vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Végzetes vakáció
Január elseje van, 2004-re ébredt a város. A piszkosszürke ég – mint valami hatalmas, feltépett gyomrú léghajó – ernyedten lóg a tévéantennák acéltüskéin. Itt-ott még felhördül egy-egy papírtrombita, petárda is durran olykor, de egyre ritkábban, egyre távolabb. Suta, gyámoltalan kísérletek arra, hogy visszahozzanak valamit a szilveszter éjszaka vadságából, a körúton hömpölygő emberáradat szakadatlan hullámzásából, a színek, fények, formák és hangok fékevesztett tobzódásából. 
    Az éjszaka halott, s vele együtt 2003 is. Új év, új élet – gondolják sokan, és menten meg is fogadják, hogy ezentúl nem cigarettáznak, nem isznak, nem verik el kártyán a pénzüket, nem csalják meg házastársukat, nem lopnak, nem hazudnak, és még sorolhatnám hosszasan, s ezek az ígéretek pontosan addig tartanak, míg eloszlik az alkoholmámor, a jóleső zsibbadtságot a keserves macskajaj váltja fel. 
    Így hát nem is fogadkozom, inkább lehunyom a szemem, és várok. Szinte hallom, ahogy az idegpályákon sercegve végigfut az elektromosság, és az eszmélet halkan surrogó villanymotorjai sorra bekapcsolnak. Egymás után pattannak fel a tudat rejtekajtói, s ahogy fény vetül a sejtelmes, sötét kulisszák mögé, régi idők emlékképei villannak elő. Majd kiválik közülük egy, lassan tágulni, hatalmasodni kezd, s végül valóságos fényárban tárja fel minden részletét.
    Szénásszekér imbolyog a kátyúkkal lyuggatott keskeny földúton. A magasra tornyozott rakomány egy-egy nagyobb bukkanónál vészesen megbillen, az ökrök pattanásig feszített izmokkal próbálják egyensúlyban tartani. A négy keréken döcögő szénaboglya tetején nyurga, napbarnított fiúcska ül. Ez volnék én, a nagyszülőknél Erdélyben vakációzó ízig-vérig városi lurkó, aki nemhogy ökröt, de tehenet sem látott még közelről. A páni félelem és a büszkeséggel vegyes izgalom hullámai közt hányódom ég és föld között, s közben minden erőmmel szorítom a széna leszorítására szolgáló kötelet, mert ez a biztos fogódzó némi reményt ad arra, hogy mégiscsak életben maradok. Dénes bátyámat – aki az ökröket vezeti, s az erőlködéstől róla is szakad a veríték – persze a legkevésbé sem érdekli ez a városi kisasszonytempó, ám hogy lássam, mégiscsak aggódik értem, időnként fel-felszól a magasba: – No, hogy utazol, gyermek?
    Már kezdem azt hinni, sosem ér véget e félelmes-varázsos utazás, mikor előbukkannak a hegytetőn megbúvó falucska, Atyha első házai.
    Délután a baromfiudvar az újabb erőpróbák színtere. Hol a csirkéket futamítom meg egy hajdani kapanyélen lovagolva, hol a kacsákat rebbentem szét saját kezűleg fonott spárgaostorommal. A legjobb azonban a csíkos kismalacokat hajkurászni. Ha sikerül elcsípnem egyet a jobbra-balra cikázó, fenemód fürge jószágok közül, rögtön vad sivítozásba kezd, s máris hanyatt-homlok szedhetem a lábam, hogy megmeneküljek az anyakoca haragjától. 
    Némiképp beárnyékolja emlékeim felhőtlen szépségét, hogy egy valódi tömeggyilkosságot is elkövettem, igaz, merő jóindulatból. 
    Megérkezésem pillanatától elbűvöltek a kiscsibék. Ezek a bohókás, sárga tollpamatok – volt belőlük vagy 20–25 – kecsesen sétafikáltak apró lábaikon, de ha a szükség úgy hozta, mintha puskából lőtték volna ki őket, sebesen szaladtak anyjuk védőszárnyai alá. Hogy az irántuk érzett túláradó szeretetnek tanújelét adjam, el-elfogtam közülük egyet-egyet, s addig dédelgettem, babusgattam, míg rá nem untam a kényeztetésre. Egy ilyen tyutyujgatás alkalmával vettem észre, hogy ha egy hirtelen mozdulattal a hátukra fordítom őket, megmerevednek, és élettelenül nyúlnak el a tenyeremben. Egy idő után azonban ez is kevés volt. Több kellett. Valami olyant szerettem volna adni nekik, aminek biztosan nagyon örülnek. 
    Így történt, hogy megetettem őket. 
    Az állandóan nyitott ajtajú konyhában – mint faluhelyen általában – sok volt a légy. Elpusztításukra az arzénsókkal átitatott légypapír szolgált. De mit tudhattam én hét évesen a légypapírgyártás fortélyairól. Gondosan összeszedegettem hát a konyha padlójáról az elhullott legyeket, és ... a többi már könnyen kitalálható.
    Másnap reggel a pipik a hátukon feküdtek, égnek meredő lábbal. Egyikben sem volt élet. Már nem emlékszem, vígasztalt-e némiképp az a tudat, hogy utoljára legalább jól belakmároztak, tény viszont, hogy a kínos baleset után napokig csak szótlan árnyként kóvályogtam a házban és az udvaron. Ha véletlenül összefutottam apámmal, és találkozott a tekintetünk, mint valami vészcsengő, egy belső hang szólalt meg bennem: – Jobb, ha most befogod a bagólesőd! 
    Lassan szétoszlottak a fejem fölül a viharfelhők, a nyár jobban tombolt, mint bármikor, valósággal perzselt a nap, és még egy hetem maradt az atyhai látogatásból, hogy szöcskékre, sáskákra, pockokra és mindenféle evilági csúszómászóra vadásszak a hőségtől tikkadt mezőkön, vagy a csűr mögött, az árnyékos hátsó kertben.
    De ez már egy másik történet.
Nagy Sári Attila
A cikk 2004. január 13-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón