vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
A kibontakozás a beteljesedés küszöbén
 
Beszélgetés Batári Gábor költővel
„Az 1967-ben Budapesten született Batári Gábornak, aki 1990-től publikálja recenzióit, verseit, prózáit irodalmi és művészeti folyóiratokban, ez a negyedik önálló kötete. Ezen gyűjteménynek a koncepciója tulajdonképpen a létezés értelmének, a bölcsek kövének a keresése, hol egy magasztosabb filozofikus, vallásbölcseleti megközelítésből, hol a dolgok fonákjából egy groteszk, abszurd attitűdből kiindulva. A művek a modern, a transzavantgárd és a posztmodern, a vers és a próza határmezsgyéjén egyensúlyoznak, de igazából nem csúsztathatók be egyik stílusirányzati skatulyába sem, tehát a szerző feltűnően egyedi stílusával, meglátásaival lepi meg olvasóját.” – E szavakkal ajánlja új kiadványát a C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó. A szerző Batári Gáborral törzshelyén, a Réka Jurtájában, ősmagyar ereklyék között, nemzeti zászlónk alatt beszélgettünk. 
  
Minden második szerdán itt, az Izabella utcai Réka Jurtájában tölti az estét az Ars Publica Művészeti Társaság, amelynek te is tagja vagy. Mikor és hogyan találtál rá a társaságra?  
  
Két évvel ezelőtt Novák Valentin költő, prózaíró barátom révén kerültem ebbe a társaságba, és nagyon jól érzem magam közöttük, mert itt hasonló gondolkozású alkotók dolgoznak együtt. Magamról szólva: nemzeti érzelmű, úgymond megtért keresztyénként felettébb konzervatív értékrendet vallok. Nemrég azt olvastam valahol, hogy a konzervativizmus két legfőbb ismérve a változatlanság és a nem radikális, erőszakmentes gondolkodásmód. Viszont most azok az elvtárs-urak a potentátok, akik az előző rendszerből maradtak itt. Tehát ilyen értelemben ők a konzervatívak, hiszen nem akarnak változást, és az igazi konzervatívak kénytelenek velük szemben radikálisak lenni. Emiatt van egyfajta meghasonlás, hiszen akinek radikálisnak kéne lennie, tehát a baloldali, az játssza el a konzervatívat. És szidják a jobboldalt, hogy miért radikális. Kissé összezavarodtak a dolgok… 
  
Mennyire kompatíbilis a nemzeti érzelemmel, a kereszténységgel és a konzervativizmussal a modern, a transzavantgárd és a posztmodern? 
  
Az, hogy mit érzek, és mit gondolok, nem mindig nyilvánul meg egy az egyben abban, amit írok. A kereszténység átüt, habár rengeteg mitológiai utalást használok, kicsit groteszkre, ironikusra vett formában, de valamilyen módon az Abszolútum felé próbálom ezeket terelni. A nemzeti mindenekelőtt abban nyilvánul meg, s ezt nagyon fontosnak tartom, hogy magyarul írok. Csak azt nem értem, hogy ebben mi a negatív. Miért probléma, ha valaki Magyarországon hangsúlyozza, hogy ő magyar, vagy kirak egy kokárdát? Miért óvnak rögtön kirekesztéstől? Ez nem elhatárolódás egy másik embertől, hanem kifejezése annak, ami én vagyok. Alapvetően értékőrzőnek tartom magam. A transzavantgárd és a posztmodern kifejezési formát, amit alkalmazok, annak egyes részeit inkább nonszensz irodalomnak mondanám, vagy dadaizmusnak, de építő dadaizmusnak. De ezek csak formai eszközök. A tartalom mindig az értékőrzésnek a kifejezése, kicsit enigmatikusan, tehát elrejtve. Amúgy se vagyok az a nagyon megnyilvánuló fajta kifelé, és valószínűleg van valami rejtőzködésem a lírában is, de ez nem teljesen tudatos. A transzavantgárd egyébként egy kicsit eltúlzott szerintem, de ami valós belőle, az mindenképpen csak eszköz. Szeretném, ha nem úgy tűnnék, mint aki nihilista, hiszen csak átvettem bizonyos dolgokat akár a posztmodernből, akár az avantgárdból, de a szemléletem alapvetően konzervatív. 
  
Hihetjük-e, gondolhatjuk-e azt, hogy a stílusod előnyt kovácsol számodra az érvényesüléshez, vagy netán te is az irodalom perifériáján érzed magad? 
  
Azokba a lapokba, amelyek a régi jó pénzforrások közelében vannak, nem tudom, milyen oknál fogva, de képtelenek vagyunk bejutni. Nem tudom, ez min múlik, a színvonalon-e, vagy valami más, speciális esztétikai meghatározáson, de azokat a verseket, amiket látok ezekben a lapokban, nem tartom a legkimunkáltabb műalkotásoknak. Még a nyelvi zsonglőr, szó-artistáskodó, csak a szövegben élő, és nem okvetlenül mély üzenetet hordozó versek szintjén sem, tehát a maga, saját nyelvi közegében élőként sem találom e műveket ütősnek. Tisztelet a kevés kivételnek. Ha valaki elolvassa az én írásaimat, lehet, hogy első ránézésre közelebb állónak vélne azokhoz, akik nem a nemzeti oldalhoz tartoznak. Mégsem közlik az írásaimat. Mellébeszélő válaszokkal elutasítanak. Legutóbb egy abszurd humor jellegű írásomra azt a választ kaptam, hogy az abszurd humor rendben van, csakhogy a miértjét ők nem értik. Magyarul, megkérdezték, hogy ezt én miért írom. De hát éppen arról szól az egész esztétikájuk, hogy nem kell azzal foglalkozni, hogy a mű miért születik, hanem önmagáért váljék elfogadhatóvá. Akkor nem értem, hogyan tehetik föl ezt a kérdést, arról nem is beszélve, hogy lett volna miértje is. Persze hozzátették, hogy ha nem értik a humort, akkor elnézést. Ez volt a zárszó. Az az érzésem, hogy mondvacsinált okokkal utasítanak el, miközben nem tudom, hogy tényleg nem tetszik nekik, vagy pedig csak egy meghatározott klikket engednek be maguk közé. 
  
Megéled ezt a problémát, közben megjelent négy köteted - az Üzenet Kháronnak, Egy gramm metagrammatika és a Napóra földiektől égieknek címűeket a Littera Nova adta ki –, minden értelemben benne vagy az irodalmi vérkeringésben, de nemcsak benne vagy, hanem sikeres is vagy. Legutóbb Bércesi Ilona agyagszobrász kiállítására invitáltál, amelynek a megnyitóján verseiddel működtél közre, az Ünnepi Könyvhéten többször is dedikáltál. A problémák és a siker közepette hogy érzed magad költőként ma, 2003-ban Magyarországon? 
  
Úgy látom, hogy relatíve az egész költészet sikertelen ma, beleértve ezt az egész problémát, amiről beszéltünk. A leghíresebb irodalmár sem tud vetekedni egy való világ showban szereplő, nem tudom, kicsodával (nem is akarom tudni). Ha szavazni kellene mondjuk Esterházy Péter és Döbrentei Kornél között egy ilyen showban, bizonyára nem kapnának több tízezres szavazatmennyiséget. Tehát maga a művészet, a kultúra szorult iszonyú mód háttérbe, s azon belül majdnem mellékes, hogy ki milyen nézetet képvisel. Ezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére, jól érzem magam, nem is gondoltam, hogy idáig el fogok jutni valaha is. Örülök, hogy sok helyen, egyre több helyen jelenek meg, és bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül betörni a ma betörhetetlennek tűnő falakat is. 
  
Beszélsz a kultúra egészéről és erre tökéletesen jó rálátásod is van, hiszen fiatal korod ellenére abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy munkahelyeden is ezzel foglalkozhatsz: egy olyan könyvkiadó – az Alterra Svájci-Magyar Kiadó Kft. – főszerkesztője vagy, amely szárnyukat bontogató fiatal írókat, költőket karol fel. Milyennek látod az utánpótlást? 
  
Szorgalmuk, elszántságuk abban látható, hogy rengeteg anyagot küldenek be, szinte ezres számokban mérhető. Száz alkotóból általában két-három kiugró tehetség kerül ki. Az mindenképpen jó, hogy nagyon sokan írnak. Ha valaki egyáltalán le mer írni valamit, az már valamiféle tehetséget jelent szerintem. Ha már el is bátorkodik hozni, vagy küldeni, akkor főleg olyan nagyon rossz nem lehet. Ezek persze relatív fogalmak, hiszen kihez képest? József Attilához? Az is üdvös, hogy rengeteg folyóirat alakult a 80-as évek óta. De ha az érem másik oldalát nézzük, meg kell látnunk, hogy a rendszerváltozás előtt volt egyfajta közéleti, vátesz-szerepe az irodalomnak, a szerzők sokszor a kimondhatatlan kimondására vállalkoztak – persze politikai és nem szakrális értelemben gondolom – burkoltan, írót-költői eszköztár mögé rejtőzve. Így volt alkalma a közönségnek a sorok között olvasni, de most szólás-és sajtószabadsággal vagyunk áldva és verve, elmondanak az írók költők helyett mindent nyíltan a politikusok, ebből következőleg sokat csökkent a befolyása az irodalomnak, megcsappant az iránta való érdeklődés. Akkoriban, ha valaki akár egyszer is megjelent egy országos terjesztésű irodalmi lapban, az majdnem többet nyomott a latban, mintha manapság tízben megjelenik, akár többször is egymás után. Lehet, hogy a kevesebb több volt? 
  
Ma egyszerre könnyű és nehéz könyvet kiadni és eladni. Hogyan lépjen tovább az a fiatal író vagy költő, akinek a kéziratára ti, könyvkiadók, azt mondjátok, hogy megjelenésre érett?  
  
Arra kell számítania, hogy a nehezebbik része, legalábbis nálunk, utána következik, mert utána kell a mi lektori véleményünkkel a kezében menedzselnie saját magát. A művész beállítottságú emberek általában nem tudják magukat eladni, márpedig ez manapság sajnos az érvényesüléshez nélkülözhetetlen. A rendszerint két-három emberből álló kis kiadók ezt nem tudják felvállalni, mert nekik a szerkesztéssel, a kiadással kell foglalkozniuk. Meg hát a kiadókban a szerkesztők sem igazán afféle alkatok, akik a pénzfelhajtásra alkalmasak, így ez a szerzőre hárul. Erre kell felkészülni. Ez egy elég rögös út, rengeteg visszautasítással, a legtöbb helyen el se olvassák a lektori véleményt. Tapasztalataink szerint általában az önkormányzatok szoktak segíteni. 
  
Ha ezt az akadályt vette a szerző, akkor mi következik? 
  
Ha ezen túl vagyunk, lehet hozzákezdeni a nyomdai előkészítő munkálatokhoz, aztán pedig a kiadáshoz. Ha megvan az összeg nyolcvan százaléka, három hónapon belül kész a könyv. S akkor jön a második számú rögös út, a terjesztés. Nálunk a terjesztés többé-kevésbé rendben van, bizonyos helyeken átveszik a könyveinket, bizonyos helyeken nem, bizonyos helyeket meg se próbálunk, mert nincs értelme. De ha már valaki elérte azt, hogy az Írók Boltjában jelen van, az már óriási eredmény. 
  
Megerősítesz abban, hogy ha valakinek kötete jelenik meg, legjobban teszi, ha minél több szerzői estet tart, mert leginkább ott fogja tudni eladni a könyvét? 
  
Megerősítem. És főleg akkor tudja jól eladni, ha a bemutatóra, a szerzői estre nem csak az ismerősei és a barátai jönnek, hanem kívülállók, idegenek, ismeretlenek is. Viszont ahhoz nem tudom, miféle varázslat szükséges, hogy valakinek a szerzői estjére az utcáról betóduljanak az emberek. Mi itt az Alterránál bemutatóinkon az antológiákkal együtt szoktuk az önálló köteteket is megvételre ajánlani, s miután egy antológiában kétszáz szerző is lehet, ők, valamint az ő közönségük remélhetőleg venni fog azokból is. Ilyen sok embert egy szerző nehezen tudna összeszervezni, én legalábbis ilyennel még nem találkoztam. 
  
Mennyire nyitottak a könyvtárak a fiatal szerzőkre, az első kötetes alkotókra? 
  
Mi a Központi Könyvtárellátóval vagyunk kapcsolatban, ők mindenből kérnek bizonyos mennyiséget, általában a versekből kevesebbet, prózából többet, így több könyvtárban is jelen vagyunk. Az Írók Boltja mellett, amely általában mindent átvesz, a terjesztők közül legnyitottabb a Könyvtárellátó.  
  
Min dolgozol most? 
  
A Pustula moderna című regényen. Látom, csodálkozol a címen, a posztmodernből indultam ki, meg abból, hogy egyszer majd pusztul, elenyész, elsorvad a modernnek nevezett a természet, a bensőségesség rovására terjeszkedő önkényelmünk-kiszolgáló technokrata civilizáció, s ez így ál-latinosan Pustula moderna. Mondjuk, a laterna magica mintájára. Ez egy igen szövevényes történet, amibe görög, germán és egyéb mitológiákat is belekevertem. A modern annyiban is előjön, hogy én nem ebben a korban, nem ebben a mai anyagi, pénzcentrikus világban találom meg a helyemet igazán. Az egész arról szól, hogy az ember az ős-múltban keres valamit, ami hitem szerint azonos az eszkatológikus jövővel; meg a transzcendensben, a metafizikai síkon és közvetlen a transzcendens alatti, de evilág feletti köztes létbe az ú.n. asztrális közegbe helyezi prózája legalábbis egy része színterét. Ha pedig erről ír, akkor nem sok jövőt jósol az úgynevezett modernnek. A modern alatt nem a fejlődést értem, ha van egyáltalán, vagy mindazt, ami pozitív, hanem jelen esetben számomra ez egy, mint említettem, negatív fogalom.   
 
Azt mondod, nem ebben a korban találod meg a helyed.  Milyen korban élnél szívesen?
 
Mindenképpen Jézus korában élnék szívesen, meg az egészen ősidőben, az elszakadás, bűnbeesés előtti aranykorban, vagy a paradicsomi állapot utáni, az azt közvetlenül követő korban. Ami persze vissza fog jönni. Hiszen minél rosszabb, annál jobb lesz, és minél inkább egyre rosszabb lesz, annál közelebb kerülünk a visszatéréshez. 
 
Hiszel ebben?
 
Hiszek az Úr Jézus Krisztus visszajövetelében, s hiszem, hogy az egy új korszak lesz. 
 
Tehát akkor tényleg pusztul a modern?
 
Ezek szerint igen. De a pusztulást nem úgy kell érteni, mint ahogyan általában a világ végéről beszélnek, hogy minden elpusztul, és mindenki meghal. Szerintem ez a vég egy beteljesedés. Egy kibontakozás. Valami véget ér, de abból egy sokkal jobb jön létre. Ilyen értelemben igen, pusztul a modern.
 
Varga Gabriella
A cikk 2003. szeptember 23-án került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón