vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Több mint Éjféli Sportbajnokság: péntek és szombat éjszakánként
családias klub várja a fiatalokat
 
Az esélyteremtés bajnokai
 
Bemutatkozik a Jövőbarát Alapítvány
Budapest harmadik kerületében, a Pethe Ferenc tér első épületének falán minden pénteken és szombaton este felfénylik egy felirat: Éjféli Sportbajnokság. A bejáratnál odabentről először gyerekzsivaj, aztán meghitt beszélgetés csöndje, majd pingponglabdák szapora pattogása szűrődik bele a város gondterhelt éjszakájába. Abba a gondterhelt éjszakába, ami itt az épület falain kívül marad, mi több, még annál is távolibbnak tűnik. Az Éjféli Sportbajnokság helyszínére zömmel hátrányos helyzetű, vagy veszélyeztetett körülmények között élő, jobb sorsra érdemes fiatalok jönnek segítő kezet keresni. Segítő kezet találni. 
 
Mikor és milyen megfontolásból hívták életre az Éjféli Sportbajnokság mozgalmat? – kérdezem Marton Róbertet, a Jövőbarát Alapítvány alapító elnökét.
 
Az Óbuda-Békásmegyer Gyermekeinek Egészségéért Alapítvány 1992-ben jött létre, jogutódja, a Jövőbarát Alapítvány 2002 novemberében került bejegyzésre. Az alapítvány önkénteseiként több mint tíz éve dolgozunk azon, hogy a korunk veszélyeivel – drog, alkohol, egyéb szenvedélybetegségek – fenyegetett fiataloknak odafigyelést, biztonságot és szeretetet adó közösséget, a szabadidő eltöltésére vonzó alternatívát nyújtsunk. Például úgy is, hogy hazánkban elindítottuk és országos hálózattá fejlesztettük az Éjféli Sportbajnokság mozgalmat. Az ötlet Amerikában, Maryland államban született, ahol egy Standifer nevezetű, jó szociális érzékkel rendelkező színes bőrű úr észrevette, hogy hétvégente éjszakánként a néger gyerekek céltalanul csellengnek az utcán, és bizony belekeverednek olyan dolgokba – drogproblémák, bűnözés –, amiből van, amikor nem is tudnak kijönni, mert életüket vesztik. Kinyitott egy tornatermet, ahol az Amerikában őshonos sportot, a kosárlabdázást kínálta fel nekik. Nagyon jól bevált a gondolat, nem is kellett szólni a gyerekeknek, hogy jöjjenek, bementek a nyitott ajtón. Állítólag egy év múlva lényegesen kevesebb volt a bűnözés azon a környéken, az ott lakók nyugodtabban tudtak éjszaka pihenni. Mintaértékű kezdeményezést talált ki, olyannyira, hogy egy év múlva az Amerikai Egyesült Államokban az államok között külön repülőjáratokat indítottak, hogy egyik államból a másikba vigyék a sportolni vágyó fiatalokat. Ezt a történetet elmesélte Szabó András, a Kapocs Alapítvány vezetője, és Óbudán, a Vörösvári úti rendelőben néhány lelkes civil úgy gondolta, hogy ezt Magyarországon is nagyon időszerű lenne megcsinálni, hiszen már itt is voltak tapasztalható jelei a kábítószer-problémának és a számlájára írható bűnözési hullámnak. A programot 1992-ben indították el. Az óbudai lakótelepen ugyanaz valósult meg, mint Marylandben: a gyerekek éjszaka nem a lakótelepen dajdajoztak, nem zavarták a lakókat, hanem pingpongoztak éjjel egy óráig. Én 1995-ben kerültem a csapatba. Hamar rájöttem, hogy ezeknek a gyerekeknek nem szabad azt mondani egy órakor, hogy vége, hanem ott kell tartani őket hajnali ötig. Akkor már kellőképpen fáradtak ahhoz, hogy még elmenjenek a közeli hajnalig nyitva tartó kocsmába. Így a fiataljaink hozzászoktak ahhoz, hogy nem éjjel egy órakor zárunk be, hanem ott maradunk reggel hatig. Előfordult, hogy reggel fél nyolckor még mindig ott voltunk, már nagyon álmosan, de még mindig jól éreztük magunkat, még mindig volt, akit nem vertek meg pingpongozásban, úgyhogy a meghosszabbított nyitva tartás óriási örömre talált. 
 
Mindig a Pethe Ferenc téri épület volt az otthonuk?
 
A Vörösvári úti gyermekrendelőben kezdtük, de azt kinőttük, és gyermekrendelőben nem is illik ezt csinálni, bár semmi probléma nem volt, mindig nagyon tisztán hagytuk ott a rendelőt. Onnan kerültünk át ide, ez egy száznyolcvanhárom négyzetméter alapterületű helyiség, amiben a gyerekek kényelmesen elférnek, megtalálják azokat a kis zugokat, ahova elvonulhatnak és megbeszélhetik egymás között azt, ami nem tartozik ránk. Nem tolakszunk, nem érdeklődünk, ha ők akarnak velünk beszélni, annak mi nagyon örülünk, és azonnal készek vagyunk rá. Talán ezért is járnak ide a gyerekeink, mert itt semmi sem kötelező. Itt csupán az kötelező, hogy ne jöjjenek alkoholosan, drogosan, lehetőleg ne beszéljenek csúnyán, és ez nagyon jól működik. Ez megint csak sikerélmény, hiszen a mai világban a tizen- és huszonévesek rendkívül agresszívak. Itt nem. Érdekes, bejönnek, és mintha valami történt volna velük, itt megszűnik az agresszivitásuk. Időnként egy-egy rossz nap után előfordul, hogy valaki feszült, ideges, akkor vele különösen óvatosan próbálunk bánni, de soha nem faggatjuk. Mindig megvárjuk, hogy a gyerek érkezzen meg hozzánk, ő szólítson meg bennünket, és ez nagyon bevált. Alapvető törekvésünk, hogy ne legyenek elhanyagolt, kallódó gyermekek, akik szeretetéhségüket, hiányzó emberi kapcsolataikat egészségromboló szerekkel csillapítják. Példánkhoz csatlakozva mára országszerte számos kisebb-nagyobb településen alakultak meg olyan családpótló közösségek (Éjféli Sportbajnokságok), melyekben a fiatalok – akik jobb híján diszkókban, kocsmákban, vagy céltalanul lődörögve töltötték hétvégéiket – kultúrált körülmények között sporttal, egyéb személyiségfejlesztő programokkal múlathatják szabadidejüket drog és alkohol nélkül, biztonságosan. 
 
Azt mondja, átvették az amerikai mintát, de ezt lényegesen kitágították azzal, hogy gyakran kilépnek a klub falain kívülre, sokat utaznak, kirándulnak. 
 
Büszkén mondhatom, hogy az amerikai kezdeményezéshez képest, amit mi csinálunk, sokkal szerteágazóbb. Az amerikaiaknál talán nem volt meg az a fajta kapcsolat sem a sportolók, sem a vezetők és a sportolók között, amit itt nálunk kézzel foghatóan tapasztalhat az ember. Ebből ered a programok kiszélesítése, D. Horváth Piroska programkoordinátor, továbbá önkéntes segítőink: Kiss Ferenc, Árvai János, Hanny Zoltán és Janovszky Klára közös munkájának eredményeként. Vasárnapi teaházat szervezünk, amelyre minden alkalommal olyan kiváló személyeket hívunk meg, akik követendő példaképek lehetnek fiataljainknak. Télen sítáborokat, közös korcsolyázást, nyáron túrákat és táborokat szervezünk. Ki kell mondanunk, hogy a sport ebben az esetben kapásjelző. Ha odamennék bármelyik gyerekhez az utcán, és azt mondanám neki, gyere el hétvégén hozzánk egy jót beszélgetni, kinevetne. Viszont ha azt mondom, hogy itt pingpongozni lehet, és hajnalban kap egy nagy Tibi csokoládét vagy egy sportszeletet, ez óriási motiváció (elképzelhetetlenül nagyon örülnek ennek a pici ajándéknak), akkor eljön, megnézi, kipróbálja, és ez már alkalom arra, hogy beszélgetni tudjunk. És ez a cél, ez a lényeg. A fiatalok rettenetesen magányosak. A tizen-, huszonéves fiatalok elképesztő magányban élnek ebben a kétmilliós városban, még azok is, akiknek van anyjuk, apjuk. Az imént azt kérdeztem a gyerekektől, milyen hosszú ideig maradnának itt. Azt mondták, két hétig is. Vannak szüleik, és ők itt akarnak maradni… 
 
Honnan tudják meg a fiatalok, hogy van egy ilyen lehetőség? Beszélgettem velük, és az derült ki, hogy aki egyszer ide eljön, az itt is ragad és visszajár rendszeresen.
 
Visszajár, és hoz magával másokat. Tervezzük, hogy elmegyünk valamelyik aluljáróba és éjszaka pingpongozni fogunk. Többek között azért is, mert fennáll a veszélye annak, hogy elveszítjük ezt a helyiséget, mert nem fogjuk tudni kifizetni a bérleti díjat. A Fővárosi Önkormányzattól eddig folyósított évi két és fél millió forintot idén nem kapjuk meg, esetleg jövőre. Ezért úgy gondoltuk, mindenhova elmegyünk, újságokhoz, rádióhoz, televízióhoz, és segítséget kérünk. Nem azért, hogy panaszkodjunk bárkire is, hanem hogy elmondjuk, milyen helyzetbe kerültünk, s kérjük az emberek segítségét. Nem a hivatalokét, hanem a civil emberekét, akik értik és érzik, hogy miről van szó, és szeretnék gyermekeinket, a jövőnk zálogát megmenteni. Mert ezek a gyerekek megmentésre várnak. Ezek a gyerekek, akik itt pingpongoznak, most az utcán lennének. Az utca az egyik legveszélyesebb környezet manapság a fiataloknak. Mi nem tehetünk mást, mint hogy kinyitjuk minden hétvégén ezt az ajtót. Lehet, hogy három hónap múlva nem tudjuk kinyitni, akkor felverünk egy sátrat valahol a füvön, és ott fogunk pingpongozni. Ezek a gyerekek, kisebbek és a nagyobbak, legalább annyira bíznak bennem, mintha az apjuk lennék. Némelyik úgy köszön nekem, hogy szia apu. Ennél nagyobb dicséret nincs. Engem nem lehet úgy megfizetni forintban, hogy az jobban érdekeljen, mint amikor azt mondják, hogy apu. Ezek a gyerekek az én gyerekeim, de ugyanúgy a maga gyerekei, és én nem tehetem meg, hogy egyik napról a másikra azt mondjam, ennyi volt, nem tudok többet foglalkozni veletek. Akkor azok a gyerekek, akik egyébként is tele vannak kudarcélményekkel, egy újabb kudarcot kellene, hogy elkönyveljenek. Ameddig fizikailag bírjuk és tudunk jönni, addig ezek a gyerekek nem hiába számítanak ránk, mi itt leszünk minden hétvégén.
 
***
 
Mi történik itt minden pénteken és szombaton éjszaka? Mit szoktatok csinálni?
P. Péter (18): Röviden: jól érezzük magunkat. Minden olyan nyugis. Ez arról szól, hogy ne drog közelében legyünk, ne igyunk, hanem jól érezzük magunkat. Ha valaki éhes, eszik, van mindenféle sportolási lehetőség, biliárd, csocsó, darts, és a legnépszerűbb a pingpong. Abból vannak versenyek is az országban lévő klubok között. 
Mióta jársz ide?
Három éve voltam itt először, aztán egy ideig a suli miatt nem jártam. Közben versenyszerűen pingpongoztam, és úgy gondoltam, egy kicsit kihagyom az éjszakázást. Az utóbbi időben megint el kezdtem idejárni, egy héten egyszer eljövök. Beszélgetünk, jászunk, jól elvagyunk a haverokkal. 
Hogyan fedezted fel ezt a lehetőséget?
A Nők Lapjában olvastam róla, és felkaptam a fejem, mert fanatikus pingpongos vagyok. Nem sokkal azután az Andrássy úton a millenniumi utcabálon pingpongoztak. Odamentem, kaptam egy névjegykártyát, és a legközelebbi hétvégén le is jöttem. Hibátlan volt. Robi, a vezető nagyon jó fej. Az egész vezetőség nagyon jó. 
És ti, hogy érzitek magatokat itt?
K. Zsolt (14): Sokkal jobb, mintha az utcán lennénk.
Milyen gyakran jártok ide?
Minden hétvégén itt vagyunk.
Reggelig?
B. Attila (11): Ameddig nyitva van, addig itt maradunk, aztán van, amikor hazavisznek kocsival, amilyen jók. 
Itt laktok valahol a közelben?
Nem, Békásmegyeren lakunk.
Mit tudtok arról, van még ilyen klub a városban?
N. Attila (15): A harmadik kerületben ez az egy van, de Újpesten is van egy ugyanilyen klub.
Egyetlen olyan pillanata sincs az éjszakának, amikor unatkoztok?
Olyan soha sincs. Mindig jó a társaság, a hangulat.
Apropó, társaság. Mindig ugyanazok a fiatalok jönnek?
Nem, néha újak is jönnek. Megismerkedünk velük, általában itt maradnak, és később is visszajárnak. 
Látom, dohányoztok. Ez nem tilos?
Ez az egyetlen káros szenvedély, ami megengedett. Épp azért van ez kitalálva, hogy ne a kábítószert válasszuk, ne csináljunk hülyeséget, hanem hétvégenként itt legyünk. 
A falon lévő fényképek tanúsága szerint gyakran megfordulnak itt ismert közéleti emberek, sztárok. Kik jártak itt eddig?
N. Tamás (17): Nagyon sok vendég járt nálunk, dr. Habsburg György, Göncz Árpád, Kovács Kokó István, Deutsch Anita, Vágó István, Eszenyi Enikő, Hűvösvölgyi Ildikó, Kinizsi Ottó, Nemcsák Károly, de megfordultak nem is egyszer a Barátok közt szereplői, például Németh Kristóf, és nagyon jól érezték magukat, ahogy mi is mindig. Ezt a helyet csak ajánlani lehet mindenkinek. Nekem a suliban a védőnő ajánlotta. Egymást tanítjuk pingpongozni, többen közülünk már nagyon profik, pedig ők is úgy kezdték, hogy jé, pingpongasztal? Jé, pingpongütő? Akkor volt először a kezükben, s olyan profi szintre jutottak már, hogy versenyekre járnak.
Mióta jársz ide?
H. Fruzsina (19): Négy éve járok, innen körülbelül ötvenméternyiről.
Honnan tudtad meg, hogy van egy ilyen hely?
Barátnőm, Betty egy pingpongversenyre készült. Mondtam neki, hogy szívesen pingpongozom vele, csak nincs hol. Édesapám hívta fel a figyelmünket, hogy van itt egy klub, ahol nyugodtan pingpongozhatunk. Lejöttünk ide és itt ragadtunk… 
Szerinted mi a varázsa, mi a kulcsa ennek a helynek?
Robi. A stílusa. Az egyénisége. A barátságossága, amivel megfogja az embereket…
 
***
 
Ahogy beszélgettem a gyerekekkel, egyszer csak megütötte a fülemet egy mondat: „Ez olyan, mint egy nagycsalád”. 
Nem tudom, melyik gyerektől jött. 
De mintha visszhangzott volna is. 
Lehet, hogy a többiek ismételték. 
Amikor búcsúztunk, azt kérdezték, ugye máskor is eljövünk?…
 
Varga Gabriella
A cikk 2003. szeptember 23-án került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón