vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
„Lovamat kötöttem...”
Azon a márciusi napon az Őrkő felől sötét hófellegeket gomolygatott a szél. Szomorú, nyomasztó idő volt. Még minket is megült a bánat, pedig csak tizenkét évesek voltunk. Kicsit zajos, kíváncsi, mindig éhes kamaszodó kölykök, akiknek az önérzetét bosszantotta, hogy a nagyhírű, de már osztályharcosan átkeresztelt Székely Mikó Kollégiumban csupán pacalistáknak számítottunk. Ó, a nagyok! Ők már igen! A fiúk a XI. osztályokban! Azok valakik voltak a szemünkben, szinte áhítattal sorakoztunk mellettük a kopott udvaron a szünetek végén. Egyik szebb volt, mint a másik, és okosak is biztosan, ha már a maturandus szalagot viselték a zakójukon. Az M azt jelentette, hogy a következő érettségi vizsgán ők bizonyítanak. Minden második nagyfiúba szerelmesek voltunk titokban, amiről nyilvánvalóan nekik sejtelmük sem volt. Azt sem tudták, hogy a világon vagyunk mi, kis verebek. Azon a napon azonban mintha minden véget ért volna..., mintha a rendet megtestesítő ősi scola falai beleremegtek volna a végtelen titokzatosságba és riadalomba. A nagyfiúk sora megritkult, nem is volt az már sor, csak téblábolás, és a nevelő-pedellus, Dénes Csaba sem kiáltott rájuk, pedig máskor szokása volt. Annyit még mi, kisebb osztályosok is tudtunk már, hogy az éjszaka a szekuritáté letartóztatott egy csoport fiút, mert megkoszorúzták a parkban az oroszlános szobrot. Mivel március 15-e volt. Ez nagyon furcsán hangzott, mert addig akár minden nap elmentünk a szobor mellett, a legénykék még fel is másztak rá, de ki gondolta volna, hogy olyan nagy veszélyt jelent, ha márciusban a közelébe kerül valaki. És mi van azzal, hogy március 15-én virágot tettek rá? Az én okoskodásom szerint az a nap Petőfit jelentette, akit már nagyon ismertem. Beteges gyerek lévén, az édesanyám Petőfi-kötetét annyiszor átolvastam, hogy akármikor felismertem volna a verseit. Amit nem értettem, azt édesanyától megkérdeztem, így aztán mindent tudó hírem lett tíz esztendős koromra. Tudtam, hogy borzasztóan gyűlölte a királyokat, még akasztófára is elkísérte volna őket szívesen, csakhogy a nép szabad legyen. Ámbár nem éppen adtam neki igazat mindenben. A királyokat én ugyanis, a népmesékre alapozva, szívesen megtartottam volna a világnak. Akkor, amikor iskoláskorúvá cseperedtem, már csak a hős munkásosztály vezetőinek képei díszítették a falakat mindenütt, de hogy szabadság is lett volna körülöttük? Legalábbis otthon azt hallottam majdnem minden nap, hogy nem szabad beszélni erről sem, arról sem, éppenséggel semmiről sem, énekelni sem szabad már mindent, imádkozni is tilos... Az igaz, hogy soha nem kezdtünk az evéshez anélkül, hogy ne mondtuk volna el az asztali áldást, és lefekvéskor is mindig el kellett mondanunk, hogy „Én Istenem, jó, Istenem...” De csak suttogva... Amikor vasárnap templomba akart vinni édesanyám, akkor édesapa figyelmeztette: „Vigyázz, Irénke, mert az iskolában meggyűlhet a baja a gyermeknek...” Azt sem volt szabad. „Mi maradt hát nekünk? A nyomorúságon kívül?”, fakadt ki gyakran szegény anyám, aki pedig szerette volna gyermekeit imádságosan nevelni. Akkor kulákosították éppen a falun élő rokonaimat. Na, hiszen, szabadság! Még a kertjükből is kizavarták őket. Nagytatám azt mondta, hogy attól fél a legjobban Magyaróson, aki azelőtt a napszámosa volt. Az most nagyobb úr lett, mint a királyok... De azért Petőfit nagyon szerettem. Egyszer hallottam is Varga Piroskát, aki fölöttünk járt, és gyönyörű hangja volt, egy Petőfi-verset énekelni. Akkor szinte láttam a rózsabokrot a domboldalon, amely alatt egy fiú és egy leány egymáshoz simul..., szép volt nagyon. Nem fért sehogy a fejembe azon a sírósra hajló napon, hogy mi történhetett, milyen borzasztó dolog az előttevaló éjszakán, amiért azt a sok büszke fiút lefogták. Nagyon erőlködtünk mi, leánykák, hogy kitaláljuk, kik is hiányoztak akkor nap és a következőkön is, kevés sikerrel. Jancsó Csaba, Bordás, Julcsák... „Istenkém, hiszen az édesanyja belehal, ha a fiát bezárják!”, súgtam Barcza Manyikának, akivel egyforma szoknyát viseltünk délután, mint az ikrek. Napközben egyenruha volt a kötelező, de a rakott szoknyát mindkettőnknek Julcsák néni varrta. „Jaj, te, csakugyan!”, sopánkodott nagyosan Manyika is. Viszont egy kicsit élveztük is a helyzetet, hogy már tudunk valamit, mert ismerünk egy-két fiút az eltűntekből. Aztán kiderült, hogy még másokat is lefogtak. A szomszédunkat például, a Szabó-fiút, akit mi csak Farkincának csúfoltunk, mert a Farkas név nem illett reá. És Kelemen Szabolcsot... A tanárok sápadtan, nagy igyekezettel jöttek-mentek a folyósón, megtartották az órákat, de sem ők, sem a tanulók nem vártak jobban semmit, mint az ötvenedik perceket megváltó csengőt. 
    A harmadik órától kezdve minden mozdulatnak, minden szónak jelentése lett. Egymást oldalba bökve majdnem pillanatonként összedugtuk a fejünket: 
    „Nézd csak, Müller Eta néni ma nem rúzsozta ki magát!”, kuncogott Berti, de el is harapta a nyelvét, mert Ancika lepisszegte. 
    „B. Karcsi a testvérének a fia. Nagyon szereti, mert ő a keresztanyja. Nincs kedve ahhoz, hogy rúzsozza magát.” 
    Tudtuk, hogy ez az információ igaz, mert Anci édesanyja az Eta néni barátnője volt. Irigyeltük is, hogy mindig odaszaladt hozzá, ha véletlenül találkoztak a folyósón. 
    Aztán jött Becze Dia néni, nagyon csendesen. Pedig máskor mindig olyan feldobott volt, mindenkinek „beczenevet” adott. Ekkor azonban nem becézett.  Ez is jelentett valamit... 
    „Láttad Harkó tanár bácsit? Kétszer törte el a krétát, amikor a vázlatot írta a táblára.” 
    Igen, mert olyan ideges, hogy nem tudja, mit csinál – okoskodott Bara Dani. 
    „Miért lenne ideges, neki nincsen nagyfia?” kottyant bele a beszélgetésbe Szabó Magdi. 
    „Te nem lennél ideges, ha tudnád, hogy az ismerősöd gyerekét bedutyizzák? Elvégre tanította őket”, gorombáskodott Bozsó, de ezúttal neki adtunk igazat. 
    „Bocsánat!” húzta fel az orrát kényeskedve Magdi, és sértődötten hátat fordított nekünk. 
    „Pulyka!” már kezdte is volna Bozsó, de elharapta a szót. Az ő bátyja szintén végzős nagyfiú volt, ki tudja, mit beszélnek otthon, jobb talán, ha befogja a száját. 
    Anélkül is tanácsos volt elhallgatnunk, mert a félelmetes aligazgatónő, Marcsa asszony, most úgy rikácsolta végig a folyosókat, hogy még a vér is megfagyott bennünk. Rettegtünk tőle, mert pillanatok alatt olyan pofont adott bárkinek, hogy csillagokat látott fájdalmában a jámbor. És ezt csak olyankor, amikor nem volt rosszkedvű. A havat ígérő sötét hangulatban mit várhattunk volna a részéről? Hogy jót nem, az biztos. Legnagyobb döbbenetünkre, éppen a mi osztályunkat szemelte ki. Kivágta az ajtót, és hatalmasan megállt az első padnál. 
Vigyázzba vágtuk magunkat, s bámultuk lélegzetünket is visszatartva. Magyar óránk következett. Erőss tanár bácsit nagyon szerettük, mert igényes volt ugyan, de kedves és jó tanár erősen. Hét percet késett már, amikor az aligazgatónő benyitott, és tudtuk, hogy kérdezni fogja, ki kellett volna, hogy itt legyen. Szegény tanár bácsi, vajon mit fog tenni, amikor ordítozni fognak vele a késés miatt? De az asszony nem a magyar óráról kérdezett, hanem csak annyit, hogy ki a hetes? 
    „Én”, rebegte megszeppenve Kiss Irma. Szaladt is gyorsan vissza a táblához, hogy felírhassa a rendetlenkedők nevét, ha úgy adódik. 
    „Hogy hívnak?”, nézte szúrósan a hatalom. Szegény Irma, már szinte reszketett, amikor a nevét megmondta. 
    „Nem hallom! Nem tudsz hangosabban beszélni?” 
    „Kiss Irma.” 
    „Ki volt rossz eddig? Nem látok nevet a táblán, pedig zaj volt az osztályban, mielőtt beléptem. Hogy teljesíted a feladatodat, milyen hetes vagy te, Kiss Irma?” 
    Diadalmasan, semmi jót nem ígérve végignézett az osztályon, aztán Idához: 
    „Mindenkit felírni, aki egyet is pisszent, megértetted? Ha nem, akkor te kerülsz bajba. Világos, Kiss Irma?” 
    „Ühüm... Igen, megértettem...” 
    „Úgy... Ma a magyar óra elmarad. Nincsen tanár, de senki nem mehet haza. Vegyétek elő a füzeteket, és írjátok a házi feladatot! Amíg ki nem csengetnek, halálos csendben dolgoztok. Megértettük?” 
    A pillantása semmit kétséget nem hagyott afelől, hogy a következő percben akármelyikünknek letépné a fülét, ha nem tartjuk be az utasításait. Amikor kimasírozott végre, leültünk, s miközben a füzeteinket kotortuk elő a táskából, tanakodtunk suttogva: mi történhetett Erőss János tanár bácsival? Nem szokott beteg lenni, s most csak egyszerre... 
    Akkor nap az utolsó óra zene volt. Ezt azért szerettük, mert végre fel is állhattunk a padból, még egy kicsit lökdösődni is lehetett, a tanárt nem érdekelte. Olyan kis sovány, magas, sápadt fiatalember volt, aki ha beállt volna a sorba az udvaron, a végzősök osztálytársának hihette volna akárki. Ha hangosabban zsibongtunk, akkor megállt a mondókájával, mosolyogva várt, amíg lecsillapodtunk. Mintha restellte volna azt, hogy megszólítson vagy rendre utasítson valakit. 
    Szépen énekelt, különösen szerettük a Lovamat kötöttem piros almafához kezdetűt. Még sok más régi népdalt is tanított nekünk. A műdalokat nem szerette. Tulajdonképpen akkor kezdtük szétválasztani a zavaros Nyárádot az akácos úttól, és akkor eszmélkedtünk rá a virágénekek szépségére. Olyan fiatalon is már életre szóló dolgokat képes megtanulni az emberfia. Emlékszem, mindig kértük, hogy óra végén még egyszer énekelje el nekünk egyik-másik kedvenc virágdalát, amit ő szívesen megtett. 
    Kint havazni kezdett. Az ablakon át láthattuk a park fáit, amint belepte őket a hó. A levegő is lehűlhetett, futott át az agyamon, még szerencse, hogy nem tettem le a téli kabátot. „Csalóka még az idő” –, figyelmeztetett édesanyám, amikor szvetterben akartam elindulni. Igaza volt, hogy visszaparancsolta rám a meleg holmit. 
    A zeneóra laza zűrzavarban folyt. Ki vette volna észre, hogy a fiatal énektanár halkabb, sápadtabb és remegőbb volt, mint máskor? Ha pedig ráeszméltünk volna, hogy megviseltebb a szokottnál, akkor sem figyeltünk volna nagyon rá. Örültünk, hogy zsibonghattunk, lassan fellazult a feszültség bennünk, amelyet az általános baljóslatú hangulat okozott..., és különben is tudtuk, hogy nemsokára kicsengetnek, fél óra múlva már otthon meleg levest kanalazunk. Utána nálunk lekváros palacsinta lesz... 
    Közben Joli hozzám hajolt: 
    „Láttad, hogy reszket a keze Pacsirta bácsinak?” 
    „Ő is éhes, biztosan azért”, kezdtem volna a viccelődést, de csakugyan rossz bőrben volt a szegény ember. Hirtelen be is fejezte a leckét, valamilyen házi feladatfélét adott, és berakta a papírjait a kopott aktatáskájába. Szabály szerint sorakoznunk kellett a padok előtt, mielőtt elhagytuk a termet. Furcsa módon bár éhesek voltunk, valahogy senki sem sietett, inkább húztuk az időt: akartunk vele beszélgetni. Hátha megmondja, mi igaz tulajdonképpen abból a szörnyű hírből... 
    „Tanár bácsi, tessék nekünk énekelni valamit.” 
    Hogy ki kérte ezt, most már nem tudom, de arra világosan emlékszem, hogy Zajzon volt az, aki azt mondta: 
    „Tessék elénekelni a magyar himnuszt”. 
    Pillanatnyi döbbenet után kezdtünk kórusban kunyerálni: 
    „Tessék elénekelni. Azt tessék elénekelni!” 
    Kicsit ugráltunk is, úgy próbáltuk megnyerni a csatát. „Tessék elénekelni a magyar himnuszt!” 
    Nézett ránk sápadtan, tétovázva. Aztán elkezdte: „Isten, áldd meg a magyart...” 
    Fújtuk mi a román himnuszt évek óta anélkül, hogy egy szavát is értettük volna, és tudtuk a szovjet himnusz dallamát és szövegét, még az Internacionálét is..., de addig a percig én nem hallottam élőben a magyar himnuszt. Olyan szépen fújta a mi kis fiatal tanárunk, hogy mindjárt elhatároztam, otthon édesapával is elénekeltetem. Meg is tanulom, mert neki kell tudnia, hiszen mindig énekel munka közben... Ennél a gondolatomnál elakadtam. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, zokogott fel hangosan az éneklő tanár. Vigyázzban állhatott... Egy pillanatig teljesen átadta magát a sírásnak... Alig is bírta felmarkolni a kopott táskát, aztán kirohant az osztályból. 
    Soha nem láttuk többé... Mintha az a márciusi hó elnyelte volna még a lába nyomát is... 
Dancs Rózsa
A cikk 2004. február 13-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón