vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Dzsentrik a ködben
 
Emlékezés Gozsdu Elek íróra
Gozsdu Elek (1849–1919) a szabadságharc bukásának évében született. Egy olyan bukás idején, ami egyrészt a magyar hadi- és politikai vezetés halogató nemzetiségi politikájának is köszönhető. Gozsdu macedón kereskedő ősöktől származott. Családjában, amely Ercsiben telepedett meg románul és szerbül beszéltek, s ő mégis alapjait tette le az új magyar regénynek, realista fundámentumát. (Nagybátyjától, Gozsdu Manótól örökölhette irodalmi hajlamát, aki a román literatúra jelese volt.) Túllépve első regényének, az Az aranyhajú asszony (1880) francia romantikus hatásokat felvillantó szüzséjén, a Köd (1882) mindenképpen sajátságos, hazai, és első híradása, Mikszáth írásai mellett, a magyar dzsentri-sorsnak, amit miben másban keltene életre Gozsdu Elek, mint az érzelmek gomolygásában, egy tragikus szerelmi háromszögben, melynek oldalai, hogy stílszerűek maradjunk, bizony nem egyenlők. Persze nincs új a nap alatt. Ahol megjelenik a nő a regényben, ott konfliktus kerekedik, s ha fegyverek is fel-felbukkannak (Csehov óta cél nélkül nincs fegyver se színpadon, se regényben), akkor azok felhasználtatnak.
    Gozsdu bizonyosan önnön magánéletbeli ködét is beleírta e regénybe, hiszen feleségétől kétszer vált el, és kétszer házasodott újra vele, ugyanakkor idősebb korában egy vagyonos kereskedő művelt asszonyával tartott fenn kilenc éven át titkos levelezési viszonyt...
 
„Zűrzavaros, szürke köd borult a hálószobákba; eltévedtek benne mind a hárman, vergődtek a sötét ködben, amelyben a lélek kifárad, a test kimerül, és – nem volt pihenésük...” Olvashatjuk a két rivalizáló nemes úrfi, Viktor és Iván első megütközése után. S milyen furcsa, az amúgy is zsákutcába torkolló dzsentri lét két lehetősége, mintha a mának is üzenne. Viktor egyedül műveltségében vagy félműveltségében (nézőpont kérdése!) és ifjonti kinézetében bízhat. Pénze nincs. Kalandor ő, jó, de felszínes társalgó, szellemes társasági ember, aki mindent egy lapra tesz föl, s kinek pandanjai a mai világban is gazdag hölgyek, özvegyek támogatását keresnék.  Persze szívét nem adná cserébe, mert ahány a szép leány, annyi helyet szorít ki nekik a keblén. Ellenfelét, végül esküdt ellenségét, Ivánt, aki ugyan benne ül egy vidéki, romosodó kúriában, sem veti fel a vagyon. Talán, ha ésszerűen gazdálkodna, de jóravalósága ellenére néhány cseppnyi oblomovi vér csörgedez ereiben. Igaz, hogy az ő tűnődései boros butéliák fölött képzelendők el. Egy hosszú útról hazatérve ugyanolyan jogot formál (egy régi, félreértett vagy elhamarkodott asszonyi vallomásra alapozva mindezt) a megözvegyült Olga kezére, mint léhűtő sorstársa. Egy a gond vele – parlagias, „dudva és muhar” közül való. Viszont az ő szerelme igazgyöngy. Magasabbra tör hát, mint erejéből futná, belebukik, mert, mi több, gyönge is. Hány hasonló esettel találkozunk mai napság, legföljebb a jelen életregények szereplői nem gondolják olyan komolyan szerelmeiket...
 
Gozsdu, ha kis- vagy középnemesi ivadék lett volna, akkor a harmadik, küzdelmesebb dzsentri utat villantotta volna föl életével, a polgárosodás, a hivatalvállalás, s nem az önsorsrontás lehetőségét. Ő azonban kereskedő-polgári sarj volt, nem pedig nemes, bár műveltsége vetekedett azokéval, akik kutyabőrös udvarházak tágas „könyvtárszobáiba születtek”. Jogász lett, és újságíróként is dolgozott a Függetlenség című ellenzéki lapnál. Ez ugyan nem példa nélkül való íróink pályaképeit, ha vizsgáljuk. (A leendő polgári réteg kialakulása ebben az időben kezdődött meg. A dzsentrik szerencsésebbje olyan nemesi családokból származott el, ahol a vadászaton, a lovakon, a kutyákon kívül akadt más téma is. Ők alapműveltségüket pallérozva akár meg is élhettek, ha tanultak, s tudtukon kívül alapíthatták-alakíthatták a magyar polgári réteget. Nyitott volt a jogi, a katonai, a politikai pálya, s ez idő tájt alakult ki a fővárosba felözönlő műveltebb, de más egyéb gyakorlati tudásnak híján lévő réteg, amely a megszaporodó újságok írásában, szerkesztésében vezette le az „eleve bukott” élet fölött érzett bánatát.)
 
Ez a bánat azonban elveszejti a Köd férfi hőseit. Iván, a tudatlan, s emiatt Olga előtt Viktor, a „győztes” által is kipellengérezett „hős szerelmes”, nap mint nap szembe találja magát kúriájának ős-galériájában családjának felmenőivel, akik a fakuló vásznakról, mintha rossz szemmel néznék Iván lecsúszását. S eleinte van is még benne önvád, tépelődés. Azonban Iván menthetetlen. Mivel nemes, így célja (Olga megszerzése) szentnek érzett, megmásíthatatlan. Mivel műveletlen, eleve bukásra ítéltetett. Mivel gyönge, ez a bukás hamar be is következik. Hiába Raab doktor, aki egész pedáns és „németes” tudományát odahordja a neki szimpatikus fiúnak, az csak nem bír a francia nyelv nehézségeivel, Goethe szellemével, Chopin muzsikájával, s csak nem tud felzárkózni Viktor mellé. Annál többet éjszakázik, iszik, s végül feléli a kúriát, amit annak rendje és módja szerint vinne is Fixel, alias Rozgonyi, a hitelező. 
 
Viktor bánata más jellegű. Öntudatlan. A hűtlen ember bánata, aki ugyan a gyorsan csapongó szerelmi viszonyok mámorában nem gondol erre, mégis e csapongás, e nyughatatlanság (végsősoron a bánata) a végzete, mert a szerencséjét játssza el így. (Fellelhető ez a sors Cholnoky László Piroskájában is). Alighogy megszerzi a túl hamar feketét váltott özvegy, Olga kegyeit, máris a helyi kántor-tanítónak, Dahónak a lányát, Ágnest ostromolja...
 
Gozsdu Temesváron és Pesten tanult, s a jogi stúdiumokat bevégezve 39 évesen már királyi főügyész lett, ha tetszik – méltóságos úr. Egy dzsentrinek a csúcs, neki kétes élv, hisz nem lakozott benne semmiféle rangkórság. Az írást sokszor hangsúlyosabbnak vélte, mint Justitia szolgálatát. Ennek ellenére jogászi körökben sokan nem tudták, hogy Gozsdu, úgymond kettős életet él; egy reálisat és egy íróit, ami realista. Harmincas éveinek irodalmi lendülete: két regény és a Tantalus (1886) című novelláskötete után azonban visszazökken a csöndes vidéki, jurista kerékvágásba (Fehértemplom, Karánsebes), hogy végül Temesváron kössön ki (1892), családi zaklatottsága színterén, messze a magyar irodalmi élet pesti pezsgésétől, messze Kiss József A Hét című lapjától, ahol, ha nagy nehezen elkészült egy-egy remekmívű, filozófikus novellája, biztos megjelenésre számíthatott, hát még milyen messze a Nyugattól, ahol Fenyő Miksa egy dráma apropóján, bizony meg is tépázta nehezen megfont irodalmi babérkoszorúját. Mégis sokat köszönhet a vidéknek. Megannyi emberi, provinciálisnak hitt, mégis jelentős sorsot, amit Pest zűrzavarában soha nem ismerhetett volna meg. Gozsdu beszélgetős ember volt. Szóra bírt gyerket, öreget, fiatalt, félnótást, parasztot és polgárt. Ezt az empirikus tudást azonban csak novellisztikájában használta föl... 
 
A Köd hőseinek rajza, az események tragédiába torkollásának oly pontosan kijelölt csapása valami megszerezhetetlen tapasztalat, az ösztönös, a vérkeveredésből is fakadó írói zsenialitásból eredeztethető... Olga hanyagolt gyermekeihez húzódik oltalomért, mikor Viktor már őt is feledi. A csapongó „győztes”, a legalpáribb afférokba, liezonokba keveredik. Kölcsön fejében Ivánt majdhogy a „szobáztatásra” is ráveszi. Ám a kerítőséget és a szerelmi szállás-csinálást az egyszerű, de becsületes Iván már nem bírja elviselni. Igaz, a kapott pénzt még torka olajozására használja föl, mégis tőrbecsalja a légyott kapcsán ellenfelét. Pedig talán lenne még kiút. Barátja, a magyarokat fejcsóválva nem értő Raab doktor, külföldi, nemesítő körútra hívja, amit Iván látszólag elfogad. De már ott a ködös, utolsó, nyári éjszaka. Fokos és pisztoly. Előbbi Viktornak, utóbbi a megalázott, semmibe csúszó Iván önkezébe dukált...
 
Gozsdu is a semmibe csúszott, míg az igazságot, a szépet, s a neki való életpályát kutatta. Gozsdu szinte magányos hősként kereste a támpontokat a századvég természettudományos, filozófiai és irodalmi nézetei között. Természetszemléletét nagyban alakítja a Herman Ottóhoz fűződő barátsága. Novelláiban sokszor a fajfenntartó küzdelem láttatásáig merészkedik, ami darwini hatásokat jelez. Ez, sajátságosan az Olgáért vívott férfi-harcban is megfigyelhető. Pesszimista világszemlélete Schopenhauertől való, de sokszor a nihilizmusba, idősebb korában a miszticizmusba csap át. (Kudarcait oldva Verlaine is megpróbálkozik ezzel az úttal, hogy még mélyebbre süllyedjen.) Baudelaire a szépség és a rettenet kettősségével szintúgy nagy hatást gyakorol rá. Bár a jogi pályán magasra tör, az irodalmi berkekbe valahogy mégsem lesz bejáratos. A kor „garabonciás” zsenijével, Bródyval rivalizál, ugyanakkor barátjának tudhatja Mikszáthot, Ambrust, Justh Zsigmondot és Kiss Józsefet is. (Az irodalmi köröket, lehet, irigyelt műveltségével is irritálta!) Politikai, ellenzéki próbálkozásai derékba törnek. S a bukások mindig vissza-visszavetik. Magánélete katasztrófális a páváskodó feleség mellett, akit talán még ellensúlyozhat Weisz Annával folytatott kissé féloldalú és kései levelezése. De fia első világháborúbéli elvesztését már nem bírja. Megtörik, szinte elfelejtve hal meg az az ember, aki elvileg (művészete szintjén) tudta az emberi bukások okait, s tudta a megoldást arra, hogyan lehet polgári karriert csinálni...
 
Novák Valentin
A cikk 2003. július 8-án került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón