vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Dancs Rózsa 
„Isten, áldd meg a magyart…”
A székelyföldi lapokban olvastuk, hogy „Valóra vált egy álom: szombat este Csíksomlyón láthattuk, hallhattuk az István, a király című rockoperát…” Ezek a beszámolók gyermekkorom színhelyének öregjeit idézik meg, akik suttogva, könnyezgetve vártak – halálukig – a pillanatra, amikor újabb csodát köszönthetnek az erdélyi hegyek lábainál. Egy színfoltot, egy dallamot, egy napot…
    A kút mellett üldögéltek…
    – Hát bizony, halnak az emberek nagyon, fiam. Ez az élet rendje. Csak engem felejtett itt a teremtő, ő tudja, mi végre? – bölcselkedett apó. Kedvelte a fiatalembert, aki most érkezett valahonnét a messze óceán túlsó partjáról, hogy az édesanyját elkísérje utolsó útjára.
    – Lám csak, nem mind válik kőszívűvé, akit elhány a sorsa ide-oda! – fordult a szomszédjához, aki előzőleg beszámolt a temetésről annak rendje és módja szerint.
    – Nem, nem – hagyta helyben a szomszédember, maga is koros már. De apó mellett sihedernek számított a hatvanöt esztendejével. Mert apó már a kilencvenhetedik évébe lépett február havában. Hosszan hallgattak. Tavaly még a kút mellett, a csutakon kuporogva csemegézgettek régi Tolnai Világlapjában látott képeken.
    – Fáin fehérnépek voltak akkor, magyar üdő volt, úgy tudom – magyarázta a hümmögő, cuppogó szomszédnak. De a múlt esztendő óta apó nagyon szupulyka kezdett lenni. Nem érdekelték a képek sem. Csak az elméje a régi: olyan dolgokat tud, hogy az csuda. Most is azon jár az esze, hogy ezt a szegény elárvult atyafit úgy engedje vissza oda abba az ismeretlen nagyvilágba, hogy soha ne felejthesse el a hazai harangszót.
    – Sejtem én azért, hogy mi a szándéka velem az Úrnak! Egész életemben azt az egyet kívántam, de azt erősen, hogy még egyszer ebben a faluban felcsendüljön a Magyar Himnusz. Úgy, mint amikor a magyarok bévonultak. Hogy azt mondja, hogy Isten, áldd meg a magyart! Itt van a televízió, a gyermekek hozták nekem, amikor megnyugodtak abban, hogy nem tudok én innét elmozdulni. Hangja van, de nem értem én azt, hogy mit akar mondani. Pedig tudtam én oláhul, fiam, két háborút megértem, és amikor az oláhok bebecstelenkedtek ide, meg is tanultam a nyelvüket. Muszájból, fiam, de már nem tudom...
    Egy kicsit még füstölgött magában, hogy elfelejtette azt a sok szót, amit az a bráilai legény tanított volt neki, akivel szolgált. Nem volt rossz őkelme, de a fajtája ölte volna mindig a magyart. 
    – Szóval na, mondom, erősen szeretném, ha ez a masina magyarul szólna! Addig nem megyek el a faluból, amíg nem hallom meg még egyszer, hogy „Isten, áldd meg a magyart!” Szerette volna el is dalolni azt a szépséges sort, de nem tudta elkapni a tempót... Reszketegen törülte ki a szeméből az előlopakodó könnycseppet. Nem lehet azt felemlegetni sírás nélkül sehogysem.
    – Apó, ezért sóhajtozott mindig édesanyám is, szegény – sóhajtotta a vendég. – Állandóan készültem, hogy összegyűjtsem azt az ezer darab amerikai dollárt, hogy a faluba beköttessék a Duna televíziót, de sajnos, pillanatnyilag odaát sincs kolbászból a kerítés. Első a család..., egyedül nem lehet. - Mentegetőzött forma, de minek. Mit segítene azzal valakin, ha elmondja, hogy hónapok óta munkanélküli segélyen tengődik a feleségével együtt?
    – Tudom, fiam, én jól tudom, hogy nem lehet könnyű sehol, egyet se mentegetőzz! – a bölcs öreg szerette volna megsimogatni a szomorú gyermekembert, de inkább a kankóspálcán tett egy dédelgető mozdulatot.
Hallgattak egy sort. Férfiak között nem volt az vétség, a hallgatás. Súlyos gondok nyomták a szegény vándor vállát, a két öreg pedig magában morfondírozott. Azt mondja egyszer a távolról érkezett:
    – Apó, kitaláltam valamit. Lesz Himnusz a faluban!
    – Nocsak – kapta fel a fejét a hallgatag szomszéd. A nagyöreg nem heveskedett, hallgatagon akarta megadni a módját a lelkesedésnek.
    – Vannak kint magyarok, akik ilyen vagy olyan szervezetet alakítottak. Tudják, hogy volt „legnagyobb magyar”, „legnagyobb székely”, szóval egy csomó híres ember, akinek a nevét adták egy-egy ilyen szervezetnek. Namármost, ezek bálokat is rendeznek, a bevételt pedig hazai ügyek támogatására fordítják. Hogy gyűljék a pénz, tombolát is sorsolnak ki.
    – Hát az mi a csuda? – kottyantott bele a magyarázatba a szomszéd.
    – Az úgy van, hogy különféle tárgyakat betesznek nyerésre, számokat húznak ki, és akinek a céduláján a szám szerepel, az nyer. Van, amikor bort vagy egy rúd szalámit dobnak be.
    – Az jó lehet, a midenségit! – nyalta meg a szája szélét az ember.
    – Szóval, ha vinnék egy liter kisüstit, és beadnám a tombolára azzal a kikötéssel, hogy ennek a falunak is utaljanak ki valamit a bevételből, hátha sikerülne. Én fizetem a tagsági díjat annak a szervezetnek évek óta, és szépen küldtünk is ajándékba összegeket hazafelé. Inkább úgy ment, hogy mindenki tudott egy-egy itthoni kívánságról – harangláb, iskola, másológép, ami kellett –, s akkor oda ment a pénz. Én eddig csak fizettem, aztán elfogadtam a többiek javaslatát... Hányan is élnek ebben a faluban, bátyám? – fordult izgatottan az apó szomszédjához.
    – Valami kétszázan, gondolom. – Már ő is helybenhagyólag bólogatott. – Esténként jó lenne összegyűlni bizony a kultúrban, és megtudni, mi van a világban. „Apót akár ölben is átvihetnők, olyan vékonyka szegény”, egyezkedett magával. „A kultúr ahajt a második kapu ide,” vette számba az eshetőségeket.
    – Ha már erről van szó, nyúlj be oda a szekrény aljába, fiam – apó valami konkrét kapaszkodót akart adni a bizonytalansággal viaskodó lelkesedésnek.
    – Oda, oda... az a nagy korsó vagy mi is a neve. Tiszta új, anyjukom kapta a gyermekektől, de soha nem tette ki szegény az asztalra, mert hogy olyan szép, azt mondta, nem megy a régi házzal. Csíkban készítették, ott híresek azok a cserepesek. Mondd is meg, fiam, hogy jó szívvel küldöm annak, aki megnyeri. A Himnuszért.
    – Apó azt akarja, hogy vigyem el magammal ezt a kancsót? – okvetetlenkedett a fiatalember. – Kicsit bonyodalmas lenne, összetörhet, hosszú az út...
    – Fogd az öledbe, édes fiam – oldotta meg a nagy kérdést apó. – Addig nem akarok meghalni, amíg nem lesz itt a faluban az a szépséges műsor.
    Útjára kelt a csíki kancsó. A fiatalember ölben tartotta a repülőgépen, álmában is ölelte. Mintha édesanyja utolsó kívánságát tartaná benne...
    Megemlítette a gyűlésen, hogy mit szeretne. Jó ötletnek tartották a szervezetben, a vezetőség is megszavazta. El is határozták ott helyben, hogy egy új segélyakció kezdődik a kancsóval. Az anyai szó úgy kell az otthoni agyonhajszoltaknak, mint a darab kenyér. Azt adjunk, amit kérnek, hiszen már írtak róluk, beszéltek a sorsukról, feltérképezték és lefényképezték őket...
    A bál lezajlott. A ritka szép kancsót és a székelyföldi kisüsti szilvapálinkát kisorsolták a tombolán. Be is mondták a mikrofonba, hogy a Duna TV-alapra megy a pénz. Közmegegyezéssel. A bálozók megtapsolták a bejelentést.
    Szépen kaptak, többet is, mint egy tévécsatorna ára, így legalább a következő falunak is meglesz az alap. Talán karácsonyra apónak teljesülni fog a vágya...
    – Istenem, de kár, hogy édesanyám nem érte meg! – mondta a feleségének.
    – Ő nem, szegény, de a többi öreg áldani fog érte. Ez vigasztaljon, kedves. Hiszen nem rajtad múlott, hogy nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy elképzeltük, amikor világgá szaladtunk.
    Az asszony mindig tudott valamit mondani, ami megnyugtatta. Nagyon szerette érte.
    Nyugodtan indult a következő összejövetelre, hogy felvegye az összeget. Holnap megy a bankba... útközben valamiféle gyerekes izgalom fogta el. Ha majd újból lesz munkája, minden hónapban tesznek félre legalább egy százast, hogy a gyerekeket is hazavihesse. Maholnap elfelejtik a rokonságot, de még a földet is, ahonnan elindultak. Hazamennek, az biztos. S akkor majd ott, a kultúrban ők is meghallgatják a Magyar Himnuszt. Az szép lesz. Legalább ennyi öröme legyen a falunak.
    Amikor meghallotta a jelentést, amely szerint minden cent elkelt már, elszédült.
    – Hogyhogy? – kiáltott fel. Egy régi tag kenetteljes hangon rendre utasította.
    – Fiatalember, gondosan fontolóra vettük a legsürgetőbb feladatokat, és úgy döntöttünk, hogy haladéktalanul, vagyis azonnal Isten rendelése szerint... és még nagyon sok szép, papos mondat dorombolt a dobhártyáján. Az értelmüket nem fogta fel. Felháborodásában kirohant a teremből. Hazafelé menet szinte hangosan beszélt magában... „Apó, én megígértem, ne haragudjon, apó...”
    Később megtudta, hogy apó megunta várni a Magyar Himnuszt. Halála előtti pillanatokban már félrebeszélt hűséges szomszédjának. Valami olyasmit motyogott, hogy „Nóta, benne” – az utolsó kenettel érkező tisztelendő viszont latinosan értelmezte: Nota bene –, és lecsukta a szemét örökre.
A cikk 2003. július 22-én került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón