vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Szomorú Szilveszter
A heverőn fekszem, lábamon jégzselé, kendőbe takarva. Ez majd biztosan enyhülést hoz a begyulladt erekre. Mozdulatlanul meredek a semmibe és egy régi Szilveszterre gondolok.
    Mama már délelőtt rosszul érezte magát. Beadtam a szokásos injekciót, de állapota nem javult. Orvosunkat csak késő este tudtam elérni. Fáradtan érkezett. „Reggel óta járom a körzetet, sajnos ma sok a rosszullét” – panaszkodott. Míg a beteget vizsgálta, főztem egy jó erős kávét mindkettőnk részére. Mivel a vénás injekció sem hozta meg a várt eredményt, az orvos javasolta, mielőbb hívjak mentőt.
    A kórházban közölték, hogy a belgyógyászati osztály telített, így azonnal egy másik városba irányítottak bennünket. Végig szirénázva száguldott velünk a mentőkocsi. Micsoda Szilveszter!
    Az éppen ügyeletes orvos megvizsgálta a mamát, nővérek sürögtek az ágya körül, hozták az infúziót meg az oxigénpalackot.
    A vizsgálatok végén a jószívű orvos nem engedett a vakvilágba. Így aztán a folyosón, egy padon meghúzódva vártam a reggelt. A hosszú folyosót egy fiatal nő mosta, egyre mosta, szinte az Arany balladájára emlékeztetve.
    Boldog új évet! – köszöntöttem a portást és kiléptem a kapun. Járókelőket is alig láttam. A vonatom csak délben indul. Visszasétáltam a kórházhoz. Szép, új épület volt, mellette üres telek.
    A mamától el sem búcsúztam! – villant át az agyamon. Az is lehet, hogy már többé nem láthatom.
    Táskámat a nyakamba akasztva, ifjonti hévvel átmásztam a kórház kerítésén. Tudtam, a portát messze kell kerülnöm. Szerencsére, megpillantottam egy ajtót az épület másik oldalán.
    Mint egy besurranó tolvaj léptem át ismét a kórházba. Jobbról alagsor, balról a lépcsőfeljáró az emeletre. Nincs semmi veszve, gondoltam. Felszaladtam a lépcsőkön és megkerestem a kórtermet, ahol a mama feküdt. „Magát még mindig itt látom?” – dorgált a nővér. Bocsánatot kértem, s közöltem, még nem búcsúztam el a mamától.
    A legközelebbi látogatásomkor mama mesélte: a szomszédos kórterem betegei beszélték, hogy láttak valakit bemászni a kerítésen. „Még itt sincs nyugalom, micsoda világ ez kislányom…”
    Azóta sem jártam ebben a városban. A kórházat biztosan bővítették, eltűnt a nagy telek s vele együtt a kerítés is.
Borai Teri
A cikk 2004. január 13-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón