vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Kövesdy Zsuzsa, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztõ-mûsorvezetõje szerint
 
Az emberek visszamenekülnek a könyvhöz
és a kultúrához a közéleti hányattatásokból
 
A közszolgálati rádiónak az a hallatlan ereje, hogy a kereskedelmi rádiókban tapasztalható értékválságot ki tudja védeni, persze, ha akarja…
 
Kövesdy Zsuzsa
 
Volt levéltári rakodómunkás, lovas idegenvezetõ, lakatos, sajtódokumentátor, tolmács, újságíró, tévébemondó, nyelvtanár, televíziós és rádiós mûsorok szerkesztõje, mûsorvezetõje. Ahhoz képest, hogy régész vagy erdõmérnök szeretett volna lenni. Tanulmányait a szegedi JATE-n, a budapesti ELTE-n, a jénai Friedrich Schiller Egyetemen folytatta. Francia-német szakos középiskolai tanár lett, majd útja a Magyar Rádióba vezette. Szerkesztõje és/vagy mûsorvezetõje volt a következõ mûsoroknak: Eszmecsere, Vallomás a mûfordításról, Egy vers -több fordítás, Világirodalmi Dekameron, Éteri Múzeum, A világlíra gyöngyszemei, Asszonysorsok, Élõ világirodalom, Beszélõ múlt, Irodalmi világjárás, Nyitott tér, valamint hosszú évekig vezette a Kilátó c. világirodalmi magazint. Ezeket a mûsorokat többnyire párhuzamosan szerkesztette egy idõszakban. Talán így már érthetõ, mit érez most, amikor nincs többé egyetlen saját szerkesztésû irodalmi mûsora sem. Egyetlen öröme, hogy a Társalgót havonta egyszer vezetheti. Ezen kívül most csupán a nyelvészeti mûsorok állandó gazdája (Tetten ért szavak, Beszélni nehéz, Édes anyanyelvünk), nagyszerû professzor urak társaságában. Alkalmilag kap még egy-egy éjszakát a Petõfin, Szellemjárás a címe. A Kossuthon Stifner Gábor jóvoltából beszállt az Aranyemberek címû sorozatba, amelybe most színészportrékat készít. A hajdani külhoni riportutak lehetõsége teljesen megszûnt, tökéletesen parlagon hagyják azt az elõnyét, hogy nyelveket beszél. Az elmúlt tizenkét év során egyetlen egyszer küldték ki külföldre tudósítani, igaz, akkor Párizsba, ami csodálatos élmény volt.
    Ha a NapSziget olvasói hallgatják a közszolgálati rádiót, akkor ismerhetik õt. Ha ott voltak a tavalyi, vagy az idei Könyvhéten, a Vörösmarty téren, láthatták annak színpadán. Ha forgatják Döbrentei Kornél utóbbi két esszékötetét, Albert Gábor nemrég megjelent könyvét, azokban is találkozhatnak a nevével: Kövesdy Zsuzsának hívják, és ismerni, megismerni õt az élet különös ajándéka. A NapSziget szerkesztõi birtokolják már ezt az ajándékot, s most ebbõl szeretnének átadni egy keveset – már amennyit a világháló hasábjain ebbõl átadni lehet. Kövesdy Zsuzsa szavai – úgy is, mint ember, s úgy is, mint szakember – egy olyan gondolkodásmódot és világlátást rajzolnak ki, amelyhez igazodni nem csak lehet, hanem kell is. Azazhogy kellene. Minden jóérzésû magyar ember számára a XXI. század elejének Magyarországán… 
 
Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy az irodalom területén fogsz tevékenykedni, valamint melyik volt az, amikor világossá vált számodra, hogy a rádió lesz a  munkahelyed, és hogyan találkozott egymással ez a két pillanat?
 
Francia-német szakos tanári diplomám megszerzése közben önképzõköri díjakat nyertem próza kategóriában, és a társaim meglátták a rádió hirdetését, hogy az ifjúsági stúdió munkatársakat keres. Kiírták, odaadták, és azt mondták: elmész és kész. Nekem eszem ágában sem volt, de addig gyötörtek, hogy de próbáljam meg, amíg elmentem. Az összes fõiskoláról és egyetemrõl tizenhármunkat vettek föl az ifjúsági stúdióba, ebbõl hárman voltunk lányok és a három lány közül végül Kocsi Ilonával ketten végeztünk, aki késõbb a Világgazdaság, majd a Magyar Hírlap fõszerkesztõje lett. A rádióban egyedül én maradtam az említett lányok közül. Még az egyetemi évek alatt külsõsként bedolgoztunk különféle osztályokra. Én a belpolitikára kerültem, Rapcsányi László közelébe. Õ szorgalmazta, hogy menjek át az Irodalmi Osztályra, mert, mint mondta: „neked ott a helyed”. Ez persze csak késõbb következett be, az egyetemi évek után bemondónõ voltam a televízióban egy darabig, mellette intenzív nyelvtanfolyamokat tartottam, ezt is szenvedéllyel szerettem. Amikor egy kis idõm akadt, lovas idegenvezetõként dolgoztam, sokat jöttem-mentem, és fantasztikusan jól kerestem. Csak a nyelvtanfolyamért havi tizenegyezer forintot kaptam, amikor a férjem mérnöki fizetése ezernégyszáz volt. Aztán gondoltam egyet és elmentem a KAF-ra, a Külföldi Adások Fõszerkesztõségére, az osztrák szekcióba, havi nyolcszáz forintért újságíró gyakornoknak. Akkor azt hittem, sosem fogom megbánni. Amikor fölvettek az osztrák szekcióba, éppen gyermekszülés elõtt álltam, de vissza is jöttem azonnal dolgozni. Soha-soha nem bocsátom meg magamnak meg a világnak, hogy a gyermekeimet bölcsõdébe kellett adnom, nem tudtunk másképp megélni. Akkor egy darabig az osztrák szekcióban dolgoztam, mindig csak rövid lejáratú szerzõdésekkel, majd a második kislányom születése alkalmával kénytelenek voltak státusba venni. Legszívesebben kirakták volna a szûrömet, azt mondták, itt nem lehet folyton gyereket szülni. Így aztán sosem voltam gyesen életemben. Tehát végül is Zsófi lányom hozta meg nekem a rádióban az állandó állományba vételt. Közben bedolgoztam az Irodalmi Osztályra, amelynek akkor Lajta Kálmán volt a vezetõje, aki  kedvesen elbeszélgetett velem, és õszintén azt mondta: maga nagyon kellene nekünk, de ha ilyet találunk fiúban, akkor a fiút fogjuk választani, mert két gyerekkel nem lehet majd számítani magára, betegek lesznek stb. Azt mondta, várunk két hetet, és ha ráakadunk a mi fiúnkra, fölvesszük, ha nem, akkor majd felhívjuk magát. Szerencsém volt. Vagy pechem, már nem is tudom, de végül is ide kerültem az Irodalmi Osztályra és most már huszonötödik éve lassan, itt vagyok.
 
Ez azt jelenti, hogy nem csak magyar irodalommal foglalkozol, hanem világirodalommal is?
 
Elsõsorban a világirodalommal foglalkoztam, hiszen francia-német szakos vagyok. Most már sajnos nincs külön világirodalmi magazinunk. 
 
Ezen belül a klasszikus vagy a kortárs irodalommal foglalkozol szívesebben?
 
Sokkal inkább vágyom a klasszikusra. Most elég kevés lehetõség van erre, a kortárs irodalomé a fõ hangsúly, ami érthetõ, én mégis úgy érzem, hogy nagyon kevéssé van jelen a közszolgálati rádió mûsorán a klasszikus világirodalom. 
 
Említetted, hogy az egyetemi évek alatt és után televízióztál. Ez is végigkísérte eddigi pályádat?
 
Egyetemista koromban a beszédtanárom, Fischer Sándor kiszemelt engem tévé bemondónõnek. Bemondó gyakornokként négyen indultunk együtt, Kiskalmár Éva, Erdõs Miklós, Hegedûs Péter és én. Ez azért volt jó, mert bedobtak minket egyéb mûsorokba is, itt-ott-amott szerepelgettünk, nem csak bemondóskodtunk. Érdekes volt, bár én valójában nem éreztem otthon magam benne, mert mások által megírt szövegeket kellett elõadni. Ennél semmit nem utálok ma se jobban. Inkább elõadómûvészi természetû volt akkor még a bemondói munka, én pedig mindig úgy voltam vele, hogy amit nem én írtam meg magamnak, az nem tudott testemmé-lelkemmé válni. Annyi mindenre kellett egyszerre figyelni, hogy mennyit mosolyogsz, mennyit mozogsz, kedves is légy, de ne túl kedves, olvasd is, de ne is túlzottan olvasd, fejbõl mondd, de mégse, és súgógépünk sem volt akkoriban. Amikor állapotos lettem, azonnal kirúgtak, mondván, nekik ugyan nem kell hisztis kismama. Fájt, de hamar megvigasztalódtam, mert éreztem, hogy ez nekem elõbb-utóbb nagyon kevés lett volna. Valami sokkal személyesebbre vágytam. Késõbb tévémûsorokat is vezettem, például a Péntek esti randevú-ban meg egyéb ifjúsági mûsorokban, idõnként irodalmiban is, például a Helikon-ban a Duna TV-ben.
 
Ugyanolyan otthonosan mozogsz az újságok hasábjain is, legutóbb a Hitel címû folyóiratban találkoztam egy írásoddal. Publikálsz mostanában?
 
Nagyon boldogan publikáltam egy idõben Lõcsei Gabriella jóvoltából a Magyar Nemzetben, akkoriban elég sok cikkem jelent meg. Õ kért föl rá, s egyszer csak teljesen váratlanul, valószínûleg politikai okokból kifolyólag egyik napról a másikra abbamaradt az én megjelenésem a Magyar Nemzetben. Bizonyára a Nyitott tér címû irodalmi vitamûsoromra vezethetõ ez vissza, és egy olyan idõszakra, amikor elég viharos idõket éltünk a rádióban… Feküdtek még ott cikkeim, egy nyolc részes svájci sorozatom is megjelenésre várt. Az Antall-kormány idején Svájcban jártam a rétoromán területen az akkori nagykövet, Ódor László jóvoltából, akinek tevékenységérõl egyébként a svájciak legendákat meséltek. Az ottani kulturális miniszter, Alfréd Defago meghívott egy hatalmas riportkörútra, rengeteg anyagot készítettem, többek között ezt a nyolc részes sorozatot is a Magyar Nemzetnek. Egy jelent meg belõle, utána egy pillanat alatt megszûntem létezni. Egy darabig hitegettek, hogy majd így meg úgy, aztán végül visszaadták. Valami külsõ döntés következtében nem foglalkoztattak tovább. Ez nekem nagyon fájt, talán ez fájt a legjobban a sok év alatt felhalmozódott veszteségek közül. Több helyre írogattam még, például a Heti Magyarországba, de valahogy úgy elvesztettem a kedvemet ettõl, annyira, hogy a mai napig nagyon nehezen írok még egy levelet is. Belém épült valami gát, amit jó lenne átugrani, de még nem sikerült. Ez biztosan a depresszió egy nem nyilvános formája. Nagy csalódás volt ez nekem, mert akkor még nem szoktam meg, hogy bizonyos lépéseknek, annak hogy az ember vállal valamit, ide áll vagy oda áll, annak mindig kegyetlen következményei vannak. Én soha nem álltam ide, majd oda, hanem mindig egy helyen álltam, mióta vagyok. Ennek a következményeit mindig vállaltam is és nem mondhatni, hogy nagyon zokogtam volna általában. A Magyar Nemzet azért nagyon fájt, mert rendkívül kegyetlenül volt igazságtalan és méltatlan az eljárásuk. Szóval azóta én nem „publikálok”. Visszatérve a Hitelben megjelent írásomra, az recenzió volt csupán, egy nagyon fontos, eléggé eltagadott kötetrõl, a Kitaszítottak címû könyvrõl, amely a hortobágyi meghurcoltak, kitelepítettek sorsát dolgozza fel. Nagyon örültem, hogy az egyik legrangosabb irodalmi, mûvészeti és társadalmi folyóirat, a Hitel közölte. Azért tartottam fontosnak, hogy ez megjelenjen, mert pult alatti mûrõl van szó. Úgy kell kihalászni a könyvesboltok aljáról meg raktárából, mert letagadják, eldugják, alig lehet megszerezni. Nem véletlenül. Nyilván még mindig fontos rétegeket és politikai érdekeket sért. Azért is vállalkoztam arra, hogy errõl mindenképpen hírt adjak. Ezt a rádióban is megtettem, több fórumon, ahol csak tehettem.
 
A lapok mellett könyvekben is találkozhatnak veled az olvasók, legutóbb Döbrentei Kornél: Vajúdó feltámadás és Albert Gábor: Boltívek, vízköpõk, rózsaablakok  címû kötetét jegyezted szerkesztõként.
 
Életem nagy ajándékának tekintem azt a megtiszteltetést, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb költõjének, Döbrentei Kornélnak két esszékötete megjelentetésekor munkatársa lehettem. Ez az én Nívó-díjam. Döbrentei mûvészeti díjai közül pedig egyébként a Balassi-kardot és a Páneurópa Unió díját emelném ki, melyek az õ társadalmi szerepét, ennek fontosságát a legbeszédesebben kifejezik. Rendíthetetlen, önfeláldozó és egyben okos hazaszeretete éppolyan fontos a mi számunkra, mint az úgymond európai irodalom számára. Albert Gábor kötete csodálatos közös munka eredményeként született. Egy hétrészes irodalmi sorozatot készíthettem Albert Gáborral életérõl, pályájáról. Ennek nyomán készült a könyv, amit már a szerzõ készített el egyedül. Kicsit más, mint a beszélgetés volt, olyan értelemben, hogy átrendezte, átszerkesztette és más történeteket is belevett, úgyhogy talán még izgalmasabb, mint a beszélgetés. Másrészt viszont a hangfelvétel attól izgalmasabb, hogy a kiváló prózaíró Albert Gábor csodálatos, anekdotázó, kicsi táj-ízt hordozó beszédét hallgathatja az ember. Albert Gábor varázslatos lényét azonban azért mégiscsak a hangfelvétel tudja igazán visszaadni.
 
Vannak más kötetek is, amiket szerkesztettél?
 
Nem, és ez a rádiós munka nagy-nagy hátránya. Az én anyai jó barátnõm  Albert Zsuzsa, (Albert Gábor felesége, költõ és szerkesztõ), akitõl rengeteget tanultam, tudta ezt zseniálisan csinálni: mindig vette az erõt, az energiát arra, hogy az elhangzott mûsorokat földolgozza könyv formájában. Ebbõl született a csodálatos Legenda címû sorozata, a legendákból pedig a kitûnõ kötetei. Ez nagyon sok plusz munkát igényel és az ember ebben a rohanó rádiós munkatempóban nehezen fordul hátra, nehezen nézünk vissza, ezt észreveszem a kollégáimon is. Most azonban erõt kell vennem magamon, mert a Tinta Kiadó megbízott egy kötet összeállításával, melyet az Édes anyanyelvünk elhangzott adásaiból kell elkészítenem. Nehéz visszanyúlni, hátrafele nézni, mert már ott ül rajtunk a mindenkori következõ feladat. Én azért jöttem ide, mert szerettem olvasni. Na, ez az egyetlen, amit itt nem tudok. Olyan értelemben, hogy odamegyek a könyvespolchoz és leveszem azt, amit szeretnék. Csak nézem vágyakozva. De még nyáron is, mert állandóan ott tornyosulnak a frissen megjelentek, készülni kell belõle a következõ mûsorhoz stb. Az az egyik legnagyobb álmom, hogy egyszer csak leemelem Dosztojevszkijt a polcról és újraolvasom, vagy valamit, ami új, és éppen nem én dolgozom vele. Ezek olyan elérhetetlen dolgok a számomra.
    Fordítással is próbálkoztam idõnként, de itt megint az a baj, hogy a széttépett, rendszertelen életünkbe ez szintén nehezen illeszthetõ bele. Hányszor  ígértem külföldi szerzõknek felelõtlenül dolgokat, és el is kezdtem, de nem lehet leülni úgy, hogy felelõsséggel, határidõre meg tudjam csinálni. A rádióban öt-hat dologgal kell egyszerre foglalkozni, ezt a mûsort, a másikat, a harmadikat, az egyik ilyen szerkesztési stádiumban van, a másik más stádiumban… Szégyen-gyalázat, de nem nagyon tudok hosszabb idõket áldozni egy-egy dologra. Albert Zsuzsa mondta mindig, hogy meglátod, szétdarabolódsz, elvész itt az ember. Ugyan rengeteg mindennel foglalkozunk, de úgy egyben nem nagyon tudunk felmutatni semmit az út végén, mint ahogyan egy egyetemi oktató például, aki egy témát kutat harminc évig, elõad abban, annak magától gyönyörûen kikerekedik egésszé. Itt nem, itt mindig forgácsok maradnak, ami persze elõny is bizonyos szempontból, mert  nagyon sok minden fölhalmozódik az emberben. Csak úgy egészében véve mégis, amikor visszanézel, azt mondod, hogy tulajdonképpen nem csináltam semmit. Csak épp ráment az életem. Pedig amikor elindul az ember az egyetemrõl, akkor úgy szeretne valami nagyot alkotni, valamit letenni…
 
Sokszínûségedhez tartozik, hogy olykor mûsorvezetõként is láthat a közönség irodalmi rendezvényeken, mint ahogyan láthatott például tavaly is, idén is a Könyvhét színpadán. Mennyire jellemzõ, hogy egy rádiós szerkesztõ-mûsorvezetõ kilép a rádió falain kívülre és ilyenfajta szereplést is vállal a kulturális közéletben, vagy mennyire a te sajátosságod ez?
 
Ott kezdeném, hogy sajnos nagyon sokáig nem igényelték itt ezt tõlünk. Nagyon kevesen voltak a kiválasztottak, akik nagyobb mûsorokat vezethettek. Nagyon sokáig nem kezdõdtek el itt az élõ adások. A mostani magazinok elõnye, hogy a nagy része élõ, és ez nagyon jó. Most, sok év után döbbentem rá, hogy milyen jó az élõzés. Korábban a fõnökeinknek az volt a biztonságos – az átkosban politikai szempontból is – ami szalagon van, amit elõre fölvettél, cenzúrázni lehetett, meg lehetett hallgatni adás elõtt. Most ez megváltozott, és ez sokkal jobb így. Magam is nagyon kedvelem az élõzést. Egészen más koncentrációt jelent, mert ha tudod, hogy vágni fogod, másképp beszélsz. Viszont, ha tudod, hogy ez most egyszeri és megismételhetetlen, akkor minden összekoncentrálódik az emberben. A kollégáim nevében is mondhatom: nagyon sokáig fájt nekünk, hogy nem volt lehetõségünk házon kívülre menni. Sok irodalmi esten – az Írószövetségben, itt-ott-amott – gyakran szívfájdalommal hallgattuk nem eléggé ügyes, bár kiváló irodalomtörténészek beszélgetését különféle szerzõkkel, és titkon úgy éreztük, hogy mi ezt sokkal színesebben, elevenebben tudnánk csinálni, és jobban is talán, ha nem is olyan tudományos igénnyel. De erre nem nagyon mutatkozott igény. Most, hogy itt is sokat élõzünk, már jobban ránk kaptak. Tavaly volt az elsõ Könyvhét, ahol kifejezetten az Irodalmi Osztály munkatársait kérték fel, idén pedig a második ilyen alkalom. Az elsõnél két színpadon forogtunk, a másodiknál már csak egyen, de azért így is nagyon jó volt. Az ember válogathatott a szerzõk, mûvek között, foglalkozhatott azzal, aki, ami leginkább szívéhez nõtt. Ezt nagyon-nagyon szeretjük, és remélnénk, hogy máshová is egyre többet hívnak majd minket… A Rátkai Klubban, a Liteában szoktunk dolgozni, de jó lenne, ha az Írószövetségben és másutt is egy kicsit jobban használnának minket. 
 
Kövesdy Zsuzsa a 2002. évi Ünnepi Könyvhét színpadán
 
E sok tevékenységed között úgy érzed, hogy megtaláltad a rádióban az igazi helyedet?
 
Igen, én a rádiót tartom a legizgalmasabb kalandnak. A tévében a látvány sokszor eltereli a figyelmet a lényegrõl. A rádió nagy elõnye, hogy olyan intimmé tud válni, mint semmi más, a láthatatlanság és a hang varázsa következtében.
 
Milyen mûsorok készítésében veszel részt jelenleg?
 
A nyelvészeti mûsorok, az Édes anyanyelvünk, a Beszélni nehéz, a Tetten ért szavak, aztán a Társalgóban havi egy mûsorvezetés és az Éjszakai Szellemjárás a Petõfin, az utóbbi két, két és fél órás éjszakai élõ mûsorvezetés. A Társalgó is élõ. Az egy bánatom csupán az, hogy saját mûsort nem szerkesztek, és ez nagyon hiányzik. Nagyon jó volt régen az, hogy az ember a maga szerkesztette mûsort vezethette. Ha én szerkesztenék valakinek, akárhogy is próbálok átállni az õ lényére, elsõsorban azokat a dolgokat szerkeszteném össze, ami nekem fontos, amit én látok összerakhatónak, és nem biztos, hogy az a másiknak kézre esik és testhezálló.  Óriási alkalmazkodást kíván ez a munkaforma, amiben most dolgozunk, tehát, hogy egyikünk szerkeszt, a másik mûsorvezet. Sokszor csikorognak is a kerekek, és vért izzadunk egymással. Nem is olyan egyszerû, hogy a mûsorvezetõ hogy tud ebbe beilleszkedni, mennyire tudja magáévá tenni, s nem okoz-e csalódást a szerkesztõnek, aki esetleg egész mást szeretett volna kihozni belõle. Mindannyian mások vagyunk, elég karakteressé váltunk, hiszen húsz-harminc évig többnyire magunk szerkesztettük és vezettük a mûsorainkat, ezért nagyon nehéz ez az alkalmazkodás. 
 
Van-e kapcsolatod a hallgatókkal?
 
Az élõ mûsorokban a hallgatók telefonon jelentkeznek. Nagyon jó, amikor van egy-egy visszajelzés. Az elõttünk levõ nemzedék, az Albert Zsuzsáék nemzedéke, Puskás Károly és a többiek abban a boldog helyzetben voltak, hogy állandó kontaktusban voltak a hallgatósággal. Õróluk tudták, hogy ez Albert Zsuzsa, ez az õ mûsora. És a mai napig tábora van, hívei vannak. Odafigyeltek rá, hiszen akkor a rádió volt a legfontosabb, televízió nem volt még. A mi jelentõségünk és hallgatottságunk már értelemszerûen csökkent, de most megint érezhetõ egy kis visszatérés a kereskedelmi rádió, tévé hatására. Most például a Társalgóból jövök, ott maradtam a stúdióban még, mert más, nyelvészeti mûsorokat vettem fel utána, és csöngött a telefon, már adáson kívül. Még jelentkezett egy csomó hallgató, hogy hogy is volt, hol lehet kapni ezt a könyvet, mi jelent meg, hogy jelent meg, érdeklõdtek, és olyan boldog voltam, hogy nem csak az adásban tették, hanem még utána is. Az emberek visszamenekülnek a könyvhöz és a kultúrába a közéleti hányattatásokból. Érezhetõen visszamenekülnek, és hálásak. Sokan vannak így, akik otthonhoz kötött munkát végeznek, hogy ráéheznek a szóra, és szeretik a folytatásosokat, nemcsak a szappanoperákat, nem igaz. Az érzelemre, melegségre, meghittségre szükség van. Ha ilyet tudunk adni, arra külön reagálnak, azt érzem. Minden olyanra, ami személyessé teszi ezt a kapcsolatot…
 
A rádiózást csak és kizárólag a közszolgálatban tudod elképzelni?
 
Igen. Nem vágyom máshova. Ha rádió, akkor nekem ez a közszolgálati rádiót jelenti, ami nem egyenlõ azzal, hogy itt avíttnak kell lenni és idejétmúltnak. A közszolgálati rádiónak az a hallatlan ereje, hogy a kereskedelmi rádiókban tapasztalható értékválságot még úgy-ahogy mi ki tudjuk védeni, ez ellen lehet tenni. Itt még megvan a régi struktúra, gondolok  például a mi csodálatos irodalmi aranyalapunkra, a világirodalom legnagyobb alkotásai gyönyörûséges feldolgozásokban itt sorakoznak, oda kell csak nyúlni és ismételni lehet ezeket, forgatni, fölhasználni más formában, beépíteni. Itt egy fantasztikus háttér-üzem van, errõl nem szabad megfeledkezni. 
 
Mik a terveid, álmaid, vágyaid, azokon kívül, hogy szerkessz, és minél többet szerkessz; tetszés szerint olvass és minél többet; jobban elmélyülhess egy-egy témában, és a rádiózási tevékenység még inkább kiegészüljön gyakoribb mûsorvezetésekkel a különbözõ irodalmi esteken, könyvbemutatókon? Az-e a jövõképed, hogy ezek a posztok erõsödjenek, de szabaduljon is fel idõd az olvasásra, fordításra? Nem szerepel-e esetleg valamilyen saját kézirat is az elképzelés-tarsolyodban?
 
Elõször is azt szeretném, ha be tudnék valaha valamit fejezni. Hogy úgy érezzem, most volt rá idõm, szépen lekerekítettem és befejeztem. Soha nincs olyan érzésem, hogy igen, most kész vagyok. Erre az érzésre vágyom… Hogy az elmaradt dolgokat, amiket gyûjtögetek több helyen, dossziéban, itt-ott-amott, elõvehessem, és elfogyhassanak. Ehelyett idõnket elhagyom õket, vagy õk hagynak el örökre engem, ott hagynak ezek az elintézésre váró dolgok, amikor belátják, hogy képtelen vagyok sort keríteni rájuk. Elmélyülni valamiben. Ráérez az ember az ízére valamelyik irodalomtörténeti korszaknak vagy alkotónak. Jó volna ott idõzni egy kicsit. Ez az, amire nincs mód. Persze az is nagyon jó lenne, ha az ember egy kicsit gondtalanabb lehetne, csak ezzel foglalkozhatna, és ebbõl netán meg is tudna élni. Huszonöt év után elmondhatom, hogy bizony szégyenletesen alulfizetett szakma ez, vegetálni se lehet belõle…
 
Várjuk saját szerkesztésû mûsoraidat és fordításaidat!
És elõre is… és utólag is… köszönjük!
Varga Gabriella
A cikk 2002. október 24-én került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón