vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Tépelődő, délibábokat kergető nép vagyunk
 
Beszélgetés László György erdélyi költővel
Egy Magyarországon megjelent interjúban Kalotaszeg és Erdély énekesének nevezte magát: mióta forgatja a tollat?
 
Harminc éve írok, de soha nem ebből éltem. Több szakmám van, tanultam színházrendezést, belső építészetet, díszítő kerámiát. Dolgoztam bányában, föld alatt, ez erősítette meg a kezeimet, s az akarásomat, hogy ne féljek semmitől. Bolygattak, kudarcot készítettek elő minden eddigi tevékenységemben, de a költészet velem maradt mindenhol. Rendkívül sokat, a megmaradásomat köszönhetem neki. Nem anyagi, hanem erkölcsi, lelki értelemben, mert olyan ösztönző, biztató erőt adott, olyan csakazértist, amiről Ady azt írja: A muszáj Herkules. Fönn kell maradni. Nem véletlenül kapjuk a tehetséget. A küldetés ránk bízatik, mindenkinek külön-külön a maga módján. Senki se gazdagabb a másiknál. Egy nyomorék, teljesen magatehetetlen embernek is megvan a helye a Nap alatt. Ő is kapott a fennvalótól ajándékot, csak az az ajándék más, és azt fel kell, hogy ismerje. Ha nem ismeri fel, megnyomorodott lelkűnek érzi magát, hierarchizálja felfelé a létünket. Ebből fakadólag történik annyi szenvedés a világban, az emberi közösségekben, egy családon belül is akár. Számomra a költészet volt az, amely maradéktalanul a leghűségesebb társ volt. Persze hiányos lett volna, ha nem lett volna más társ is mellette, ami ösztönözzön, amit a közhasználatban múzsának neveznek. 
   Vannak regényeim, három felvonásos drámáim is. Páskándi Gézát a modern drámaírás legnagyobb alakjának tartom. Tornyot választok című drámájának – Haragh György rendezte Kolozsváron – a rendezésébe is besegítettem. Mi több, annak ellenére, hogy én a szerepléstől meglehetősen távol estem, a darabban mellék-epizódszerepet is vállaltam, hogy ezt a hallatlanul nagy, a magyarság lelkületét, etikai tartását kisugárzó drámát belülről, élet közelben is megélhessem. Páskándi Gézával jó barátságban voltam, Szilágyi Domokossal is. Kisfiúcska koromban Kós Károly bácsi is járt egy párszor a házunkban. Nagyon szeretett engem, fejemre tette a kezét és mély hangján azt mondta: fiam, hozzád nagy reményeket fűzök. A jelzések a sorsra készülődésben belülről jönnek. Egyszer csak érezzük, hogy valamit fel kell vállalni. Most fel kell vállalni tisztességgel ennek a népnek a tudati és érzelmi egységesítését. Az a bizonyos határ műhatár, én soha fel se veszem, hogy ott van. Érzelmileg értem az együvé tartozást, mégpedig a kultúránk által. Ismerem az európai és a világ kultúrát, főleg az irodalmat, és állítom, hogy csak az orosz népnek van még ilyen irodalma, mint a miénk. Az orosz kultúra az, ami annyi telítettséggel, annyi sorsossággal bír, annyi érzelmi feszültség és drámaiság van benne, mint a miénkben. Mi egy tépelődő, állandó délibábokat kergető nép vagyunk, talán ezért olyan szépek az asszonyaink szemei is.
 
Említette, hogy fordít is.
 
Az ötvenes években a román költészet legnagyobbjait fordítottam magyarra, Eminescut, Ştefan Augustin Doinaşt. A költészeten keresztül rendkívüli módon meg lehet érteni a másik nép mentalitását, észjárását, lelkületét. Ez pedig fontos, mert együtt kell élnünk velük. Itt a Kárpát-medencében összekeveredtünk az idők folyamán, és ezt el kell fogadni. A toleranciára kell a hangsúlyt fektetni, elviselni a másik szokásait, de legnehezebb a magunkéval megvívni. Mivel a románság kevésbé foglalkozott a magyar költészettel, lefordítottam románra Petőfi, Ady, Juhász Gyula, Szilágyi Domokos, Babits legnagyobb verseit, Nagy László eposzait. Meg is jelentek a román sajtóban. Vannak román lapok, amelyek állandóan kérik, például a Poesis nevű, negyedévente, könyv alakban megjelenő kitűnő periodika. Az én román nyelven írott verseimet is közölték. A hetvenes évek első felében, amikor a magyar lapok nem, vagy csak imitt-amott fogadták az írásaimat, a román írószövetség lapja, az akkoriban ellenzékinek számító Steaua (Csillag) vállalta a verseimet. Román nyelven publikáltam, amikor a mi magyarjaink otthon hebegtek-habogtak. Fordítok még oroszból, most éppen az Anyeginnel küzdök, de megkönnyíti a dolgomat, hogy tudom, Puskin milyen ember volt. Hiába fogod a szótárt; ha az ember énjét, lényegét, mentalitását, temperamentumát nem érzed, akkor nem tudod visszaadni a versének a dinamikáját, a gondolatiságának a vibrálását. Nem találod meg az árnyalatokat. Fordítottam németből, néhány portugál költőtől is. Görögből Nikosz Kranidiatisz verseit fordítottam. Azért választottam őt, mert szabad verseket ír. Görögből kötött vers lefordítására, sajátos ritmikája miatt, nem vállalkoznék.
 
Mi volt az oka annak, hogy a hetvenes években a magyar lapok nem fogadták a verseit?
 
Apám kuláklistán volt. Miután csupa ötössel elvégeztem az általánost, a Brassai Sámuel Líceumban egy elvtárs „úr” azzal dobta vissza a jelentkezésemet, hogy a falumban szüksége van rám a tsz-nek. Rendkívül megrendített a dolog. Aznap este felszálltam a Kolozsvár-Temesvár közötti személyvonatra, és nyolcnapi, iszonyú nehéz körülmények közötti settenkedés után – szántásokon, bokrokban aludtam – egy huszárvágással átléptem a Titó időszakában különösen megerősített román-jugoszláv határt. Jelentkeztem a jugoszláv rendőrségen, elvittek a fővárosba, ott tartottak három hétig, kiéheztettek kegyetlenül. Németországba akartam menni, de a román hatóság kijátszotta a dolgot. Írásban kérték apámtól (anyám már nem élt), hogy mi az igénye velük szemben. Ő persze, nem sejtvén, miről van szó, azt kérte, találják meg a fiát. Azzal a papírral engem visszaadtak. Temesváron három hónapig tartottak vizsgálati fogságban, gyakran alkalmaztak „talpmasszázst” is rajtam. Azután egy évig házi őrizetben voltam a falumban. Iskolába csak a betonozókhoz, az építészetbe mehettem. Elvégeztem egy hároméves mozaikozói szakiskolát, megtanultam a belső építészet minden szakmáját. A kilencedik osztályt dugva jártam: kihagyták a nevemet a naplóban. Minden tanár füzetbe írta a jegyeimet, és év végén, amikor már vége volt az ellenőrzéseknek, beírtak engem is a naplóba. Közben dolgoztam az építkezésben. Egy kicsit mintha megfeledkeztek volna rólam, így estin Kolozsváron elvégeztem a középiskolát. Következett (volna) a katonai szolgálat. Mivel hazaárulónak számítottam, nem fegyver alá, hanem munkaszolgálatra – bányába vagy atomerőmű építkezésre – akartak vinni. A katonai körzetben egy fáskamrában három napon át vártam az indulást. Ám a behívó kézbesítése előtt egy héttel levélben fordultam Emil Bodnăraş akkori hadsereg tábornokhoz. Megírtam neki a helyzetemet, az előzményeket. A generális megérezhette, hogy mi a dráma az egész mögött, mert az utolsó pillanatban sürgönyözött, hogy azonnal engedjenek szabadon. A katonai körzet parancsnoka szinte szétrobbant mérgében. Legszívesebben széttépett volna. Szidott, mocskolt, szidta a magyarságomat. Nem voltam bűnöző, a szerkesztőségeknek nem lett volna okuk arra, hogy emiatt ne közöljék a verseimet. A románságnak sem voltam ellensége és nem vagyok ma sem. Én visszavetem az éles nacionalizmust, nem fogadom el a mi részünkről sem. 
 
Vajon ezek az előzmények közrejátszottak-e abban, hogy kétkötetnyi kézirata elveszett a kiadóban?
 
Biztosan közrejátszott, de vesztek el a Korunknál verseim is. A határátlépésem után több mint ötven házkutatást végeztek nálam, s ilyenkor mindig belemarkoltak a kéziratokba. ’89. október 3-án, Nagykárolyban – akkor a tanügyben dolgoztam – volt az utolsó házkutatásom. Szatmárról jöttek heten, és elvitték az összes kéziratomat. Később, ’90-ben hiába jött egy törvény, hogy vissza kell adni az elkobzott kéziratokat, körülbelül egyharmadát kaptam vissza. Visszamenőleg nem akarok senkit vádolni, de előfordult, hogy amikor behívtak a biztonságiak, ott láttam az egyik laphoz leadott verseimet. Amikor a szerkesztőségben a versek után érdeklődtem, az illetékes, aki ma rendkívül hangos közember, hebegett-habogott, hogy nem tudja, hol van. Kereste a fiókjában. Persze, hogy nem találta. Ezek olyan kicsinyességek, amiken az ember átsiklik. Leírtam újra. Vannak versek, amiket memorizáltam, azt nem tudták elkobozni.
    Aki a második kötetemet elveszítette, a hetvenes évek közepén kijött Magyarországra, és itt komoly díjakat gyűjtött be. Én hiszek abban, hogy szembe kell néznünk a tetteinkkel, egyszer el kell számolnunk a dolgainkkal. Tapasztalom embereken, akik hajdan visszaéltek a fenekük alatti széknyi hatalommal, hogy szembe kerültek önmagukkal. Nemrég találkoztam egy volt vallatómmal, aki vonalzóval mért hatalmas ütést rám az asztalon keresztül, amiért nem fogadtam el 1974-ben a Magyar Operánál bizonyos feltételek és szolgáltatások ellenében az irodalmi titkári állást. Azt mertem mondani, ne sértegessen azzal, hogy én majd jellemző sorokat írok valakikről. Ez az ember teljesen összeroppant, szinte elsírta magát. Igen, egyszer minden ember az elé a bizonyos tükör elé kerül. Ezt senki nem kerülheti el.
 
Most milyen lapokban publikál? Említette, hogy több antológiában szerepelt. Ma a megváltozott körülmények között nem gondolt-e újra könyvkiadásra?
 
Munkatársa vagyok a kolozsvári Szabadságnak, az Erdélyi Naplónak, de közöltem szinte minden valamirevaló újságban. Nem változtak meg a körülmények alapvetően. Most nem annak a politikai kritériumnak a nyomán döntenek, mint akkor, de az emberi gyarlóság és kicsinyesség ott maradt. Talán nem is az ideológia volt az, ami meggátolta akkor a szólásszabadságot, hanem a rubrikák gyakorlatba ültetői. Az, hogy a szerkesztői székekben ülők hogyan viszonyultak a másik emberhez. Ez ma is megvan. Azon kívül ma más gondok is felmerülnek: a pénz. Három kisregényem van egy itteni kiadónál. Drámáim, versesköteteim vannak a fiókban. Most hoztam tető alá egy gyermekvers és mese kötetet. A gyerekeket nagyon szeretem. Ők még az édenben élnek, s ahogy növekednek, úgy kerülnek ki az éden külső tornácaira. Felnőtt korunkban már csak az éden emléke marad. Nem az a lényeg, hogy kiadok-e könyvet vagy sem. Tudok Erdélyben olyan költőt, aki ötvenötödik kötetét adta ki. Én, aki jól ismerem a magyar irodalmat, alig emlékszem egy-egy sorára. Ez nevetséges, vagy inkább szomorú. Abnormális. Ha Juhász Gyula csak a Milyen volt című versét írta volna, vagy Ady Az ős Kajánt, vagy ha Vörösmarty, Petőfi csak egy-két verset írtak volna, akkor is nagy költők lennének, mert egy korszakot, egy emberi életet tömörítettek a versbe. Nem a kötetek száma számít, ezért egyáltalán nem zavar, hogy nincs kötetem. Tudom, hogy van olyan versem, amit nem töröl el az idő, mert a korszak jellegét fogja át. Vannak prózaírásaim, kisregényeim is, amiket bármelyik világszínvonalú kisregényhez oda merek állítani. 
 
A beszélgetésünk elején műhatároknak nevezte jelenlegi országhatárainkat. Hogyan látja, megtorpant-e a magyarság egységesülése felé vezető folyamat?
 
Nem torpant meg. A magyarság egységesülni fog, mert minden természetellenesség – és ez nyilvánvaló természetellenesség – helyére kell, hogy kerüljön. Ez az egységesülés nem történik sem a románság, sem a szlovákság, sem a szerbek ellen. (Egyébként hallom, hogy a szerbek, nagyon helyesen, kezdenek megbékélni a kettős állampolgárság gondolatával. Bizonyára azért, mert ők most élték meg Trianont.) Engem nem az zavar, hogy hogy hívják azt az országot, amelyben élek, hanem az állandó merényletfolyamat, ami a kultúránk ellen következetesen munkált. Ha a román politikai vezetés felnőtt volna Erdélyhez, tudta volna kezelni az erdélyiséget, az erdélyi kultúrát – a szászság kultúráját kiirtotta, nem bírta el – akkor ma neki is könnyebb lenne. Csak az erőszakban bízni képtelenség. Nem készültek fel a toleranciára, elviselni a másik élethez való jogát. Tarthatatlan, hogy egy ember a másik embert másodrangú állampolgárként kezelje. Hiszem, hogy ezek a folyamatok a fejekben és a lelkekben elindultak, s az erdélyi románság is belátja, hogy ma nem tudja felvállalni az erőszakosságnak ezt a méretét, és aktív szereplője lesz egy elfogadható élettérrel bíró autonóm zóna kialakításának. Ez nem pillanatnyi politikai hozzáállás kérdése, hogy a mostani magyar vezetés szőnyeg alá sepri vagy nem. Ezek a dolgok belülről alakulnak, belülről jönnek elő, mint igény, mint kényszer, és mint távlat. 
 
Azt akarja mondani, hogy a státusztörvény ilyen-olyan módosításai sem befolyásolják a magyarság egységesülési folyamatát?
 
Egyáltalán nem, sőt, ellenkező hatást fognak kiváltani, ellenszegülést, jó értelemben vett dacot a magyarságban. Önmagunk felé kell fordulnunk, mert az élet, milyen szépen mondja Ady, élni akar. Nem lehet mesterséges eszközökkel manipulálni egy nemzet, egy nép életterét. Az életnek szabadon áramló levegőre van szüksége, s ezt a szabad odatartozás adhatja meg. A görcsök, a tiltakozások a bugyuta emberek megnyilvánulásai. Ha a román vezetésnek egy csepp esze lett volna, kialakíthatott volna egy olyan, autonómiákkal rendelkező államot, amely ma Európa egyik leggazdagabb állama lehetne. De a nacionalista zsugoriság oda vezetett, hogy egyik legnyomorultabb állama lett. Számtalanszor megígértetett az aranykor, tervek teljesítése, meg hogy boldogok leszünk, és ma a béka feneke alatt vagyunk. A román nép sokkal tragikusabb helyzetben van, mint az erdélyi magyar, mert nincs tartása, nem tud a saját belső erőforrásaira építeni. Az a stílus, ami Trianonkor és a XX. század során még egy párszor bejött, holott érződött már a képtelensége, ma már nem jön be. S amikor az ember ama tükör elé kerül, akkor bizony meglátja azt is, ami a háta mögött van.
 
Szász Jenő, Székelyudvarhely polgármestere bejelentette, hogy Erdélyi Polgári Szövetség néven új politikai szervezet alakult. Mit gondol, ez milyen irányba fogja elmozdítani az erdélyi közéletet és a magyarság helyzetét?
 
Én a pártokban gondolkodást kisstílű politizálásnak tartom, ennek ellenére úgy látom, a jelenlegi politikai viszonyok közepette rendkívül fontos lenne egy párt alakítása. Az erdélyi magyarság most felkészült arra, hogy mi mellé álljon. Az RMDSZ-ből már a kezdetén kiléptem, pedig Nagykárolyban Kádár Ferenc ottani költővel együtt alakítottuk meg. De amikor megtudtam, hogy Domokos Géza a központi országos elnök, akkor az alakuló ülésről kimentem. Az RMDSZ eljátszotta a lehetőségét. Beleült a hatalom székébe, és ott nagyon jól lebzsel. Megvan mindene, harácsol, ösztöneit éli ki. Fütyül a magyarságra. Már az se számít, hányan szavaztak nemmel, már azt is manipulálni tudják. Ennek az új erőnek feltétlenül egy más irányelvű párttá kéne alakulnia, s az erdélyi magyarság nagy-nagy zöme azonnal mellé állna. Ez meg is lesz. Mindamellett én a távlati magyarságegyensúlyt a belülről szerveződő helyi önkormányzatiságokban látom, ahol a települések vagy településcsoportok alakítanak ki közösségeket, és ők irányítják a saját sorsukat. Nem felülről jövő változtatások kellenek.
    Kezdünk kilábalni identitászavarunkból, ez a folyamat megindult. Lám, a szerbek is milyen drasztikusan élik ezt meg, mi Trianonkor lehettünk úgy, ahogy most ők vannak. Nagy nyugat-európai nemzetek is hasonló válsághelyzetben vannak. Németország is azokkal a problémákkal küzd, amiken mi már túl vagyunk. Franciaország is. S ne feledjük, rájuk vár még a trianoni döntés ostorcsapása. Nem lehet szőnyeg alá seperni semmilyenfajta bűnözést. Ha valaki rosszat tesz valakinek, isten előtt, a lelkiismerete előtt és az előtt a bizonyos tükör előtt előbb-utóbb ezzel szembe kell néznie. 
Varga Gabriella
A cikk 2003. augusztus 26-án került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón