vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Dancs Rózsa
Apám emlékezete
Itt kint megtudtuk, és mert szép, el is fogadtuk, hogy június tizenötödikén az édesapákat ünneplik. Az alábbi írással adózom jóapám emlékének.
 
                                                            „Akárki is volt ő,
                                                            de fény, de hő volt.”
                                                                   (Kosztolányi D.: Halotti beszéd)
 
„Halló, édes fiam...” Még most is a fülemben ül sírásba csukló hangja. A hang, amelyet azóta túlságosan gyorsan  szaporodó halottaim hangjával együtt emlékeim közé helyeztem. Érzelmesség nélkül próbálom megidézni némelyiket, csakhogy megbizonyosodjam, nem fakult-e el a színük. Még nem, még mindig nem, de most már egyre élesebben fáj a melléjük hívatlanul is odatolakodó kép egy-egy helyzetről, arcról, mozdulatról... 
    „Halló, édes fiam...” Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindünktől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből? Szűk három hét múlva már temették is... Búcsúztatóján a lelkész azt mondta, hogy „édes volt a szava”. Én azt mondom: Apám volt, nem biológiai értelemben. A köznyelv mostohaapának nevezte, én nevelő  apámnak hívtam, ha kellett tisztáznom hivatalosan a dolgot, soha nem mostohának. Mert ő  édes volt, alaptermészetéből fakadóan az. 
    Azt hiszem, édesapám halála pillanatáig hitte, hogy valamilyen nagy félreértés van a világon. Nem tudta elfogadni például, hogy létezik olyan játszma a láthatatlan kártyaasztalok körül, amelyik éltáblára, kitüntetésre juttatja a semmirekellőket, a szakmai analfabétákat, akik még a szerszámot megfogni sem tudják, nemhogy dolgozzanak, ne adj, isten, esetleg termeljenek is vele. Minden évben türelmesen végigmosolyogta az alkalmi gyűléseket a bútorgyári étkezdében, ahol ő  szakmai öregnek számított. Majdnem mindenkit tanított a mesterségre, akik aztán csoportvezetők, al- és főigazgatók lettek, hatalmasságok a semmittevésben, amolyan „sef de” semmiségek. Titokban pedig mindig reménykedett, hogy hátha eszébe jut valamelyik újsütetű élmunkás elvtársnak, hogy megköszönje neki, János bácsinak, hogy megtanította gyalulni, fűrészelni, enyvezni, fényezni. De ilyen csoda soha nem következett be. Bölcsen vette tudomásul a komédiázást, bár a fejét csóválta, és nem létező bajusza alatt mintegy magának sziszegte hitetlenkedve: „Azt a huncut mindenségit neki!”, és csupán nekünk, otthon ebédnél mondta el, hogy most is, és megint, csak a butaságot tüntették ki. Nem volt párttag, tehát nem volt beavatva a nagy hazugságok finom árnyalataiba. Pedig megélt két világháborút. Ezért aztán mindig intett: – Fiaim, soha ne tanuljátok meg az ilyenfajta politikát. Csúf dolog az, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik. 
    Mi meghallgattuk, de nem nagyon adtunk arra, hogy mi is ment végbe azokon a díjkiosztásos gyűléseken, hiszen édesapánk ezt is humorba csomagolva adta elő, mert mint mindig, ilyenkor is ügyelt arra, hogy körülötte a kacagás, a jókedv ne fogyjon ki. Munkáján kívül számára a jófajta életérzés volt a legfontosabb, ezért állandóan énekelt. Ő  csak nótázva tudott dolgozni, és kiapadhatatlan volt a vicckészlete. Hogyan is sejthettük volna mi, virgonc fiatalok, hogy fájt neki, nagyon is fájt ez a szervezett igazságtalanság. Csak édesanya ment mindig ilyenkor utána egy tálka  kompóttal a kis otthoni műhelybe, ahol intarziás dobozkáit fényezte gyönyörűre. Nyilván, ez egyfajta búfeledtető  kedveskedés volt anyánk részéről, gesztus, aminek a jelentését csak ők ketten értették. És mert ilyen volt, sokan betértek hozzánk minden nap, bár csak éppen azért – mondták –, mert arra jártak, nem akarták elkerülni a házunkat. A legvadabb porciós világban is jutott minden vendégnek legalább egy tányér leves aztán. 
    Vacsora után mindig a sötét konyhában szundikált egy ideig a sezlonon. Egy este, amikor édesanyám is átlépett a szomszédba, Győző bátyám pedig valamelyik alkalmi menyasszonyával randevúzott, apánk szokatlan szöszmötölésre ébredt. Valaki csámcsogott mellette, a Győző számára kikészített vacsorát falta. Egy idegen férfi. Édesapámtól karnyújtásnyira volt a villanykapcsoló, felgyújtotta hát. A „vendég” zavartalanul majszolt,
zabált tovább, dézsmálta a szalonnát, juhtúrót, paradicsomot, kenyeret. Apám szótlanul odabólintott a behemót forma, piszkosan sötét betolakodóra, aki rá se látszott hederíteni a házigazdára. Hetek óta lézengtek a székely kisvárosban ezek a moldvai vendégmunkások – mindenki látta már  őket. Hogy mi mehetett végbe bennük, külön-külön, ki tudja. Sejthetően a magyarul nem beszélő komában sok gondolat nem villoghatott, mert mint egy vályúhoz szabadult vad, habzsolt. Gondolom, azért támadásra készen... Apám pedig megvárta türelmesen, fektéből fel sem emelkedve, hogy körülbelül jól lakjék a jámbor. Csak akkor szólította meg, próbaképpen először magyarul, amire nem kapott feleletet: 
    – Maga mit keres itt? – ismételte meg a kérdést románul. 
    – Eszem – volt a válasz.
    – De nem a maga vacsoráját – próbált világosságot gyújtani édesapa a szegény ember agyában, aki viszont kijelentette, hogy ő  onnan nem megy el, mert attól kezdve ő ott lakik, a ház az övé. Merthogy ugye, ő  az „ősök”, az uralkodó nemzet gyermeke. Édesapám még megkockáztatta: 
    – Maga mit szólna ahhoz, ha én ülnék így be a maga házába ott, Botosaniban?
    – Megölném – hangzott egyszerűen és a legtermészetesebb hangon a replika.
    A „kedves” epizód végére aztán a rendőrök tettek pontot, akiket hazaérkező édesanyám hívott ki. (Még akkor nem kaptak utasítást az ilyen jellegű honfoglalás támogatására). A gumibot látványától hajlandó lett elmenni a legény, kiabálván közben, hogy ami a „bangyiné”, az jogosan az övé is, hiszen az ősei...
    Az intarziás berakás az asztalosmesterség művészetét jelentette. Apró furnírdarabkákból mintákat illeszteni bele a nagy egészbe nem volt kis dolog. Csak a legjobbak tudtak szinte csipkeszerű  megoldásokat produkálni, ezért nagyon magas volt az ára egy intarziás ebédlőnek, hálónak, irodai berendezésnek. A pártházak, a különböző megyék első titkárai rendeltek a háromszéki kisváros asztalos üzemében Mozaik bútort – hadd adjuk ezt a nevet neki! –, más álmodni sem mert volna róla. Édesapám otthon miniatűr dobozkákon, tálcákon gyakorolta, próbálgatta a gyárban nagyban folyó lehetőségeket. 
    Fiatal munkatársainak segített túlórában elkészíteni saját maguk csodabútorát, ugyanis az ott dolgozók ezt jutányos ár ellenében megtehették. A Mobila Bútorgyár vezetősége engedélyezte, hogy az üzem berendezéseit használva ki-ki munkaidő után dolgozzék rajta. De még így is kevésnek volt módja arra, hogy kihasználja a kedvezményt. Az én apámnak sem. Mert egyetemen vannak a lányai, a fia is tanul még. Egészen nyugdíjaztatása előttig. Ekkor azonban leültek édesanyámmal, és hosszas tárgyalás után elhatározták, hogy nekik is lesz Mozaik ebédlőjük. Maga fogja elkészíteni. Lassan megy, mondta, de amíg leköszön, meglesz vele. Én közben már végeztem, így az ára is könnyebben összejött. Ettől kezdve minden nap a Mozaik volt a téma otthon. Mint a kisbabát, úgy vártuk. Minden mozzanatot tudtunk, ami vele és érte történt. Szépen fejlődött, mert a fiatal munkások mind akartak segíteni jeltelen mesterüknek. Azt is tudtuk, hogy ilyen szeretettel, ilyen tökéletesre bútort nem készített a csoport még soha, mert a tanítványok azt akarták, hogy szép emléket, a legszebbet vigye magával a nyugdíjba vonuló „Jánoska bácsi”. Mit tesz a szeretet? Lelkessé, boldoggá, szinte feldobottá varázsolta édesapát, aki pedig az élet minden dolgát mérsékelten élte meg, természetéből fakadó óvatossággal próbálta magát így megkímélni a felesleges csalódásoktól. De most lelkes volt.  Türelmetlen. Ezt sem tapasztaltuk még nála, a türelmetlenséget. A szobafestést anyánk nem szervezte meg idejében, nyughatatlankodott, pedig az ebédlő  most már befejezés előtt áll. 
    – Nyolcadik hónapban van már a baba – tréfálkoztunk vele.
    – Jól van, majd meglátom, mit szóltok, amikor beteszünk mindent a helyére.
Gyárfás fogja a szállítást megoldani. Csak éppen meg ne karcolják a csomagoláskor!
    – Remélem, lesz tükör is benne, legalább a vitrinben – mondta a testvérem, aki azóta is szereti a tükröket maga körül.
    – Minek a tükör abba? – heccelte apánk. – Olyan fényes, hogy tükör nélkül is visszanevet rád a kis majom. 
    Így vártuk a bútort. Még csak egy hét, még két nap csupán – nos, holnap megérkezik.
    – Jönnek az emberek, segítenek, talán jó lenne valamivel megkínálni  őket –, aggodalmaskodott fölöslegesen, hiszen tudhatta, hogy édesanya már mindennel
elkészült. Sütött, főzött, köményes pálinkát is vegyített... 
    Reggel úgy mentem Kőröspatakra tanítani, hogy már este az új bútor vár az utcai szobában. Egész nap elképzeltem szüleim boldogságát, amint körbeállják, mustrálgatják a gyönyörű  szekrényt, megsimogatják egyenként az asztalt, a székeket, a tálast. Mert hát mit is valósítottak meg dolgos életükben? Konkrétan felmutathatót? Három gyereket – sok-sok betegséggel, iskoláztatással és mindazzal, ami ezenkívül még velejárója az utódnevelésnek –, a házat és most ezt, az intarziás ebédlőt. De ez most már az utolsó, azért más... 
    Amikor beléptem az ajtón, valami súlyos nyugalom vágott az arcomba. A szüleim a konyhában üldögéltek csendesen, a testvéreim nem voltak otthon. 
    – Nos, itt van? –, kérdeztem, de tudtam, hogy igen a válasz.
    – Nincs itt. Predealon van. 
Azt hittem, hogy újabb viccet talált ki az ugratásomra. Megtudtam nemsokára azonban, hogy igazat szólt. Amikor csomagolni kezdték a fényes bútordarabokat, megjelentek a predeali „megrendelők”. Kacagva, hogy „Hohó, ezt most mi szállítjuk!” A műhely döbbent csendbe némult. Levegő  után kapkodó édesapám vállát jól táplált, finom öltönyt viselő, nyakkendős
elvtárs úr veregette meg barátságosan:
    – Mosule, (öreg) ez szép munka volt. A következő  rendre is igényt tartok... Na, itt van egy kis csubuk, ne búsuljon – és heherészve pénzt nyomott az enyves nadrág zsebébe. Mindenki őket nézte. Apám lassan kezébe vette a száz lejest, megforgatta, majd akkurátusan a zavartan pislogó vállalati igazgató zakójának a gomblyukába húzta.
    – Ez magát illeti meg, Igazgató elvtárs –, és ugyanúgy, mint az imént neki,
„barátságosan” megveregette ő  is a hirtelen nagyon kicsire zsugorodott igazgató lekonyuló, szervilis vállát...
    Apám volt, az édesapánk. „Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló”, akinek utolsó szava még most is itt sír a fülemben:
– Halló, édes fiam...
A cikk 2003. június 10-én került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón