktát, almát, főtt kukoricát és vihettek haza minden nap fél veder krumplit, zöldséget, amit éppen gyűjtöttek.  
    Zolika egész éjjel nyugtalan volt. Nagyon belelovalta magát abba, hogy segít a család jó hangulatát fenntartani. Aludni is alig tudott. Egyfolytában azon töprengett, hogyan járjon túl az ellenőrök eszén. Egyet bizonyosan tudott: édesanyának nem kell többé összegörnyedten fognia a hasát, mert ő szerez pityókát, amitől nincs fájdalma! 
    Sápadtan, hallgatagon dolgozott egész idő alatt. Még szünetben sem volt kedve a barátaival játszani. Csak a hazamenés érdekelte. Mi lesz, ha elcsípik a vederbe rejtett krumplival? A szülőket az igazgató bácsi behívatja, megmondja, hogy ő lopott, és akkor édesapja nagyon elveri. De édesanyja megérti, hogy szeretetből tette, és megbocsát neki. Szinte hallhatóan motyogni kezdett, amint az esélyeket latolgatta. Csak egy lehetőség nem fordult meg a fejében: hogy lemondjon a tervéről. Az édesanyjuknak nem fáj a főtt pityókától a gyomra! A fegyveres őr azonnal észre vette, hogy nem üres a vödör Zolika kezében. 
    – Öntöd ki azonnal? – ripakodott rá durván. 
    – Vissza oda a csomóhoz! Usgyi! Zolika sápadtan és félve állt a marcona alak előtt, és azt mondta: Nem! 
    Erre senki nem volt felkészülve. A gyerekek hirtelen mind odatódultak, felbomlott a sor a busz mellett. Ilyen még nem volt! Hogy valakinél krumplit találjanak, és még azt mondja, hogy nem önti vissza a földre! Hu! Majdnem meghaltak a kíváncsiságtól. A kísérő tanárok is ott voltak már a gyerek mellett. Ijedten persze, mert tudták, az esetnek visszhangja lesz. Mire hazaérnek, a Securitate és a tanfelügyelőség már az iskolában lesz. Zolika soha nem okozott problémát eddig. Most azonban azt mondta egyre és egyre, hogy nem hagyja a krumpliját. Hiába próbálkoztak erélyes hangon, majd szép szóval, eredménytelenül. 
    – Megbolondult ez a gyerek? – kérdezte az egyik tanár. A másik szinte gyáván vonta meg a vállát. Neki is van Zolikával egyidős fia, reméli, hogy nem megy el az esze. Az igaz, hogy ennének az övéi is többet, de porciós világ van. Ő valahogy nem akart nagyon rámenni erre a gyerekre. Ott vannak a hivatalos szervek, intézzék azok. Csak a látszat kedvéért játszotta a szigorú tanárt. 
    Maga az őr is megzavarodott, nem tudta, hogy mit is kell tennie. Nem volt túlságosan fényes elme, ám a puska mindig megtette eddig a magáét. De hogy ez a nyamvadt kölyök így megmakacsolja magát! Pillanatig habozni látszott mindenki. Zolika ezt a megtorpanást használta ki. Kiugrott a sorból, és mint egy nyúl, nekiiramodott a határnak. Percek alatt elnyelte a kukoricás. Egy ideig várták vissza, de nem bukkant fel többé. A hatvan diák éhes volt, fáradt, a busznak is szigorú menetrendje volt, tehát elmentek. A tanárok nagyon idegesek voltak, az egyikük maradt a hazafias gárdásokkal, hogy megkeressék a kisfiút. Akkor délután nagy eső volt, hidegen és viharosan fújt a szél. 
    Zolikára kétségbeesett édesanyja talált rá estefelé. A velejéig átázott és reszkető gyerek sírva ült be az autóba, amelyet az apja vezetett. Anyja pokrócba bugyolálta, törülgette, vigasztalta. Nem szidták, nem faggatták, minden jó lett volna. Zolika tüdőgyulladást kapott. Lázálmában könyörgött, hogy ne engedjék a rendőrt a közelébe, mert elveszi tőle a krumplit. Utolsó percében éles sikollyal édesanyját szólította, aki még akkor sem akart elmozdulni az ágyától, amikor az orvos ráborította a mozdulatlanná feszült kis tetemre a fehér lepedőt. 
  
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. augusztus 15-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón