vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Aki nemcsak tollal,
de vérével is fizetett a szabadságért...
A Budapesten székelő Összmagyar Testület elnöke, Bartis Ferenc költő-író neve és élete a szabadságért mártíromságot szenvedettek szimbóluma. 1956. november elsején a kolozsvári Házsongárdi temetőben, mint egyetemi hallgató, elszavalta az erdélyi szellemi nagyok, Brassai Sámuel, Dsida Jenő és Kriza János sírjánál az Utószó című költeményét, amely ürügyet adott a magyarországi forradalom- és szabadságharccal rokonszenvező erdélyi fiatalok tömeges letartóztatására. Ő maga hét évi szigorított börtönbüntetést kapott, de a román állam bosszúja szabadulása után, évek múlva sem hagyta békében. A „szolgálatos fülek” egy évtized múltán is hallani vélték a vers mottóját, az „És mégis élünk!” dacát, amellyel a széttépettek és összetörtek, a „Történelmi kárörömnek” odalököttek a világba kiáltják, hogy „Anyanyelvünk létünk vére”. Kiutasították az országból, és később édesapja temetésére sem engedték vissza, nem léphette át a magyar-román határt. Két éve ismét elhangzott a Házsongárdban az Utószó a kolozsvári Brassai Sámuel gimnázium XII. D osztálya és irodalomtanára, dr. Málnási Ferenc tolmácsolásában, amint azt a Szabadság c. erdélyi lap hírül adta. Tavaly pedig október 23-án Magyarországon szavalta el több helyen is maga a költő, hirdetvén, hogy a szabadság szelleme nem fojtható meg, mert az továbbra is a széthúzás, a gyűlölködés, a zsarnokság fölött lebeg.
    Az alábbiakban részleteket közlünk Bartis Ferenc visszaemlékezéseiből, amelyeket saját történelme látleletének tekinthetünk. A magyarországi forradalmi események fájdalmas visszhangra találtak 1956 őszén és telén Kolozsváron, és általában Erdélyben és Romániában. 
    Megemlíti a kolozsvári bőrgyári munkások, a vasutasok, a kardosi-apahidai katonák, a székelyföldi diákok nevét, a segesvári és a nagyszebeni megmozdulásokat, a Zsil-völgyi  bányászok, a forradalmi erdélyi önkéntesek, a hóstáti kertészek, a kolozsvári autóbuszsofőrök, a katolikus, református, unitárius, evangélikus egyházi felekezetek berkeiben végbement eseményeket. Ugyanez az együttérző megmozdulás mondható el Marosvásárhelyről, Nagybányáról, Nagyváradról, Szatmárnémetiről, Nagykárolyról és Bukarestről is – a hivatalos tiltások, a titkos rendőrség mesterkedései ellenére is. A Bolyai Tudományegyetem diákjai tüntetést kezdeményeztek, ki akartak vonulni az utcára, tüntetni a magyar forradalom mellett, de ez elmaradt, mivel a szervezőket idejében figyelmeztették, hogy itt-ott a háztetőkön a cserepeket elmozdították, s kikandikálnak a fegyvercsövek. Néhányukat – köztük Bartist is – behívatták az egyetem rektorához, aki eléggé pökhendien és fenyegetőzve ripakodott rájuk. Képviseltette magát a Securitate és a Párt is! „A diákságot a következő személyek képviselték: Budaker Evelyn, Koczka György, Nagy Benedek, Lénárt Zoltán, Várhegyi István és én” – emlékezik. Az egyik diákcsoportnak maga Bartis Ferenc volt a vezére és a „csoport” bizony nagy volt. November 1-én, halottak napján „a saját versemet ordítottam Dsida Jenő síremléke előtt! Reményik, Kriza és Brassai sírjánál rövid beszédeket tartottam. A Házsongárdi temető zsúfolásig volt, s nemcsak diákokkal, hanem „civilekkel” is. A Securitate közrefogta a temetőt, már elállták a kijáratokat. Engem feltartóztattak ugyan, de több diák gyűrűt font körém, közülük ma is jól emlékszem Budaker Evelynre, Sükösd Ferencre, Kuppon Istvánra és másokra is. Ők menekítettek ki az ólálkodó, de megrémült szekusok bandájából. Az is lehetséges, hogy parancsot kaptak az ijesztgetésre, de óvakodtak a letartóztatásoktól, a bajkeveréstől. Rövid ideig… Letartóztatásomkor megbilincseltek, s úgy tuszkoltak be a kocsiba. Emlékszem, a házigazdám, Papp Lajos bácsi rosszul lett. Kiszabadulásom után tudtam meg, hogy szívinfarktust kapott, és meg is halt. Tudom, sokszor és sokat jajgattam, imádkoztam, káromkodtam, mert minden kihallgatásom előtt „megpuhítottak”, s már alig tudtam elviselni a veréseket. Férfiasan bevallom, hogy többször is elveszítettem volt az eszméletemet, egyszer pedig úgy elkínoztak, hogy alul-felül ömlött belőlem a vér, s akkor gyorsan kórházba szállítottak. A vallatóm egy fémdarabot vert be a jobb fülembe. Nekem a kolozsvári már az ötödik letartóztatásom volt. S velem kurtán-furcsán bántak, amit csak súlyosbítottam azzal, hogy az egyik vallatómat, aki elküldött az anyámba, pofon ütöttem. Attól a pillanattól kezdve egy fogászati székre hasonlító alkalmatosságba ültettek, karfájához és lábaihoz lakatolták kezemet-lábamat, s csak azután kezdtek kíváncsiskodni a vallatóim. A tárgyalás után visszaszállítottak Szamosújvárra, onnan Zsilávára vittek a föld alatti börtönbe, onnan a Spitalul Nouba (Új Kórház, rabkórház), ott kezeltek, onnan Vácárełti-ba szállítottak, ahol szintén kezeltek (a bal fülemre kezdtem visszanyerni a hallásomat), onnan ismét Zsilávára vittek, onnan a Belügyminisztérium fogdájába, onnan pedig vissza Szamosújvárra, a 3-as épület megsemmisítő részlegére, ahol kereken 5 (öt) évet húztam le egy cellában Bruncsák Józseffel, Kelemen Imrével, Marinica Vasiléval, Manea Eugennal. Hálával tartozom Kelemen Imrének és Manea Eugennak, akik sokáig ápoltak engem egy olyan cellában, ahol nem volt sem priccs, sem ágy, sem üveg az ablakon, csak vasrács és oblon. Én a 7 évnyi börtönidő alatt összesen 1 (egy) csomagot kaptam, de immár a börtön gyárában. Mi, valamennyien a megsemmisítő részlegen, sokat éheztünk, fáztunk, és alig volt nap, hogy ne ütlegeljenek. Az Istenben, az Igazságban, a magam szívósságában való hitem mentett meg. Féltem, hogy megőrülök, s lehet, a félelmem nem oktalan volt. Én nehezen viseltem el. A börtön rosszabb és aljasabb a halálbüntetésnél, az állandó verések következtében sokszor napokig, hetekig kiesett az emlékezetem. Erről sokat tudna beszélni a harasztosi származású Nagy Lajos őrmester (törzsőrmester), aki a kolozsvári Securitate „alagsorában”, fogdájában teljesített szolgálatot, s már ő sem bírta elnézni kínvallatásaimat, s egyszer zokogásban tört ki. Isten áldja azt az embert családjával együtt! Ezt üzenem néki! Faliórámra nézek, melyet fiamtól, Bartis Attila írótól kaptam ajándékba, s lám, mindjárt holnap van: november 1. S eszembe jut a Házsongárdi temető… Istenem, kérdem Tőled: emberi életben mérik a történelmet, vagy történelemben mérik az emberi életet? Vagy: mindegy? Én megmaradtam örök lázadónak…” Bartis magyar szellemiségű és etikus költő, aki „az igazságnál nem ismer megbízhatóbb iránytűt” – írja egyik barátja. „Ez a biztos tudat mentette át személyét a román bolsevista börtönök poklaiból az anyaország (részben) felszabadult régiójába. Itt, magára ocsúdva, lávaszerű ömléssel árad ki és fogalmazódik meg sok-sok komoly gondolata, megállapítása – egyre szélesebb ívű és távlatú költészete. Keresztény felfogása is nyilvánvaló, hiszen a koronát és a szent ereklyéket gyalázókkal szemben, ő új kötetének nyitányában azonnal a Szent Jobbot invokálja. »Mutass ujjaddal – múltba és jövőbe: – Kezed nemzetünk – szent iránytűje.« – Ez az iránytű egyébként a tisztességes magyar történelmi múlt is: minden szenvedésével, vívódásával, örömével és nemes eredményével együtt. Hit, bizodalom, magyarságtudat, s mindezzel párhuzamosan a becstelenséggel és az országáruló »stréberségével« való szembenállás jellemzi férfiasan megcsendített költészetét.” 
 
Bartis Ferenc: Utószó
 
Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben –
    És mégis élünk
 
Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak –
    És mégis élünk
 
Elvadult a dülők lelke
Kórót terem tarló mezsgye
Pusztul a föld egyre-egyre
Hull a szikla tenyerünkbe –
    És mégis élünk
 
Fogaskerék futószalag
Egyik elmegy másik marad
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad
Zokognak a kövek szavak –
    És mégis élünk
 
Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek –
    És mégis élünk
 
Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére;
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége... –
    És mégis élünk!
Dancs Rózsa, Torontó
A cikk 2004. február 10-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón