vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
A köz szolgája nem médiasztár
Németh Miklós Attila hiszi,
hogy a lejtõrõl van visszaút a média számára
Németh Miklós Attila
 
Kíváncsi voltam, ismerik-e az emberek Németh Miklós Attilát.  
    Néhány ismerõsömnek föltettem a kérdést, mit mondd neki az, hogy Kossuth Rádió: A Mi Idõnk...? Az idõsebbek közül többen felelték ragyogó arccal, hogy minden vasárnap meghallgatják, a fiatalok azonban visszakérdeztek, hogy az micsoda. Hát az Aranyfüst? – faggatóztam tovább. Hallottak róla, tudják, hogy van egy ilyen mûsor, de nemigen nézik – válaszolták sokan, mindkét korosztályból. Amikor pedig ezek után azt kérdeztem, mondd-e nekik valamit Németh Miklós Attila neve, szinte mindenki visszakérdezett: A tévés? Vagy rádiós? Vagy hol is van õ most? 
    Nos, eme közvélemény kutatásom mindössze pár emberre terjedt ki – s mindazon ismerõseimet, akikrõl pontosan tudtam, hogy ismerik Németh Miklós Attilát, természetesen meg sem kérdeztem – ez az eredmény tehát egyáltalán nem biztos, hogy az ország hallgatóinak, olvasóinak átlagvéleményét tükrözi, egy dolgot azonban mindenképpen kifejez: Németh Miklós Attilát nem lehet nem ismerni, s az is világos mindenki elõtt, hogy neve a közszolgálati rádióval és a közszolgálati televízióval áll összefüggésben. 
    Én ezt úgy fogalmaznám, hogy összenõtt azokkal. Németh Miklós Attila eddigi pályájának áttekintése, bemutatása még címszavakban is meglehetõsen nehéz feladat – arra egy rádió vagy tévémûsor sokkal alkalmasabb volna! – mindazonáltal a NapSziget most megpróbálja ezt írott formában is megtenni. Bár az alábbi beszélgetésben sokkal inkább a jelennek adtunk fõszerepet, valamint eltöprengtünk azon a szakmai és erkölcsi mércén, amelyet munkásságában Németh Miklós Attila szabad szemmel nem látható magasságokba emelt.  
    Mindazok a televíziónézõk és rádióhallgatók, akik jobban ismerik õt, tudják, hogy nevéhez mi mindent lehet csatolni még: egy olyan magyar újságíró, szerkesztõ és mûsorvezetõ személyét, akinek minden törekvése, teljes tevékenysége olyan fogalmak mentén valósul meg töretlenül és rendületlenül, mint hagyományõrzés, értékvédelem, igazságkutatás.  
   
– Nem beszélhetünk úgy a jelenrõl, hogy ne ejtsünk néhány szót arról is, hogyan kezdõdött. Hogyan lettél tévés, rádiós? 
 
Sokkal elõbb voltam televíziós, mint rádiós, ehhez képest a szakmát rádiósként kezdtem. 1974-ben, tizenkilenc esztendõs fõiskolásként kerültem az egyik televíziós vetélkedõbe. Élõ adások mûsorvezetõje lettem egyik pillanatról a másikra. Érdekes volt, de különösebben nem fogott meg. Zala megyei vagyok, egy kis faluból, Búcsúszentlászlóról. Zalaegerszegen érettségiztem, onnan kerültem Pécsre, de nem szerettem a városi létet. Ennek a munkának köszönhetõen viszont egy hónapra haza lehetett költözni. Ezért én bármit megtettem volna. Televízió mûsort kellett vezetni, hát televízió mûsort vezettem. Az újságírói munka az egyetemi évek alatt keltette fel az érdeklõdésemet. Közelebbi ismereteket errõl a Dunántúli Napló újságíró stúdiójában szereztem, majd az Universitas címû egyetemi lapban írtam színikritikától versen át sporttudósításig mindent. A fõiskola kollégiumában elindítottuk az Alagsor Hangja nevû rádiót. Egy alkalommal Búzás Andor és Perjés Klára meglátogatta a kollégiumi igazgatót. A Falurádióhoz kerestek gyakornokokat. Néhány hónapon belül Budapesten megjelentem a hónom alatt a kis paksamétámmal. Benne az írásaim... Nem sokkal utána gyakornoka lettem a Falurádiónak, a Magyar Rádió – és én ezt fontosnak tartom – nemzeti fõadójának, a Kossuth Rádióban. Bár a mostani, a médiatörvényt is a nyakunkba erõltetõ liberális politika szereti a Kossuth Rádiót nem nemzeti fõadóként emlegetni. Én azt gondolom, hogy a Kossuth Rádiónak a közszolgálati nemzeti fõadó szerepét vissza kell szereznie, mind tartalmilag, szakmailag, anyagilag, mind pedig a technikai körülményeit tekintve. Miközben a világ FM sávon rádiózik – tiszta, egyértelmû hangzásban ezen zenét is lehet közvetíteni –, aközben nincs a Kossuth Rádiónak használható FM sávja. Azok az emberek, akik autóznak pl. a fõvárosban, nem tudják hallgatni a Kossuth Rádiót. Visszatérve: a Kossuth Rádió gyakornoka lettem, azután újságíró iskola következett, és minden más, ami érdekelt szakmailag, vagy az elõmenetelemet segítette, majd vándorolni kezdtem. Háromévenként munkahelyet szoktam cserélni. Három év múlva a belpolitikai szerkesztõségnél voltam, majd három év múlva rácsaptam a budapesti stúdióra az ajtót. Elmentem Nógrád, Heves Megyébe tudósítónak, három év múlva onnan jöttem vissza a Krónika címû hírmûsorhoz. Három év után elcsaltak a televízióba. Ott belpolitikai vezetõ lettem és a Híradót szerkesztettem, vezettem. Idõnként föltûntem A HÉT képernyõjén is. ’97-ben visszacsaltak a rádióba. Természetesen három év múlva (a rádión belül ugyan), de ismét munkahelyet váltottam. Most két mûsornak vagyok a gazdája. Ennek most éppen harmadik éve...
 
– Melyik két mûsornak vagy a gazdája? 
 
Egyik A Mi Idõnk... címû délutáni, úgynevezett interaktív magazinmûsor, ami az én szellemi gyermekem. A mûsorhoz szervezõdõ megszólalók 80%-ban az egykori tanítványaim és a rádió körül lévõ külsõsök közül kerülnek ki, 20%-ban pedig a rádió egyéb szerkesztõségeinek munkatársai dolgoznak A Mi Idõnk...-ben. Az ezt megelõzõ egy órában – vasárnap négy és öt óra között – pedig dokumentum mûsorok készülnek az én felelõs szerkesztésemmel.  
 
– Milyen szempontokat tartottál szem elõtt, amikor megálmodtad az A Mi Idõnk... mûsort, túl azon, hogy a rádiózási trendnek megfelelõen egy élõ, telefonos magazinmûsort képzeltél el? 
 
Abból indultam ki, hogy olyan értékeket felejtettünk el a ’45 és ’90 közötti idõszakban, vagy felejttettek el velünk, amelyeknek az újraélesztése, megélése, tartalommal való megtöltése nélkül nem fogunk tudni talpra állni ebben az országban, legyen bár demokrácia, szólásszabadság, gazdasági verseny, legyenek bár pontosan ugyanolyanok a körülményeink, mint amilyen a nyugati demokráciákban. Ezek újraélése, újragondolása nélkül nem fogunk tudni talpra állni. És arra gondoltam, hogy ezt élõ adásban meg kellene beszélni a hallgatókkal. Nincs annál jobb dolog, mint a vasárnapi ebéd után a kávé vagy egy pohár bor mellett a nagyobb családban beszélgetni az éppen fontos, aktuális kérdésekrõl, de valami többrõl, kitágítottabb gondolatsorról, ami a családok életében a legfontosabb. Úgy képzeltem, hogy vasárnap délután gondolkodjunk együtt az ország különféle nappali szobáiban, konyháiban, olyan kérdésekrõl, amelyek nem biztos, hogy eszébe jutna az adott család tagjainak, nem biztos, hogy mernének róla gondolkodni, hogyha nem kapnának valami ösztökélést. Próbáljuk meg, hátha sikerül a telefon segítségével ezeket a beszélgetéseket újraéleszteni. Ez a beszélgetés azonban nem arról szól, hogy a hallgatókat szeretnénk átképezni. A Mi Idõnk...-ben a mûsorvezetõ nem akkor teszi jól a dolgát, hogyha kiderül róla, hogy õ milyen okos, hanem, ha az derül ki, hogy mennyi mindent tudnak a hallgatók és milyen értelmesen, okosan tudják elmondani a nyilvánosság elõtt. Ezt a hallgatóknak is meg kell szokniuk. Az elmúlt két-három esztendõ azt bizonyítja, hogy az emberek most már mernek gondolkodni. Véleményüket meg tudják és meg merik fogalmazni, sõt, hangosan el is tudják mondani, kellõképpen érvelve a saját gondolatuk mellett.   
 
– Megvalósultak az elképzeléseid a mûsorral kapcsolatosan? 
 
Valójában igen. Mirõl szól ez a szerencsétlen közszolgálat mostanság? A politika a ’94 és ’98 közötti, 70%-os hatalommal a Parlamentben lévõ MSZP–SZDSZ koalíció úgy tett, mintha egy konszenzusos médiatörvényt hozott volna létre, pedig ez nem igaz. Az ellenzék pedig, amely ’90 és ’94 között nem volt képes a saját érdekeit képviselni a médiában, gyakorlatilag semmi mást nem tett, mint teret engedett a kereskedelmi televíziózásnak és rádiózásnak, ezzel mintegy lenullázva a közszolgálatiságot. A közönség számára úgy mutatták be a kereskedelmi televíziózást és rádiózást, mint a szakma „csúcsát”. Aki a közszolgálatban maradt, az amolyan leírt, futottak még kategóriába került. El kezdett a kereskedelmi televíziózás és rádiózás rátelepedni a társadalom zömére, miközben a közszolgálatot a közszolgálatban kellett volna erõsíteni. Azt szoktam mondani, hogy igen, az emberek ponyvát olvasnak, de kell a könyvespolcon tartani klasszikusokat is, hogy ha megunják a ponyvát, akkor le tudják venni az értékeket a polcról. De ha nincs ott, akkor nem tudják, és el sem indulnak a könyvespolc felé. A közszolgálatnak ez lett volna a dolga az elmúlt években, ehhez képest a kereskedelmihez próbáltak meg hasonlítani. Mit látunk most? Azt látjuk, hogy azok a közszolgálatot otthagyó munkatársak, akik „sztárok” lettek a kereskedelmi televíziókban és rádiókban, most, amikor kifulladni látszik a kereskedelmi média, jönnek vissza a közszolgálatba. Ez abszurd dolog. Sehol a világon olyan nincs, hogy a közszolgálatot elhagyó és kereskedelmi csatornákat megjárt mûsorkészítõ a közszolgálatba visszakerül. Ez olyan, mintha a rendõrség állományából kilépett néhány évig bankot rablók azt mondanák, hogy most már olyan „uncsi” a bankrablás, nincs is már bennük pénz, akkor megrázzuk magunkat, vennének már vissza állományba, mert mi ismerjük a rablók lélektanát. Összekeveredett minden ebben az országban, ebben a pillanatban. A Mi Idõnk... mûsornak nem volt reklámja, nincs technikai háttere. Harmadik éve megy (1999-ben a Költészet Napján indult, most a 180. adás körül járunk), és most kezdik a hallgatók megtanulni, megszokni, most kezdenek rátalálni. Egy kereskedelmi csatornában egy mûsor egy hét alatt hatalmas ismertségre tesz szert, mert óriásplakát, üdítõital és egyebek azt reklámozzák. Az én mûsoromnak néhány hete van például e-mail címe, sikerült két év után egy faxot szerezni… Tudom, mosolygásra késztetõ, de ez van. Tehát a három év alatt megszokták, rátaláltak az emberek, sajnos a fiatalok azonban kevésbé. Vasárnap délután öt és hét óra között õk nem ülnek a Kossuth Rádió mellé. Azt reméltem, hogy a család többi tagja majd odarángatja a fiatalokat, de nem tudják odarángatni, mert például Nyíregyházán nemzeti hõstett, ha valaki a Kossuth Rádiót hallgatja, olyan rossz a vétel. Szombathelyen úgy hallgatják, mint a hetvenes években a Szabad Európa rádiót. Ilyen adásminõség mellé nem lehet odarángatni tizenéveseket, még hogyha fantasztikusabbnál fantasztikusabb zenéket és gondolatokat közvetítenénk is számukra. Ehhez kellene FM hullámsáv. 
 
– Azt mondod, kifulladni látszik a kereskedelmi rádiózás, televíziózás. Valóban így volna? 
 
Nézd meg a társadalmunkat. Jelen pillanatban ezt az országot sikerült egy olyan közösséggé degradálni, és ez elsõsorban a nagyhangú nyilvánosságnak köszönhetõ, s ebbe beletartoznak a nagyhangú politikusok is a nagyhangú médiájuk segítségével, ahol olyan individuumok küzdenek egymással naponta – nem együtt élnek, küzdenek egymással – akiknek a másik ledarálása, eltiprása, félrelökése, elgázolása, de mindenféleképpen a másik valamilyen fizikai vagy lelki likvidálása a céljuk. Nézd meg a hétköznapokban azokat a helyeket, ahol emberek közlekednek, emberek együtt vannak, köszönünk-e? Visszaköszönünk-e? Hogy udvariasak vagyunk-e egymással. Vagy nézd meg a közlekedési statisztikákat. Az elmúlt egy-másfél esztendõben öljük egymást halomra az autóinkkal, miközben az autók egyre biztonságosabbak. Tehát a dolog fordított arányos. Pusztítjuk egymást, és magunkat. S ennek a melegágya nem más, mint az az elvtelen, gyökértelen, hiteltelen, de hitelesnek fölmutatott sajtónyilvánosság, a kereskedelmi televíziózás és rádiózás, ami nem arra figyel, hogy pontosan mutassa be a valódit. Csak azt tárja elénk, ami éppen igaznak látszik. Vagy kidobja ezt a magyar társadalom az ablakon, és ha nincs más mód, akkor egyszerûen hátat fordít neki, nem fogadja be, vagy pedig haladunk lefele a lejtõn és tényleg ledaráljuk egymást.  
 
– Látsz olyan tendenciát, hogy kidobja ezt a társadalom, vagy marad inkább a lejtõ, vagy mindkettõ, de akkor melyik az erõteljesebb? 
 
A politika nagyon – megpróbálok finoman fogalmazni – huncut dolog. Azt, hogy ez így van, azok a politikusok tudják a legjobban, akik és amely politikai erõk kihasználták, használták, pénzelték a kereskedelmi csatornákat azért, hogy az egyébként évtizedekkel korábban diktatórikus hatalmukat most demokratikus hatalomként mutathassák be. Tessék majd megnézni, hogy az a közszolgálati televízió, amelyik éhen halt az elmúlt években, a mostani politikai kurzusnak a támogatásával miféle programokat fog ajánlani a „nagyérdemûnek”. Azokat a programokat fogja ajánlani, amelyeket elpusztított az elmúlt négy-öt évben, és úgy fog feltûnni, mint az értékek, a közszolgálat megmentõje, fölépítõje. Majd újra fogunk látni, mert lesz rá pénz, pl. zenés játékokat. Nézz meg egy Híradót. A Híradóban most már semmi másról nincs szó, mint arról, hogy az egyik civil szervezet azért küzd, hogy jobb levegõnk legyen, a másik azért, hogy ültessünk fákat, hogy a környezetünk jobb legyen. Csodálatos módon alakul át, s ezt szerintem az elmúlt években nyilvánosságra konszolidálódott társadalom ugyanígy be fogja nyelni. De én nem bánom, mert akkor talán lehet az igazi közszolgálatnak a televízióban és a rádióban is valamiféle terepet teremteni. Van erre remény, ha túl sok nincs is. 
 
– Beszéljünk egy pár szót a másik mûsorodról is, a dokumentumsávról. 
 
A dokumentum mûfaj nagyon fontos lenne mind a televízióban, mind pedig a rádióban, még sincsenek igazi dokumentum mûsorok. Jelen pillanatban álszenzációkat, áldokumentum filmeket néz a kedves nézõ. Nem szeretnék itt mûsorokat mondani, de azokkal az úgynevezett tényfeltáró riportokkal, amelyeket tömegével, milliószámra néztek az emberek, félre vannak vezetve. Idõ nincs, valós dokumentummûsort pedig nehéz készíteni. Folyamatokat végigkísérni, bemutatni, egyes szereplõket idõsíkokban összehozni, és valami egészet megmutatni belõle, ennek van és lenne is értelme. Igen ám, de azt, hogy elindítsak egy olyan dokumentummûsort, ami ezen az õszön kezdõdik, és valamikor jövõ õsszel várható a végkifejlete, nem tudom megfizetni. Ezért egy icike-picikét ezek is áldokumentum mûsorok, csak tisztességesen  nem a szenzációt, hanem a feltárást tekintik elsõdleges céljuknak. Tehát amikor a folyamat lezárul, jövõ õsszel göngyölítjük föl visszafele a szálakat. Ez vasárnap délután négy és öt óra között megy. Ebben a Doni katonák visszaemlékezéseitõl kezdve az egy-egy tájegységet bemutató riport összeállításon át olyan adások is találhatók, amelyeknek egy-egy ember a fõszereplõje, aki visszaemlékszik arra, hogyon hagyta el ’56-ban Magyarországot, hogyan sikerült életben maradnia és miért jött most vissza. Elég sok szomorúság van ezekben a mûsorokban, mert ritkán készítünk „happy” hangulatú dokumentum föltárásokat. Sokkal gyakoribb az, hogy valamilyen tragédia mögé megyünk. 
 
– A televíziónézõk is találkozhatnak veled az Aranyfüst mûsorvezetõjeként. Itt hogyan tudod háttérbe szorítani magadban a szerkesztõt? Nem érzel késztetést arra, hogy te is témát, riportalanyt hozzál a mûsorba? Hogy tudsz az Aranyfüstben „csak” mûsorvezetõ lenni? 
 
Voltam az Aranyfüstnek szerkesztõje. Amúgy pedig ez egy szerkesztõség. Közösség. Ami a képernyõn megjelenik, az mindannyiunké. Mûsorvezetõként egyébként „standos zöldségesnek” szoktam nevezni magam. Tehát nem én vagyok a vállalkozó, aki beszerzi az árut, hanem az a dolgom, hogy minél jobban eladjam azt az árut, ami van. Tehát nem gondolkodom arról, hogy ezeket a riportokat kell-e a mûsorba tenni, így kellett-e ezeket földolgozni, ilyen sorrendbe kellett-e rakni, hogy mit kellene még a mûsorba tenni, ide kellett-e vendéget hívni vagy nem. Megpróbálom azt a mûsort, amibe beülök, egy kerek, teljes értékû egésznek tekinteni, és a nézõnek a lehetõ legelfogadhatóbban tálalni. Amúgy a Magyar Televízió szerintem legszegényebb szerkesztõsége az Aranyfüst-é. Tehát adva van egy értékfeltáró, értékmegõrzõ mûsor, amiben egyedit alkotnak a munkatársak – egyedit, mert a Magyar Televízió rengeteg mûsorában nem foglalkoznak ezzel, legalábbis nem eleget, vagy nem elegen –, ehhez képest azért nincs tele effektekkel, trükkös kameramozgásokkal és fölülrõl készült snittekkel, mint amihez hozzászoktak a különféle csatornákban a tévénézõk, mert egyszerûen nem adnak rá pénzt...  
 
– Beszélgetésünk elején azt mondtad, hogy annak idején nem szeretted a fõvárost, a fõvárosi mentalitást. Azóta eltelt jó néhány év...
 
Én nem változtam… 
 
Ezek szerint a fõváros sem! 
Varga Gabriella
A cikk 2002. szeptember 19-én került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón