vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Szilva és ostor
Csak két dologtól félt a leányka: a vizes lepedőtől és Kormos Sanyitól. Mindkettőtől szégyenletesen. Mint csúnya sebet, úgy viselte ezt a szégyent. Hogy ő fél, de nem tehet ellene semmit.  
    A tehetetlenségét restellte. A kiszolgáltatottságát az akármikori hatalmas láznak, amely nem akart soha csökkenni, hiába rakta pici talpára édesanya a reszelt pityókát vagy hagymát. Végül mindig a jeges lepedőhöz kellett folyamodnia. Visított, mint a malac, amelyiknek a kést mutogatják a vágóhídon.  
    Majdnem ilyen éles fájdalommal sikoltott fel, valahányszor Kormos Sanyi orra buktatta. Vagy fejbe verte. Vagy megdobta hógolyóba csomagolt kővel…  
    Fizikai fájdalmánál elviselhetetlenebb volt azonban az, hogy senki nem hitte el a kölyökről a rosszat. Egyáltalán azt tartotta hihetetlennek a falu, hogy ez a szelíd tekintetű, vigyorgó kamasz képes lenne arra, hogy egy nyamvadt, beteges csitrit bántalmazzon. Úgy intézte mindig a dolgát, hogy a látszat megmaradjon: amikor valaki felfigyelt a galibára, azt láthatta csupán, hogy Sanyi szánakozón segíteni akar a síró szerencsétlenen. Az emberek értékelték ezt a szutyakos gesztust, mert emberinek tartották, és nem értették, miért hazudik az a leánygyermek. Ha nem tud a lába elé nézni, magára vessen, ne mind arra a szegény fiúra próbálja kenni az ügyetlenségét. 
    Édesanyáék elhitték neki, de nem akartak erélyesebben közbe lépni, inkább intették, hogy máskor kerülje ki az úton, ha látja. Édesapa egyszer megelégelte a dolgot, s azt mondta, beszél a fiú apjával, mert ha ő áll szóba vele… 
    Nem fejezhette be a mondatot, mert megjelent Sanyi sunyi arca a kapujukban, és lélekszakadva előadta a balesetet, amitől ő szerette volna megmenteni a kislányt, de már késő volt szólnia, mert a nagydarab kőben megbotlott, és reméli, nem túl mély a horzsolt seb a térdén, és igazán sajnálja, hogy nem tudta megvédeni és… kezit csókolom, majd máskor megvédem, ha látom… 
    És folytatódott minden… Talán édesanyáék fejében is megfordult a gyanú, hogy nem mindig igaz, amit mond? Nem tudhatta, de Sanyitól félt továbbra is, ha lehet, még jobban. 
    Egy estefelé, amikor szilvaérő illattal volt tele a levegő, a kertbe szaladt friss hagymáért. Azt tervezte, hogy megfőzi a pityókatokányt, amire hazakerül a mezőről a család. Már hetek óta leste titokban, hogy mit működik édesanyja főzés közben, és most elérkezett a pillanat, hogy meglepje első főztjével. Mivelhogy aznap éppen édesanyának a születésnapja volt.  
    A csűr hatalmas kertet takart el a szem elől, sok gyümölcsfával, veteményes ágyásokkal, és még egy duga is volt a végében, amelyikben estente brekegtek a békák. Kínlódva nyitotta ki a nagy csűrkaput, és haragudott saját pöttömnyiségére, mert szuszogva, nyögve még mindig ágaskodnia kellett, hogy elérje a kilincset. A dohos, szénaszagú csűrből, ahogy a kertbe lépett, szinte földbe gyökerezett a lába. Kormos Sanyit találta ott. Mégpedig a perpence szilvafán vihogott. Az nem volt hitvány eleinérő, fosóka szilva, sem leányka szilva, hanem a legjobbik fajta. Ebből nem pálinkát főznek az emberek. Nem is a disznóknak gyűjtik össze, hanem kompótnak, szilvaíznek spórolják be az asszonyok. Ez így van náluk is. Előbb jókora adag szilvás gombócot főz édesanya, majd vasárnapra rétest, a többi megy télire.  
    Úgy felháborodott, amikor meglátta a dézsmáló suhancot, hogy eszébe sem jutott a rettegése. Azonnal kitakarodj!-kiáltással dühösen a fához rohant, nem törődve azzal sem, hogy szinte felbucskázott megbotolva az ott felejtett kapában. Sanyi köpködte a magot hetykén, szemtelenül, most már egyenesen a kislány fejére. Aztán, rá se hederítve a haragtól kipirult arcocskára, a nyakába vetett ostort nyelén kapta és röhögve el kezdte verni vele az ágakat. A szilva nemcsak hullott, hanem valósággal ömlött a földre.  
    A kislány nem hitte el, hogy ez megtörténhet. Már kék volt a fa alatt a hely, és még mindig potyogott a drága gyümölcs, már azt sem érezte, mi folyik le az arcán, a könnye vagy a fején szétfröccsent szilva leve. Egyet tudott, és azt nagyon: hogy az övé a fa, a kert és nem a Kormos Sanyié. És amit Kormos Sanyi tönkre tesz itt, az étel, az édesanyáék munkájának a beérése. Azt csak Isten pusztíthatja ki a szájukból, senki más. És abban a pillanatban tudta, érezte, hogy Isten azt akarja, hogy ő védje meg itt az életet, a munkát, a vagyont, a család ételét. Csupán azt nem tudta, hogy miféleképpen. Egyedül volt otthon, még a csorda sem jött le a hegyről, az emberek mind a mezőn voltak. 
    Sanyi elejtette az ostort. Véletlenül. A leányka felkapta a földről, és szinte ösztönösen, a bitorló csupasz lábszárára suhintott vele. Azt is látta, hogy a rászáradt sárréteg felrepedezett Sanyi lábikráján, aki ocsmányul káromkodva felordított. Le akart ugrani, megmutatni ennek a csipásnak, hogy kihez mert ütni, de az ostor csattogott a lábán, hiába próbálta kivédeni, már a talpán is táncolt a vékony szíj, már az inge alá is benyalt a nyelve, már nagyon fájt, már sírt, már könyörgött, rimánkodott, és a leányka csapott, csapott és csapott. Kicsi életének minden szégyene, megaláztatása benne süvített az ostorsuhogásban, minden suhintással a hazugságot, a világ nagy gonoszságát akarta figyelmeztetni, hogy nem markolhatja el senkinek a jogos tulajdonát. Hogy vegye észbe egyszer már a világ, hogy aki igazat mond, aki jó, aki csak kicsike, de nem gyenge, azt nem szabad meggyalázni, megdobni sem kővel, sem sárral. És az önérzetébe sem taposhat semmiféle hatalmasság. Mint egy felhergelt kutyakölyök, ugrált a fűben, a szilvalében suhogó ostorával, mert az ágak között hol itt, hol ott próbált egérutat nyerni foglya, a jajveszékelő. Nem tudta, miért, de egyszerre kiáltozni kezdett, mint amikor a csirkékre vadászó ülűt hajtják az asszonyok: Édesapa! Édesapa! Pedig tudta, hogy a mezőn van mindenki, kiabált mégis. És egyszerre, mintha a falut tenyerén tartó erdő felelt volna neki: Mi a baj, édesfiam? És ő kiáltotta: Kormos Sanyi meg akar verni! Miközben az erdő küldte vissza az apja üzenetét, hogy „Mindjárt otthon leszek, fiam!”, ő szaporán imádkozott magában: Édes jó Istenkém, ne haragudj, hogy hazudtam. 
    Amikor édesapa megjelent fáradtan, kapával a vállán, azonnal felmérte a helyzetet: a maszatos kölyök a fára szorítva vinnyogott, és a kislány, a gyenge, a félős, a beteges kis fruska mint győztes hadvezér kussot parancsolt a félelmetes ellenségnek. Sanyi, akit saját ostora táncoltatott szelídebbre, valósággal a földre huppant, mint egy tehetetlen zsák, készen a büntetés folytatására. De csak egy szigorú, nagyon szigorú pillantás jelezte, hogy elmehet. 
    Zokogva próbált nekieredni, ám csak sántikálásra tellett az erejéből. Az ember utána szólt: Állj csak meg, hékás! Nesze, vidd ezt magaddal vacsorára! És egy kalapnyi szilvát mutatott utána. 
    Kormos Sanyi hangos bömböléssel futásnak eredt…  
    Hetek múltán pillantotta meg a leánykát az utcán, amint almát majszolva haladt az iskola felé. Messze ívben kitért előle…  
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. augusztus 15-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón