vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
„Ez az én egyszemélyes és belső revízióm”
 
Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Ha bemegyünk az Írók Boltjába, leemeljük a polcról a sokkal inkább könyv, mint folyóirat formájára emlékeztető Székelyföldet és belelapozunk, meglepetten tapasztaljuk, mennyi ismerős, hazai név tűnik fel benne. Ez nyilván abból a vitán felül álló tényből fakad, hogy különféle korok különféle határai ide vagy oda, mi, magyar anyanyelvet magunkban hordozók egy nemzet vagyunk itt a Kárpát-medencében. Ezt az alapigazságot felismerni, a felismerésen túl szóval is vallani, a szavakon túl pedig tetteinkben is vállalni – ez a mi belső revíziónk egyetlen lehetséges forrása. György Attilának ez háromszorosan is sikerült: a Székelyföld szerkesztőjeként már újraegyesítette a világ magyarságát. Két éve munkatársa lett a Magyar Nemzetnek, magánélete pedig Erdély mellett most már Felvidékhez is köti. Lehet valami összefüggés a nemsokára elkészülő, Harcosok Könyve című, ötödik kötete s az utóbbi időre jellemző közéleti tevékenysége között; György Attilát a Székely Nemzeti Tanács Csík-széki elnökének is megválasztották.
 
György Attila
  
Az újságíró, publicista és szerkesztő, a négykötetes szépíró és az újdonsült politikai közéleti szereplő: melyik az igazi György Attila? Egyáltalán, törvényszerű-e, hogy e három hivatás ilyen szorosan összefonódjék? 
  
Ha nem számítom tízévesen való publikációimat az akkori Napsugár című lapban, azt kell mondanom, hogy írói pályám tizenkilenc-húsz éves koromban kezdődött. Egy furcsa és elég szomorú történet indított el az írói pályán: 1989-ben, a romániai forradalom alatt, akkori legkedvesebb barátomat agyonlőtték Brassóban. Magam is katona voltam abban az időben, s miután leszereltem, kötelességemnek tartottam utánajárni, hogyan is történhetett ez meg... Tragikus és abszurd történet volt, ezt írtam meg egy dokumentum-kisregényben, amit folytatásokban közölt a helyi napilap. Így indultam el ezen a pályán, ami aztán visszafordíthatatlanná vált. Persze, azonnal vakvágányon indultam, hiszen a dokumentumregény maga után vonta az újságírást, ami hét-nyolc éven keresztül fogyasztotta az energiáimat. Nagyon mély lélegzetet kellett vennem ahhoz, hogy szakítani tudjak az újságírással, ami véleményem szerint egyike a legrosszabb fajta kábítószereknek, ami alkotóember számára létezhet. Az újságírás tudniillik megadja azt a hamis hatalomérzetet, amelynek a vágya minden emberben ott rejlik. Aki azt mondja, hogy nincs benne hatalomvágy, hazudik. Valamilyen szinten minden emberben megvan. Ugyanakkor nehéz elszakadni attól a közegtől, ahol az ember mindig jól értesültnek hiszi magát, ahol azt hiszi, hogy irányíthatja a dolgokat, holott ez soha nem sikerül. Nem is lehet, az ember ebben a szakmában mindig csak megfigyelő maradhat.  
    Közben ’95-től kezdtek megjelenni a köteteim. Az első, Ki olyan, mint a sárkány? című rövidpróza és karcolatgyűjteményt A boszorkányok feltámadása követte, két évre rá a Történetek a nyereg alól című novelláskötet, tavaly pedig a Harminchárom című történelmi regényem. Ötödik kötetemmel is félkész állapotban vagyok, de erről most inkább nem beszélek, legyen meglepetés. 
1997-ig szinte minden valamirevaló erdélyi újságnak dolgoztam több-kevesebb rendszerességgel. Hosszú éveken keresztül főszerkesztője voltam az egyetlen romániai magyar ifjúsági lapnak, amely három tetszhalált is túlélve különféle címeken futott – Ifi Fórum, If, Zabhegyező –, míg végül ’97-ben sajnálatos módon kilehelte a lelkét. Ugyancsak ’97-ben a jelenlegi főszerkesztőmmel, Ferenczes Istvánnal és néhány író kollégánkkal megalapítottuk a Székelyföld című kulturális lapot, amelyről most már, hét év távlatából biztosan elmondható, hogy időtálló és jól sikerült próbálkozás volt. A lap nyolcadik évfolyamába lépett, több, mint kétezer példányban jelenik meg és előfizetőink Csíkdánfalvától Baszkföldig és Új-Zélandtól Münchenig terjednek.  
  
Teljes mértékben szakítottál az újságírással? 
  
Az újságírás műfajával, mint napi újságírás, riporterkedés, igen. Teljesen azért nyilván mégse, mert az egyetlen dolog, amit még írok – bár azt nem tartom újságírói műfajnak, hiszen inkább közelebb van az írói habitushoz –, a publicisztika. Indulatos ember vagyok, rendkívül élénk temperamentummal vert vagy áldott meg a Jóisten, tehát nálam az írás, akár szépprózáról, akár publicisztikáról van szó, elsősorban lelkiállapot kérdése. Az más kérdés, hogy miután az indulat elmúlik, hűvös fejjel le kell ülni, átgondolni, stilárisan, esztétikailag „tisztába tenni” az írást, a műfaj követelményeinek megfelelően, de hát ez már technikai részletkérdés…  
  
Az eddig elmondottak alapján sejteni vélem, hogy a Székelyföld irodalmi folyóirat, amely a székelyföldi szerzőket hivatott felölelni. 
  
Így is nevezhetnénk, de mi jobban szeretjük kulturális folyóiratként meghatározni, ugyanis a konkrétan vett szépirodalom körülbelül csak mintegy harminc százalékát teszi ki a lap százhatvan oldalnyi terjedelmének. A fennmaradó kétharmad a történelmi tanulmányoktól a szociológiai munkákig, a társművészetekkel foglalkozó rovatoktól dokumentumközlésig műfajilag rendkívül sokszínű. Azt szoktuk mondani közönségtalálkozóinkon, hogy Kányádi Sándort parafrazálva Székelyföld számunkra San Franciscotól Szabófalváig terjed, és ilyen értelemben vagyunk hangsúlyosan székelyföldiek... Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy olyan sajátos értékeit mutassuk fel ennek a régiónak vagy a régióban született embereknek, amelyek a világon mindenhol egyetemes értéket képviselnek. Szeretném hinni, hogy megtaláltuk azt a középutat, miszerint úgy lehetünk sajátosak, hogy közben mindenki számára érthetőek vagyunk, és erősen remélem, hogy sikerült elkerülni a provincializmus csapdáját.  
    Istennek hála, nagyon széleskörű szerzői gárdánk van. Minden szerkesztő büszkeségeként mondhatom el én is, hogy közel három hónapos „sorban állás” van a lapnál. Mivel a napi aktualitások nem kötnek, két-három hónapra előre szerkesztünk és az egyik legnagyobb gondunk – soha ne legyen ennél nagyobb! – a túlságosan nagy anyagbőség. De, gondolom, ilyen fenyegetést szeretne magának minden szerkesztő.
 
György Attila
  
A magyarországi olvasók a Magyar Nemzet hasábjairól ismerhetnek téged. Hogyan lettél a Magyar Nemzet munkatársa?  
  
Ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni, mert magam sem tudom, hogyan történt. De tulajdonképpen magától értetődő, hogy a hasonló mentalitású, hasonló világképpel rendelkező emberek egy idő után egymásra találnak. Magyar Nemzetes kollégáimat rendkívül nagyra becsülöm és többjükhöz szoros barátság is fűz. Azt hiszem, az utolsó szikra, ami besodort a Magyar Nemzet publicisztika rovatához, a két éve megjelent, Az én státusom című írásom volt, ami Romániában hihetetlen nagy port kavart fel úgy a román, mint a romániai magyar sajtó részéről, és a kelleténél hosszabb ideig állított engem egyfajta kétes értékű reflektorfénybe. Ezután érkezett az első megkeresés a Magyar Nemzettől, hogy írjak számukra publicisztikákat. Nem dobom el a sulykot és nem szakítom el a gyeplőt, rendkívül lusta ember vagyok sajnos, úgyhogy havi egy, maximum két publicisztikával jelentkezem… 
  
A toll forgatása mellett a politikával is közelebbi kapcsolatba kerültél. Új keletű ez az érdeklődés, vagy valahol a korábbi években gyökeredzik? 
  
Ez egy picit erős, hogy a politikával kerültem kapcsolatba, mert az újságírásnál jobban talán már csak a politikától viszolygok. Nem hiszem, hogy politikának nevezhető az, amit csinálok, ha csak azt nem nevezzük politikának, hogy felelősséget érzek a saját kisebb és nagyobb közösségemért, és minden rendelkezésemre álló lehetséges eszközzel megpróbálom megvalósítani önmagam és közösségem számára azt, amiben hiszek. Ez jelen pillanatban a székely önkormányzat. Nem használom az autonómia szót, mert rossz szónak tartom, és senki nem tudja, hogy mit jelent. Sokkal jobban fedi a valóságot az önrendelkezés, ugyanis erről van szó. A hagyományos értelemben vett Székelyföld mintegy nyolcszázezernyi lélekszámú lakosságának a saját önrendelkezését és valós önkormányzatát próbáljuk elérni minden törvényes eszközzel. Abban az értelemben viszont egyáltalán nem politizálok – és amennyire erőmtől telik, szeretném távol tartani ettől a mozgalmat is –, hogy nem indulunk sem helyhatósági, sem törvényhozói választásokon, és nem célunk semmilyen fajtájú és mértékű hatalom megszerzése.  
  
Van egy olyasfajta, gyakran hangoztatott vélekedés Magyarországon, hogy az ország megosztottságát és az egyre fokozódó gyűlölködést, mint speciálisan magyar tulajdonságot már a határokon túlra is exportáljuk, a Vajdaság, Kárpátalja és Erdély kisebbségi politikájában jelentkező káros következmények az anyaországi problémákra vezethetők vissza. Mi erről a véleményed? 
  
Ez mindig megmosolyogtat. Rengetegszer találkozom hasonló véleményekkel én is. Azt mondta egy barátom – és tökéletesen igazat adok neki –: teljesen természetes, hogy a magyar belpolitikában tapasztalható ellentétek, mostani, divatos szóval: árkok jelen vannak éppúgy az erdélyi, délvidéki vagy kárpátaljai közéletben is, hiszen ez az egész egy test, attól függetlenül, hogy most milyen határok választják el. Ez a néptest együtt lélegzik, és ugyanaz az éltető eleme. Amúgy Erdélyben én egyáltalán nem látom ezt a megosztottságot. Azt hiszem, elég jól ismerem az erdélyi magyar társadalmi közeget, és határozottan állíthatom, hogy Erdélyben a magyar emberek jelentős többsége hangsúlyozottan nemzeti érzelmű és a magyarországi politikai fogalmak szerint a mostani jobboldalhoz erősen kötődő emberekből áll. A fennmaradó csekély százalék a világon mindenhol megtalálható, nem akarok, és nem is tudnék pejoratív jelzőt mondani rájuk, egyszerűen: másak. Mindig vannak, mindenhol léteznek félértelmiségi, kiábrándult, cinikus emberek, és lehet, hogy szükség is van egyfajta gyökértelen társaságra, aki a mindent a mának jegyében szembefordul a hagyományos értékekkel. De lehet, hogy azért van szükség rájuk, hogy az ember ilyenkor általuk tudatosítsa a saját, igazi értékeit. Ahhoz pedig, hogy ki mit exportál: nem úgy tűnik, hogy státustörvényen, oktatási támogatáson és Sapientia Egyetemen kívül bármi mást exportált volna Erdélybe az Orbán-kormány, és hasonló dolgok exportálását ezentúl is igen szívesen vesszük úgy Székelyföldön, mint egész Erdélyben. Ugyanakkor jelen pillanatig a mostani, magyarnak tartott kormányzat csak a túlszeretettség üzenetét exportálta hozzánk. Szerintem egyértelmű, hogy miért övezi szimpátia az egyiket, és miért nem a másikat. Csacska szamárságnak tartom ezt a megosztottság-exportálási/importálási teóriát. Felnőtt emberek a határon túli magyarok is, és tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ki szolgálja az ő érdekeiket és ki nem.  
  
Milyen a hangulat most odahaza? 
  
Romániában választási év van, a helyi közigazgatási és a törvényhozói választások is idén zajlanak le. Kezdetét vette egyfajta háborús hangulat. Pár hónappal ezelőtt azt nyilatkoztam egy interjúban, és most is azt állítom, hogy az őszi, román törvényhozói választásokon az RMDSZ valószínűleg messze nem fogja elérni a parlamentbe jutás küszöbét. Ezen az sem változtat – sőt! – hogy a tömbmagyar vidékeken, a belső Székelyföldön a román hatalommal karöltve jogtalanul megakadályozták a Polgári Szövetség (azaz a nemzetben, autonómiában, polgári értékekben gondolkodó emberek képviseletének) részvételét a helyhatósági választásokon. Első pillanatra majd a román Parlamentből való kiesést minden bizonnyal egyfajta traumaként fogják sokan megélni, különösen az anyaországi magyarság. Ugyanakkor én ezt nem látom semmilyen veszélynek, sőt, tovább megyek, kifejezetten jótékony hatásúnak tartom a romániai magyarságra nézve. Ugyanis ez a parlamenti képviselet – ami hét százaléknyit jelentett az elmúlt tizenegynéhány évben, a sajátos román bizánci demokráciában semmilyen szerepben nem volt jelentős. Nem tudta, és egy idő után pedig nem is akarta érvényesíteni a nemzeti közösséget szolgáló szándékokat az a politikai klientúra, amelyet most eufemisztikusan RMDSZ-nek nevezünk. Mert az RMDSZ már régóta nem egy másfél-kétmilliónyi embert tömörítő érdekszervezet, hanem körülbelül húsz-harminc embernek a baráti és üzleti szálaira épülő, magyarul beszélő román párt. Most is vallom, hogy a pillanatnyilag ellehetetlenített és gúzsbakötött Polgári Szövetség és az autonómiát, illetve a nemzeti reneszánszot sürgető politikai erők jelentik az egyetlen életképes alternatívát az erdélyi magyarság számára.
 
György Attila
  
Csíkszeredában élsz és dolgozol, hivatásod gyakran szólít Magyarországra, de talán még ennél is gyakrabban utazol Pozsonyba, hiszen ott él kedvesed és négyhónapos kislányod. Ennek a vállalása azért könnyű, mert egy (nemzet)test vagyunk? 
  
Hát az igaz, hogy ez egy több mint ezer kilométerre nyúló nemzettest… Csíkszeredából, a hajdani keleti végvárból, ahonnan én jövök, Pozsony tényleg nagyon messze van, de én azzal szoktam vigasztalni magam, hogy lám, ilyen szép nagy országunk van. És, ha van amiért, akkor az ember örömmel elviseli ezt az alkalmankénti huszonnégy órás utazást is… Nemcsak a természetes öröm és az apai büszkeség munkál bennem a pozsonyi lányom kapcsán, hanem egyfajta elégtételt is érzek magamban. Ez az én egyszemélyes és belső revízióm. Én magamhoz csatoltam ezzel azt a Felvidéket, amely hosszú ideig csupán Krúdyn, Mikszáthon vagy Márain keresztül volt számomra ismerős, és amely most már második otthonommá vált.  
Varga Gabriella
A cikk 2004. június 6-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón