vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
KÉPZŐMŰVÉSZET
Festő a Testvérmúzsák Galériában
Akiről nem tudnak, az nincs – akit kirekesztenek, az nem létezik, még az emlékezetben sem létezhet! Wrabel Sándor festőművészt 1992-ben Leidinger István posztumusz díszpolgári kitüntetésre javasolta, ám Pomáz akkori képviselőtestülete nem szavazta meg. Indok: „Nem ismerjük.” Idővel valami mégiscsak történhetett. Röpke kilenc esztendővel később az „ismeretlen” művész csillaghegyi házán már emléktábla hirdette, hogy Wrabel Sándor „a magyar képzőművészet jelentős alakja volt, festészetével nemzetközi hírnevet és megbecsülést szerzett, valamint művészetével hazáját és nemzete szabadságát szolgálta” – újabb két év múltán pedig a Szabad Föld kulturális rovatában olvashattuk a hírt, hogy „Néhai Wrabel Sándort az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. évfordulója alkalmából a közelmúltban – a településsel kapcsolatos munkásságáért – Pomáz díszpolgára címmel tüntették ki, amelyet özvegye, Gulla Etelka vett át.” A megbecsülés újabb jeleként idén, január 16-án végre sor kerülhetett egy reprezentatív kiállításra is a pomázi Testvérmúzsák Galériában.
    A kiállítást megnyitó dr. Losonczy Miklós művészettörténész Wrabel Sándor rajztudását, komponáló zsenialitását elemezve a művészt Mednyánszkyval rokonította s az életmű maradandó értékére utalva, indokoltan jegyezte meg, hogy a művész forradalmi ihletésű Magyar Golgota c. képének legméltóbb helye a Magyar Nemzeti Galériában lenne. A kiállításon látható alkotások jelentős részének a Pomáz-környéki vadon, az őzek, szarvasok, ölyvek, sólymok és vércsék világa volt ihletője. Állatképei a hazai képzőművészet világában egyedülállóak; nem csupán természeti képek ezek, árad belőlük a harc, az örökös kiszolgáltatottság izgalma, a művész személyes sorstragédiája. Wrabel Sándor dinamikus festői világából a jelen mögött mindig érzékelhető a mitikus idő túlvilági hangulata is, az elmúlás nyomasztó közelsége. Az egyik erdei tájképén látható sötét patak szinte az alvilági Styxet idézi. A nyomott tónusok állandósult lelkiállapotra utalnak, még önarcképei is árnyak sötét közegéből derengenek elő.
    Egy társadalmi rend fény-árnyékviszonyai igazából az egyéni sorsokon ismerhetők meg. Közérzetünket elsődlegesen nem a gazdasági al- és felépítmény szerkezeti jellege befolyásolja, hanem az atmoszférában érződő feszültségek mértéke. A stabilitás, a biztonság érzete pszichofizikai tényező, s csak másodsorban vezethető vissza az anyagiakra. A tehetség inspiráló ereje önmagában is gyötrelmes, hát még ha viselőjét külső tényezők akadályozzák, esetleg végleg kilökik a megvalósítás célvonalából. Voltaképpen az ideológiai megszorításokról van itt szó. Visszatekintve a Kádár-rezsim évtizedeire, ennek az emléke a legnyomasztóbb, mint ahogy szívszorítóan érezhette magát azokban az időkben Wrabel Sándor festőművész is. 
    A művészsors eleve determinált. Wrabel Sándor édesapja orosz hadifogolytáborban pusztult el. Őt, mivel 1945-ben az oroszok egy pisztolyt találtak nála, a Gulágra hurcolták el, ahonnan három év múlva kerülhetett haza. Szó szerint a halálból szabadult. A táborban már halottnak vélték s a halottak közé dobták, amikor valaki meghallotta, hogy nyöszörög. Az egykori Pór Bertalan-tanítvány pokoljárása a szibériai fogság leteltével nem fejeződött be, csupán a „színfalak” változtak. Az ezerkilencszázötvenhatos forradalom lázas napjait megörökítő alkotásai közül a Forradalom című kép reprintje 1965-ben bekerült Artner Tivadar Évezredek művészete c. vaskos könyvébe. A szocialista művészetek elszánt védelmezői későn ébredvén, már csak a boltokban érhették utol a könyveket s azok begyűjtése és bezúzása után néhány példány megmaradhatott. Átdolgozott, második kiadásában Wrabel Sándor már nem szerepelt. Lényegében a művész későbbi sorsát egyetlen festményének közzététele döntötte el, attól kezdve a hazai művészetpolitika számára nem létezett, külföldön annál inkább! Útlevelet ugyan kapott abban a vélekedésben, hogy nem jön vissza, de a késztető sugalmazások ellenére, visszajött! 1965-ben ezüst-, 1966-ban aranyérmet nyert Milánóban. 1967-ben elnyerte az olasz minisztertanács kitüntető oklevelét, 1975-ben pedig a római Francia-Olasz Intézet díját, s doktori értekezését olasz nyelven védte meg a milánói egyetemen. Itthon pedig: méla csend és hullaszag! A zaklatások egymást érték. Rendszeresen beidézték kihallgatásra a Gyorskocsi utcába, elvették budai műtermét, végül csillaghegyi lakásából is elüldözve, Pomázra menekült.
    Első hazai kiállítására a halála előtti esztendőben, 1991-ben került sor. A pomázi magányában élő művészt dr. Losonczy Miklós jóvoltából újra fölfedezték, s a Csepel Galériában megrendezték utolsó, reprezentatív kiállítását, de az ünnepélyes megnyitóra már nem volt lelkiereje elmenni. A következő esztendőben állami kitüntetést kapott, de már nem vehette át, egy héttel előtte, június 25-én, hatvanhat éves korában elhunyt.
    „Remélem azt is, hogy amit a művészetpolitika egyszer elhibázott, a rendszerváltozás utáni átalakulások nyomán egy másik politika megkísérli helyrehozni. Talán még nem késő” – írta Nagy Ferenc Egy reneszánsz ember hányattatásai című tanulmányában. Mire írása a Módszertani Szemle 1993/1. számában megjelent, Wrabel Sándor földi sorsa már eldőlt. A halál kegyetlen, posztumusz örömök nincsenek – az élőknek viszont vannak kötelességeik!
    Wrabel Sándor művészetének sorsa még mindig kérdéses, bár a pomázi Testvérmúzsákban megrendezett kiállítás példája optimizmusra ad okot: a jó ügynek egy-egy vidéki kultúrcentrum is adhat lendítő erőt, megelőzve a fővárost. A pomázi kezdeményezés példamutató kultúrmisszió, neveléstani szempontból is figyelemre méltó. Joggal mondhatta Ásztai Csabáné, a Galériának otthont adó Pomázi Zeneiskola igazgatója, hogy „egész más, ha a fiatalok nemcsak újságkivágásokat láthatnak a falakon.”
    A bemutató kiállításon remek barokk zenét hallhattunk a növendékektől és tanáraiktól hangulatos atmoszférát teremtve a képekhez, amelyek még február végéig láthatók.
Zászlós Levente
A cikk 2004. január 27-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
KÉPZŐMŰVÉSZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón