Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
 
 
Tisztelt Olvasó!
 
Molnár Évával, a Magyar Rádió vezetõ szerkesztõjével hosszan beszélgettem. Ezt a beszélgetést
szakmai kifejezéssel szólva „nem vágtam meg”, csupán stilizáltam és némileg szerkesztettem.
Ha szeretne közelebbrõl megismerni egy nem mindennapi személyiséget a Magyar Rádióból,
ha érdekli a közszolgálati rádiózás néhány kulisszatitka, ha szeretne többet megtudni
a Petõfi adó Péntektõl Péntekig, Zeneszerda, Fülönfogva és Örökzöld dallamok címû mûsorairól, olvassa el interjúnkat. Az imént említett témakörök mellett felbukkan benne még kettõ:
„Asztrológia – hatás a mûsorkészítésre” címû interjúrészletünkben a csillagjóslás és a mûsorkészítés összefüggéseirõl szól, „Csalódás a kereskedelmi rádiókban” címû bekezdésünkben pedig tényekre,
tapasztalatokra mutat rá a Petõfi Rádió immáron tizenhét éve oszlopos, meghatározó alakja, Molnár Éva.
 
Figyelmüket köszöni
 
Varga Gabriella
Aktuális rovat szerkesztõje
 
 
Molnár Éva szerkesztő
„...A kereskedelmi adót végképp nem bírom elviselni, mert zavarnak a reklámok, 
a felszínes mûsorvezetõk és az egyforma zenék...” 
  
„Nagyon sokan visszajönnek a közszolgálati rádióhoz”
Molnár Éva, a Magyar Rádió vezetõ szerkesztõjének szavai ezek. Molnár Éva rádióról álmodott, és rádióban él. No, nem a Bródy Sándor utcai – Pollack Mihály téri épületben, hanem minden gondolatában, mozdulatában, rezdülésében. Ha fizikai értelemben átmenetileg el is távolodik a rádió épületétõl, akkor az azért fordulhat elõ, mert valahol helyszíni riporton, tudósításon munkálkodik, vagy éppen következõ mûsorát készíti elõ. Ha pedig szabadságra megy, elutazik valahová, mikrofonját akkor is magával viszi, azzal, hogy „hátha lesz ott valami”. És mindenhol lesz, hiszen mindenhol van is valami – a téma az utcán hever, szoktuk volt mondani. Csak szem, esetleg szemüveg, egy szóval: látás kell hozzá, hogy az ember megtalálja, észrevegye. Hogy Molnár Éva mennyire megtalálja a témát, arra bizonyság a két nagy magazinmûsor, a Péntektõl Péntekig és a Zeneszerda, amely leginkább fûzõdik a nevéhez, de említhetnénk a Fülönfogva címû portrémûsort is ugyancsak a Petõfi adón. De nemcsak ezekrõl mesélt a NapSzigetnek Molnár Éva. Miután megosztotta velünk azt a nem mindennapi történetet, hogy tizenhét esztendõvel ezelõtt miként került a Magyar Rádióba, beszélgetésünk folyamán kiderült az is, hogy egyre több hallgató kanyarodik vissza a kereskedelmitõl a közszolgálati rádióhoz. Amikor egy értelmiségi fiatalnak õ is feltette a kérdést, hogy miért éppen a Petõfi Rádiót hallgatja, a válasz így hangzott: „Hát mert azok ott normálisak.” Molnár Évával személyérõl, a Petõfi adón nagyon népszerû mûsorairól, rádiózási szokásokról, a közrádió érdemeirõl, s nem utolsó sorban bizony még asztrológiáról és sok minden másról is beszélgettünk – ez esetben a NapSziget mikrofonja elõtt. 
  
   – Hogyan kerültél a Magyar Rádióba? 
   – Az ember nem úgy kerül a Magyar Rádióba, hogy egyszer csak elsétál a kapu elõtt és benyit, és rádiósokat sem képeznek sehol. Én tizennégy éves koromban voltam elõször a rádió épületében egy kórusfelvételen. Amikor ide betettem a lábamat és megéreztem azt a nagyon sajátságos szagot, a szalagoknak, gépeknek, bezártságnak bizonyosfajta stúdiószagát, akkor azt mondtam, hogy én itt fogok dolgozni. Csak azt nem tudtam, hogy mit. Utána minden évben eljöttünk kórusfelvételekre, s ezek az alkalmak egyre jobban erõsítették elhatározásomat. Amikor másodéves voltam a debreceni Zenemûvészeti Fõiskola karvezetés szakán, írtam egy levelet a zenei fõosztály vezetõjének – azt sem tudtam, hogy ki az – és megírtam neki, hogy ki vagyok, és mit szeretnék. Egy év múlva (!) kaptam választ, amely így szólt: „Mivel nem budapesti lakos, ezért a Magyar Rádióban nem dolgozhat!” Rettenetesen megsértõdtem rajta, aztán jelentkeztem a Nyíregyházi Rádiónál, onnan szó szerint páros lábbal rúgtak ki, hogy mit képzelek én magamról. Összesen volt három alkalmazott, negyediknek nem kellettem nekik. Akkor Debrecenben még nem volt stúdió, tehát elmentem tanítani. Másfél év múlva megszületett a kislányom, a következõ évben pedig felköltöztünk Budapestre. Itt hiába kerestem tanári állást, nem találtam. Akkor arra gondoltam, miért ne próbálhatnám meg újra a rádiót, hiszen most már pesti lakos vagyok. Felkerestem a Szórakoztatóosztály akkori fõmunkatársát, Zoltán Pétert – ma már nyugdíjas – és kellõ nyomatékkel elmondtam neki, hogy én szeretnék a rádióban dolgozni! Arra a kérdésre, hogy „Mit?”, azt válaszoltam, hogy „Valamit, amit itt lehet!” Örök életemben hálás maradok neki, amiért ide egyáltalán bejöhettem, három hónapig megengedte ugyanis, hogy bejárjak a mûsoraihoz. Nem dolgoztam, csak néztem, hogyan készül egy mûsor. Azt mondta, úgyis meg fogom utálni ezt az egészet. Nemhogy megutáltam volna, a többnyire este 10-tõl éjjel 2-ig tartó felvételein végig ott ültem a stúdió sarkában és bámultam õt meg a többieket. Három hónap elteltével azt mondta a zenei szerkesztõjének, Demjén Erzsébetnek, hogy tanítson meg az úgynevezett rádiós forgatásra. A zenei forgató az az ember, aki a szerkesztõ igényeinek megfelelõen kikéri a szalagtárból a tekercseket, CD-ket és felrakja a magnóra, elindítja a zenét. Ezt megtanultam és Demjén Erzsi tanácsára levélben kértem a zenei osztályt, hogy vizsgázhassak forgatásból. Nem kaptam választ. Egyszer az „Ötödik sebesség”-ben dolgoztunk, bejött egy férfi, leült a sarokba, a végén pedig közölte, hogy õ Matz László zenei rendezõ és gratulál, mert levizsgáztam forgatásból. Nagyon jó véleményt írt rólam, s ettõl kezdve, 1985 januárjában alkalmaztak is forgatónak, 30 Ft-os órabérrel. Májusban megint csodálatos dolog történt: a könnyûzenei szerkesztõség akkori vezetõje, Török Mária magához hívott, hogy akarok-e szerkeszteni. Azt hittem, viccel, de õ komolyan gondolta. Persze, hogy boldogan akartam, jöttek is a mûsorok egyre-másra, akkor még külsõs voltam. Júliusban Török Mária azt kérdezte tõlem, hogy mikor telik le a gyesem. Mondtam, hogy augusztus 12-én. Azt válaszolta, hogy „13-ától légy szíves, lépjél be a Rádióba!” Nem akartam elhinni! Közben kiderült, hogy a Rádió a személyi anyagomat is kikérte a volt munkahelyemrõl. Azóta vagyok tehát belsõs a Rádióban, tíz hónapig voltam gyakornok, aztán véglegesítettek, jelenleg pedig vezetõ szerkesztõ vagyok. 
  
   – Mit takar pontosan ez a fogalom, hogy „vezetõ szerkesztõ”? 
   – Ez egy szakmai rang. A jelenlegi szerkesztõk közül azok rendelkeznek vele, akik már 30–35 éve itt vannak, pl. Divéky István, Kiss Gyöngyi, Csiba Lajos. Egyéb vezetõi ügyekkel nem jár együtt. Pusztán annyit jelent, hogy az illetõ abszolút önálló tevékenységet folytat, tehát saját javaslatai alapján dolgozik.  
  
   – Milyen mûsoraid vannak jelenleg? 
   – Legfontosabb mûsoraim a Péntektõl Péntekig és a Zeneszerda, mindkettõ a Petõfin hallható. 
  
Péntektõl Péntekig,
ajánlómûsor sok muzsikával,
több mint 25 éve a kultúra szolgálatában
  
   – A Péntektõl Péntekig a Petõfi Rádió kulturális ajánlómûsora és a huszonhatodik évében jár, ami azért mutat valamit. Részben azt, hogy igény van rá a hallgatók részérõl, másrészt pedig valószínûleg jó a gárda, aki készíti és tetszik is, amit ott csinálunk. Minden héten, a Petõfin, pénteken 2 és 5 óra között hallható, kimondottan a következõ hét kulturális programjait ajánljuk, riportok vagy híranyag formájában, zenével, attól függ, hogy éppen milyen területet érintünk. A mûsornak összesen három szerkesztõje van: Adorján Ágnes, Jeney Erzsébet és Ruff Béla, illetõleg én vagyok a negyedik, aki a felelõs szerkesztõje vagyok a mûsornak, de én magam is készítek mûsort. Négy mûsorvezetõnkkel – Bayer Ilona, Csûrös Csilla, Gózon Ákos és Radnóti László – felváltva dolgozunk. Nem úgy, hogy x szerkesztõvel csak y mûsorvezetõ dolgozik, hanem van egy egészséges forgó, így mindegyikünk mindenkivel dolgozik, elõbb vagy utóbb rá kerül a sor. Egy nagyon komoly kapcsolatrendszerünk van országosan. Az információkat jellemzõen levelezések útján kapjuk. Ha bárhonnan bármilyen programajánlatot írásos formában nekem elküldenek, akkor biztos, hogy mi azt a mûsorban megvalósítjuk. Ha az egy nagyobb esemény, ami megérdemli, hogy országosan odafigyeljenek rá, akkor készítünk riportot. Ha csak kisebb jellegû, akkor, mint híranyagot elmondjuk, megzenésítjük, és ilyen formában hangzik el. Nagyon adok arra, hogy a Petõfi egy országos adó, és nagyon szeretek a legkisebb települések kulturális életébe is bekapcsolódni. Sokszor van olyan, hogy például faluházat vagy tájházat avatnak valahol az Alföldön, és ha ezt megírják, mi bemondjuk, az biztos. Ezzel is próbálom terjeszteni azt a kultúrát, amit mi képviselünk ebben a mûsorban.  
  
Péntektől Pétekig
  
   – Ha valaki szeretne hírt küldeni, milyen címen, telefonszámon teheti ezt meg? 
   – Többféle módon. Egyrészt elküldheti a rádió címére: 1800 Budapest, Bródy Sándor utca 5–7, ezen belül ráírva azt, hogy Péntektõl Péntekig, vagy lehet faxon a (06-1) 328-7497 számon, az adás közben hívható telefonszámunk pedig a (06-1) 328-8555. A Péntektõl Péntekig lényege tehát, hogy aktuális kulturális ajánlatokkal foglalkozunk. A kultúrába pedig az égadta világon minden beletartozik: színház, könyv, film, zene, koncertek, nyári játékok, túraajánlataink vannak, új lemezeket mutatunk be, könnyûzenét, komolyzenét, tehát tényleg mindent. Attól függ, hogy éppen mi az, amit fontosnak látunk vagy tartunk. Ez minden héten megy, állandó elfoglaltságot okoz. Hogyha nem is én szerkesztem a heti adást, akkor is minden énhozzám fut be, tehát én vagyok az, aki összerakom, továbbítom, súlypontozom stb. Ezen kívül van egy másik nagy mûsorom, a Zeneszerda.  
  
Zeneszerda
Délutáni randevú
  
   – A Zeneszerda is a Petõfi Rádió mûsora, tizenöt éve megy szerdánként 2-tõl 5 óráig. Minden héten más a szerkesztõ: Csermely Zsuzsa, Csiba Lajos, Ruff Béla és én. Itt is különféle mûsorvezetõk vannak, de itt mûsorvezetõvel dolgozunk együtt konkrétan, tehát ebben az esetben egy konkrét szerkesztõ-mûsorvezetõ páros mûködik. A velem dolgozó mûsorvezetõ Csûrös Csilla, a többi kollégáimmal, Csiba Lajossal Földi Ottó, Csermely Zsuzsával Petres István, Ruff Bélával pedig Kertész Zsuzsa dolgozik. Ez a mûsor azonban csak nevében közös, valójában minden szerkesztõnél valami mást fed. Csiba Lajosnál abszolút módon zenei a mûsor és nagyon-nagyon erõsen könnyûzenei. Csermely Zsuzsánál is könnyûzenei, ámde õ kikacsingat bizonyos egyéb érdekességek felé. Leginkább a latin zene világában szeret dolgozgatni, tehát õ mindig azt csempészi be. Ruff Béla inkább a nosztalgia zenék világában érzi jól magát, általában az övé is zenei mûsor, leszámítva azt, hogy vendégül hív színészeket, elõadómûvészeket. Az én mûsoromról azt gondolom, hogy a leginkább más mindegyik közül, mert én egy nagyon szoros próza-zene egységet próbálok létrehozni. Feldobok magamban egy témakört, ami valamiért érdekes nekem, és megpróbálok mindent a’ köré szervezni. Van egy úgynevezett nagy vendégem ebben a szerdában, a második órában, a 3 és 4 óra közötti szakaszban, aki valamiért akkor érdekes, és elkezdem a többit hozzáigazítani. Az elsõ óra tartalmaz egy úgynevezett muzsikus-kalendáriumot, ahol Bónis Ferenc zenetörténész mindig a következõ hónap „zenei naptárában” lapozgat, de csak magyar zenemûvekkel és magyar szerzõkkel foglalkozik, és körülbelül három zenemûvet vagy szerzõt mutat be. Ezt követi a divatsarok, ami mindig nagyon érdekes szokott lenni. Van egy együttmûködésünk a Pesti Divat címû lappal: a Pesti Divatban mindig valamilyen módon megjelenik a rádió. Általában egy olyan embert szólaltatnak meg ott is, aki nálam volt vagy lesz vendég. De elõfordult, hogy munkatársam szerepelt benne, olyan munkatárs, aki amúgy nem kerülne a nyilvánosságra, például a hangmérnököm. Az én hangmérnököm pedig nem is akármilyen, mert õ az Európai Rádióunió és a Magyar Rádió közötti összekötõ. Nagyon jelentõs ember, de nem is tudnak róla. És lehetett róla nagyon érdekes cikket írni. Nos ebben a divatsarokban, amennyiben lehet divatról beszélni, annyiban megtesszük. És lehet, egészen jól meg szoktuk oldani ezt a feladatot. Aztán mindig van kis turisztikai rész, az is belefér az érdeklõdési körömbe, és ezzel el is megy az elsõ óra. A nagy vendég után, a mûsor utolsó órájában pedig – ez egy nagyon hagyományos dolog – konyhai és kerti teendõk, nagyon izgalmas receptek vannak Lajos Maritól és kertészeti tanácsok Judit Mártától, aki a Gödöllõi Egyetem dékánja. Az adás utolsó félórájának elsõ része a Könyvrõl könyvért irodalmi játék, utána következik és zárja a mûsort a Korhatár Nélkül. A Zeneszerda tehát egy érdekességeket felvonultató magazinmûsor. De vannak még további mûsoraim, az említettek mellett a másik nagy kedvencemet úgy hívják, hogy Fülönfogva, avagy hogyan hallgassunk zenét x y -al.  
  
Fülönfogva,
avagy hogyan hallgassunk zenét x y -al
  
   – A Fülönfogva egy havonta egyszer jelentkezõ, szintén Petõfi-mûsor, minden negyedik hétfõn 21.04-tõl 22 óráig hallható. Ez egy portré mûsor. Zenén keresztül közelítünk meg embereket, bárki légyen az. Nem kell zenemûvésznek lennie, nem kell mûvésznek se lennie. Valaki, akin megakad a szemem. Mindenkinek vannak kedvenc muzsikái, olyan zenei világ, amiben jól érzi magát. Ebbõl az irányból el kezdjük õt boncolgatni, és akkor kialakul a portréja. Ezt felváltva csináljuk Csermely Zsuzsával, egyik hónapban az enyém ez a bizonyos Fülönfogva, másikban az övé. Ebben egészen elképesztõ emberek elõfordultak már, legutóbb egy idegenforgalmi szakember hölgy volt nálam. Azt gondolhatnánk, mi köze lehet a zenéhez, és olyan nagyon populáris és szép zenei világa volt, hogy öröm volt ezt hallgatni, meg elkészíteni. A júniusi adásban egy Gábor Ferenc nevû brácsamûvész lesz a vendégem, aki a Berlini Szimfonikusok elsõ brácsása. Egyébként erdélyi az úr, Kolozsvárról származik, csak éppen Kolozsváron nem vettek fel a Zeneakadémiára és ettõl annyira ideges lett, hogy elment az anyukája után Izraelbe, aki ott operett énekesnõ volt. Ott elvégezte a Zeneakadémiát, elkerült az Izraeli szimfonikusokhoz. Egy mérhetetlen tehetséges és egy rendkívül szolid, szerény ember, akit én teljesen véletlenül ismertem meg a Berlini Magyar Intézetes zenei referensen keresztül, aki az õ felesége. Tehát mindig lehet érdekes embert találni. Ennek a mûsornak volt egy elõzménye. ’93–’94-ben ment körülbelül fél órás adásban és hát azt be kell vallani, hogy a cím ötlete nem az enyém, azt Radnóti László találta ki. Egy olyan mûsort akartunk csinálni, ahol a zenét lehet népszerûsíteni. De nem úgy, mint egy pedagógus, aki kiáll és megpróbálja beverni az emberek fejébe, mert azt senki nem szereti. És akkor Radnótiból kijött ez, hogy fogjátok fülön az akárkit. Félórás adásokkal indult, akkor tényleg más jellegû volt. Ott valóban egy picit próbáltuk megmagyarázni a zenét, de nagyon érintõlegesen, mert én például Szemadam György festõmûvésszel magyaráztattam zenét… Õ úgy csinált tárlatvezetést, hogy látni lehetett a képeket, ahogy a zenén keresztül bemutatta. Egészen fantasztikus volt. Aztán rádió struktúraváltás keretén belül megszüntették a mûsort. ’96-tól van a mostani Petõfi-vezetés, ’98 tájt megint volt struktúraváltás és akkor vissza lehetett hozni, ráadásul 56 percben és esti szakaszban, ami egy hallgatott szakasz, szeretik az emberek. Ide nyugodtan lehet bármilyen jellegû portré mûsort tenni. A Fülönfogva nem élõ adás, mindenféleképpen szalagról megy. Sok esetben alkalmazzuk azt a nagyon-nagyon hagyományos módszert, hogy felvesszük a riportot és megvágom. Ez azért gyönyörû, mert ki lehet munkálni egészen finomra a dolgokat. Nem mindegy, hogy valakinek milyen végszót hagyunk meg, és hogy arra milyen zene vagy a zenének melyik része jön, ezt élõ adásban nehezebb eltalálni. Ott is meg lehet oldani, ha olyan mûsorvezetõd van, akivel nagyon tudsz együtt dolgozni, egymásnak az összes rezdülését ismeritek. De a jó hagyományos: szépen megvágni, rendbe rakni, odapasszintani hozzá a zenét, az igazán jó tud lenni. 
  
   – Miért hangsúlyozod ennyire, hogy „hagyományos”? Nem divat ma már így megvágni mûsorokat? 
   – Azért nem, mert egyre több az élõ adás. Való igaz, a korral úgy lehet haladni, ha élõ adásokat csinálunk. Hogy mindig mindent frissen adjunk. Ugyanakkor a Magyar Rádiónak megvan az a sajátossága – ami egyetlen adónak nincs –, hogy mi archiválunk. Tehát ami nálunk elhangzik, az rögzül. És ez nagyon fontos dolog. Mert hogyha rögzítjük, mindegy, hogy miért, most a leginkább sarkítom a dolgot, mondjuk, meghal az illetõ. Akkor én elõ tudom venni. Akkor nekem, mint rádiónak megvan az az elõnyöm, hogy ez a nagy ember nálam nyilatkozott és én elõ tudom venni, 20, 50, 100 vagy akárhány év múlva tudom ismételni. Más adókban ez nincs. A kereskedelmi adókban kiszállt, aztán ott száll a világba akárhova. Igaz, hogy a rádió olyan mûfaj, hogy valóban elszáll és valóban csak annak a pillanatnak van meg az értéke, ugyanakkor, amikor portrét készítünk, azt igenis ki kell munkálni. A portré olyan, mint egy könyv. Egy könyv se semmisül meg, ha csak nem fogod felgyújtani, vagy valami módon elpusztítani, de még akkor is pótolható, tehát nem semmisül meg. Ott van örökre, le lehet venni a polcról. És egy-egy portré, ha már egy embert odahívunk, és értelme van annak, amiért ott van, akkor érdemes megjegyezni a gondolatait, hogy ne szálljon el az ott abban a pillanatban. Azért mondom, hogy hagyományos, mert a Magyar Rádión belül is az adásoknak a legnagyobb része már élõ adás, ami, mondom, rögzül, elõvehetõ. De teljesen más egy élõ adásnak a hangulata meg a megvalósítása, mint egy szalagos összejátszott mûsoré. Hogy milyen mûsorom van még? Zenei szerkesztõi múltamból egy hónapban készítek két Örökzöld dallamokat.  
  
Örökzöld dallamok
  
   – Az Örökzöld dallamokat azért szeretem, mert azt összeállítani nekem szórakozás. Éjjel szokott menni a Petõfin, 3.04-tõl 4-ig, vasárnaponként. Ez csak zene, 56 perc zene, vendég nélkül. Ez is egy kicsit más, mint régen volt. Régen az Örökzöld dallamokat úgy szerkesztettük, hogy tettünk bele bizonyos klasszikus zenei tételeket, ezt ötvöztük finom könnyûzenével, és számonként konferáltuk azzal, hogy elváljanak egymástól, ne ütközzenek ezek a mûfajok egymással. Most már ez nem igazán olyan. Én híve vagyok annak, hogy örökzöld az, amit a hallgató szívesen hallgat, és sokat hallgat. Ki tesz valamit örökzölddé? Hát a szerkesztõ. Tehát ha én azt jó sokat beszerkesztem, akkor azt elõbb vagy utóbb sokan fogják hallani. És hát az embernek van egy ízlése, azon kívül tudom, hogy mi az, ami éjjel lemehet, mi az, ami dallamos, amitõl az emberek jól érzik magukat. Persze, még most is elõvesszük a klasszikus zenét, bár már nem kötelezõ, én azért belecsempészek egy-két klasszikus tételt vagy klasszikus mûvek könnyûzenei feldolgozását is, és ezeket ötvözöm. Már nincs ez a számonkénti konferálás sem. Ahogy az idõ halad, úgy az emberek is felgyorsítják a saját tempójukat, és azt hiszem, már nem akarnak megállni, megvárni, hogy elmondjuk, mi következik. Ha pedig valaki komolyzenére vágyik, annak ott van a Bartók rádió.  
  
   – Régebben zenei szerkesztõ voltál, mára elkanyarodtál a zenei szerkesztéstõl. Sok mindent szerkesztesz. Mégis, mi az a témakör, ami legközelebb áll hozzád? Nyilván egy ilyen széleskörû kulturális ajánlómûsorban vagy a többi magazinmûsorban is vannak témák, amelyekhez úgy nyúlsz hozzá, hogy ez a szívednek kedvesebb. 
   – Most kétféle dolgot fogok mondani, egyet nem tudok. Egyet lehetetlenség, mert akkor most melyik ujjamat harapjam meg? Amit én a legeslegjobban szeretek, az a portré. De rájöttem valamire. Amikor odakerültem a rádióba, s Zoltán Péter mellett tanultam rádiózni, neki volt egy mûsora, úgy hívták, hogy Iránytû. Egy utazási magazin volt, utazott külföldre, Magyarországra, mindenhova, bemutatott különféle tájakat, érdekes mesterségeket és én egyszer csak rájöttem, amikor csináltam a Zeneszerdát, hogy de hát én olyat csinálok, mint Zoltán Péter annak idején. Valahol olyan. Nem az, nyilván nem fogom lemásolni, egyrészt, mert ez ízléstelenség, másrészt meg afölött is elment az idõ. De én valahol olyat csinálok. Én mindig szeretek egy picit országot járni, én, ha elmegyek külföldre, mûsor nélkül vissza nem jövök, szóval nekem ez fontos. De mindig valamilyen portréra is szükségem van. Tehát nagyon szeretek embereket bemutatni. És mindegy, hogy zenész, vagy nem zenész, vagy kicsoda az illetõ. Csak nyilván, miután köt engem a helyem a rádióban, köt az eredeti végzettségem, meg hát egész életemben zene közelben voltam, nagyon furcsa lenne, ha ezt megszüntetném egy örök életre. Csak én úgy gondolom, hogy a zenét kitágítom. A zene szerintem nemcsak azért van, hogy az emberek hallgassák, hanem az valahol akaratlanul beivódik a fülükön keresztül a jellemükbe is. És hát, aki szereti a zenét, az már rossz ember olyan nagyon-nagyon nem lehet, vagy legalábbis lehet benne valami jó tulajdonságot is találni. Tehát portrét, valamilyen embernek a bemutatását nagyon szeretem, ezen kívül imádom a Péntektõl Péntekig-et. Az számomra egy olyan színes kavalkád, amire megint szükségem van. Mert abban én mindenütt ott vagyok. Kiállításon vagyok, de színházban vagyok. Koncerten vagyok, de megyek az erdõben a patak partján. Szeretem azt, ami egyfajta kavalkád, de ne legyen felszínes. Nem vagyok hajlandó olyan információt kiadni, amirõl nem bizonyosodom meg, hogy az valóban úgy van. Látnom kell leírva. Valaki küldje el írásban, és akkor az a koncertszervezõ iroda vagy bárki azzal, hogy kiadja a kezébõl, vállalja érte a felelõsséget, hogy az a koncert tényleg este 7-kor kezdõdik. Ennél tovább nyilván nem tudok nyomozni, de olyanra azért nem ugrok soha, hogy valaki felhívogat telefonon, hogy itt vagy ott fellép az akármilyen együttes. És? Bizonyítsák be nekem, hogy tényleg fellép. Erre szükség van. Az utóbbi idõben nagyon sok olyan mûsort készítettem, amikor utaztam én magam. És az nagyon jó volt. Az annyira jó érzés. Egyrészt magánemberként nagyon szeretek utazni, másrészt nagyon szeretem a rádiót. Ha az a szerencse ér, hogy a rádió elküld hivatalosan, tehát utazhatok és ott mûsort készíthetek, az nekem a non plus ultra. Volt szerencsém Berlinben most több ízben is úgy ott lenni, mint mûsorkészítõ. És voltam a világ legnagyobb turisztikai vásárán kétszer is, abból is készítettem mûsort.  
  
   – Ilyenkor viszed magaddal a mikrofont, vagy pedig hazajössz, és beszámolsz róla? 
   – Is-is, ez mind a két formában megtörténik. Berlin az eddigi pályámnak a csúcsa volt. A Berlini Magyar Intézetnek lehettem a vendége december elején, készítettem egy komplett mûsort, és mindenki szerint annyira jól sikerült, hogy akkor ott elkezdtek engem üldözni már a rádióban a kollégák is, hogy miért nem vezetek én mûsort. És akkor azt mondtam, hogy majd akkor, amikor találok egy ugyanolyan szerkesztõt, aki én vagyok, az kinn ül a stúdióban, ott ülök egyik formámban, idebenn meg a stúdióba beülök a másik formámban, akkor igen. Félre a tréfát… én azt gondolom, hogy egy ilyen mûsorban az embernek meg kell halni többször, hogy ez jól sikerüljön, és én azt mondtam, hogy erre én nem vagyok olyan alkalmas, hogy hetente, mint mûsorvezetõ meghaljak és megpróbáljak Fõnixként újraéledni. Tehát ezeket inkább úgy tartom, hogy ilyen kicsi szép kedvenceim, amikor én saját magammal az elsõ perctõl az utolsóig valamit végigviszek. Visszakanyarodva a kérdésedre, ilyet szeretek: elmenni valahova, megismerkedni emberekkel, megnézni tájakat, benyomásokat szerezni, és abból egy mûsort készíteni. És ilyenkor mindig azt mondják, akik hallják, hogy olyan, mintha õk is ott járnának. Ilyet elérni nagyon nagy dicséret és dicsõségi. Az utazás tehát abszolút elõkelõ helyet foglal el az érdeklõdésemben. Az utóbbi években tényleg azt csinálom, hogy elviszem magammal a magnót, aztán vagy kell, vagy nem. Ha nem kell, az nem baj, ha viszont kell, akkor legyen ott. Nemrég például voltam böjtölni Visegrádon, elvittem magammal a magnót, és nagyon jól tettem, mert nagyon szimpatikusnak találtam azt a környezetet, az egész böjtöt meg a böjtvezetõt, és ha visszamegyek egy hét múlva, már nem ugyanaz a légkör. Abban az érzetben meg a lendületben vagy éppen, hogy lendület nélkül, mert a böjt az embernek lelassítja az életvitelét, éppen abban a nyugodt állapotban készítettem egy beszélgetést a böjtvezetõvel, és nagyon jól sikerült. Sajnos, nekem csak öt napig tartott, amúgy tíz napos volt, de az is nagyon jó volt és jól esett. És oda is elvittem a magnót. Csak úgy betettem, hogy hátha lesz itt valami. Lett valami. 
  
Asztrológia – hatás a mûsorkészítésre
  
   – Idõközben elvégezted az Asztrológiai Fõiskolát. Ez valamilyen ponton kapcsolódik-e a rádiós tevékenységeddel? 
   – Kapcsolódik, mert az asztrológia ad egyfajta másik szemléletet. Más irányból nézem a világot, más a szemüvegem. Egyrészt ilyen szempontból kapcsolódik hozzá, meg aztán a napoknak vannak bolygó urai, hétfõnek a Hold, keddnek a Mars, szerdának a Merkúr, csütörtöknek a Jupiter, pénteknek a Vénusz, szombatnak a Szaturnusz, vasárnapnak pedig a Nap a napja. Azokat a mûsorokat, amiket ezeken a napokon készítek, részben eddig ösztönösen, de most már sokkal tudatosabban megpróbálom a bolygó jellegzetességeinek megfelelõen alakítani. És nem véletlen, hogy a Péntektõl Péntekig egy vénuszi napon szólal meg: hát csupa szépet ajánlunk. Szépet meg jót. Kellemes, jó, élvezetes dolgokat. És a Vénusz éppen ezeket a tulajdonságokat fedi. De mondhatom a Zeneszerdát, ami egy merkúri napon megy. Igen, persze, mert a Merkúr nem csak a kommunikációnak a bolygója, hanem a kereskedelemnek, az egy mozgékony bolygó például, az Ikrek jegyének az ura. Az Ikrek jegye az ugye mindig a kommunikációhoz kapcsolódik. Nekem szerdánként mindig egy érdekességekkel telített, mozgalmas mûsorom van. Aztán nézzük a hétfõt, ahol megy a Fülönfogva a Hold napján, itt az emberekbõl mindig kitörnek az érzelmek. Akkor, amikor valaki elkezd beszélni a gyerekkoráról, vagy arról, hogy a feleségével úgy ismerkedett meg, hogy ez a muzsika szólt mellette, mindig érzelmek jönnek elõtérbe. S a Hold az érzelmeknek a jelölõje. Ezt már nem tartanám véletlenszerûnek, hogy ezek a mûsorok ezekre a napokra kerülnek. Tehát ehhez is jó az asztrológia, meg még sok más egyébhez is, de nem csak azt végeztem el, hanem 2000-ben az ELTE-n is szereztem még egy diplomát, ezt úgy hívják, hogy ELTE Felsõfokú Kulturális Menedzserképzõ. A szakdolgozatomat pont a Péntektõl Péntekig-bõl írtam, az volt a címe, hogy „Közszolgáljunk!? avagy a kultúraközvetítés kérdései egy rádiós ajánlómûsor kapcsán”. Megírtam a Péntektõl Péntekig múltját, akkor volt 25 éves a Péntektõl Péntekig, de megírtam a jelenét és egy bizonyos elképzelt jövõjét is, ami nem egy utópisztikus jövõ volt, hiszen amit abban elterveztem, azt utána meg is valósítottam. Például azt a kis plakátot, amit itt a cikk mellett is lehet látni, s amit abban a 25. évben meglehetõsen sok helyre ki tudtunk ragasztani, azzal is népszerûsítve mûsorunkat. Pontosabban megfoghatóvá tette a rádiómûsort, ami elég nehéz. Hogy lehet megfoghatóvá tenni? Úgy, hogy ki van ragasztva a falra és látják. 2000-re csináltam egy új szignált. Ugye azt mondják benne, hogy „Péntektõl Péntekig, ajánlómûsor sok muzsikával”. 2000-re csináltattam egy olyat, hogy „Péntektõl Péntekig, ajánlómûsor sok muzsikával, 25 éve a kultúra szolgálatában”. Ezzel nagyon nagy sikerem volt, a hallgatók olyan boldogok voltak, megtisztelve érezték magukat, meg a munkatársak is. Egészen más dolog beköszönni egy olyan után, hogy „25 éve a kultúra szolgálatában”, erre megszólalni, köszönteni a hallgatókat. Ez, hogy „25 éve”, komoly rangot ad neki. Az idei évre pedig csináltattam egy olyat, amit nagyon remélem, hogy sokáig fogunk használni, hogy „Péntektõl Péntekig, ajánlómûsor sok muzsikával, több mint 25 éve a kultúra szolgálatában”. Ezen kívül van egy jó közti szignálunk, amiben leadjuk az elérhetési címeinket, ami nagyon fontos a hallgatónak, akár az adás idején hívható telefonszám, akár a levelezési cím miatt, és így folyamatosan megkapják ezeket a támpontokat adás közben. Aztán a Magyar Televízió +1 Éjjeli Menedék címû kulturális háttérmûsorával van egy együttmûködésünk, egy közös rejtvény, ami kéthetente jelentkezik. Õk egy klip formájában bemutatják a mi mûsorunkat és feltesznek egy rejtvénykérdést, amire másnap a mi adásunkban lehet válaszolni. Ez nagyon jó, mert az õ nézõik átjönnek hozzánk hallgatónak, és a mi hallgatóink, akik esetleg még nem látták azt a mûsort, akkor a mi adásunkban értesülnek róla, hogy van a Magyar Televízióban egy kulturális mûsor, és megnézik azt is. Más idõpontokban vannak, egymástól távol, így jól tudjuk egymást erõsíteni. Visszahoztam a túraajánlatokat, a Péntektõl Péntekig-ben valaha volt, aztán kikopott belõle. Sikerült visszahozni, ráadásul egy rendkívül jó formában. Aztán kitekintünk egy kicsit a világ felé, noha a világjárás abban a formában nincs, amiben volt régen, de annak már nincs is értelme, mert akkor utazási irodák különféle reklámügyeikkel jöttek elõ. Ezzel szemben például volt ez a MAGYART nevû rendezvénysorozat Párizsban, errõl rendszeresen tudósítottunk. Tehát inkább azt mutatjuk be, hogy hogyan néz ki a magyar kultúra külföldön. Amikor el tudunk kapni egy ilyen kis szeletet, akkor arra pár percet áldozunk. Igaz, hogy nem fog tudni valaki kimenni a párizsi Operába hirtelenjében, de legalább értesül róla, meghallja, hogy ott mi történt, megtudja, hogy adott esetben magyar mûvész ért ott el sikert. Vagy majd lesz neki sikere két nap múlva, mert ott fog fellépni. Nemrég például a Berlini Collegium Hungaricum-ban egy jelenleg 90 éves, magyar származású, Németországban híressé vált, aztán Amerikába távozott és ott is híressé vált színmûvésznõnek a születésnapi ünnepségét tartották, egy Eggert Márta nevezetû hölgyét, akinek filmjeit vetítették, illetõleg fotókiállítása nyílt, olyan hatalmas sikerrel, hogy már bekérték tõlük a fotóanyagot és május közepétõl a Theater an der Wien-ben látható. És mi is adtunk két ízben is ezekrõl a rendezvényekrõl. Második ilyen adásunk alkalmával telefonált egy 80 éves hallgató azzal, hogy el volt ájulva, õ Eggert Mártát ismerte is személyesen. Hát ez a siker. 
  
Csalódás a kereskedelmi rádiókban
  
   – A kereskedelmi és körzeti rádiók elszaporodása elvont-e sok hallgatót a közszolgálati rádiótól? 
   – Szerintem nem. Átrendezõdtek a hallgatók, ez kétség kívül igaz. Eleinte, amikor beindultak a kereskedelmi rádiók, nagyon nagy volt a sikerük. Egyszerûen azért, mert rengeteg zenét adtak. Ez egyértelmû. De aztán a hallgatók kezdtek rájönni arra, hogy a kereskedelmi adókat megtömik reklámokkal, hiszen azok abból élnek, s hogy ismétlõdnek a zenék, merthogy ott nem ember szerkeszt, hanem gép. S ha egy gépbe egyszer valami be van táplálva, akkor az ott megy, aztán szól mindig az adott idõben. Én nem szoktam hallgatni kereskedelmi adót, több okból, egy, mert én tényleg nem szeretem, a másik meg, én dolgozom a rádióban, és azt már nem bírom, hogy még hallgassam is. Egyszerõen nem bírom. Szoktam reggel hallgatni a Kossuth Krónikát. Amikor ilyen délutáni szerdák vannak meg Péntektõl Péntekig-ek, azt persze, hogy hallgatom, részben érdeklõdésbõl, részben hivatalból, de ezen kívül isten bizony nem hallgatok rádiót. Lehet, hogy ez szégyen, de nem tudom már elviselni, kereskedelmi adót meg végképp nem, mert zavarnak a reklámok, a felszínes mûsorvezetõk és az egyforma zenék. Eljártam tornázni egy idõben egy olyan helyre, ahol mindig szólt egy valamilyen kereskedelmi rádió. Mindig egy adott pillanatban jártam tornázni, és rájöttem a harmadik héten, hogy percre ugyanakkor jöttek a zenék. Elképesztõ volt, már tudtam, hogy mi lesz a következõ. Azt mondtam, ez nem lehet, ezt nem hiszem el, hát biztos, másnak is feltûnik, nemcsak nekem, holott én még oda se figyeltem rá, csak tornáztam és szólt közben valami. Szóval, nagyon sokan visszajönnek a közszolgálati rádióhoz, és ezt én hallom is emberektõl. Tehát nem én találom ki, mert ez az álmom, azt szeretném, hogy így legyen. Nem. Ezt én hallom emberektõl. Hogy visszajön. Azt mondja, azért jön vissza, mert hiteles információt kap, máshogyan kapja, nincsenek agyonbeszélve, meg vannak komponálva a mûsorok, tehát van valamilyenfajta koncepció. Nézzük például a Petõfi délelõttöt, amihez semmi közöm nincs, nem dolgozom benne, de ott is bizonyos témákat felvetnek, azt kibeszélik, normális emberi fülnek megfelelõ zenét sugároznak hozzá, és visszajön azért a hallgató. Egy benzinkútnál nem a közszolgálati rádió szól, de ezek általában megállapodások, leszerzõdnek egymással, hogy x kutaknál csak az x rádió, a másiknál a másik szóljon, ez azt hiszem, így van, legalábbis voltak ilyen jellegû információim, tapasztalataim. De lehetne még butikokat és egyebeket is felsorolni. Nagyon sok értelmiségi fiatal van, akiket ismerek, és meglepve tapasztalom, hogy a Petõfi Rádiót hallgatják. S tényleg nagyon boldog vagyok olyankor. Volt, hogy megkérdeztem: „miért hallgatod?” Azt mondja: „hát mert azok ott normálisak”. 
  
   – Örökös tanuló vagy, mindig valamilyen képzésen veszel részt. Jelenleg valamit tanulsz-e? 
   – Most éppen németül tanulok. Azért tanulok németül, mert annyira megszerettem Berlint, hogy ebben én teljesen megõrültem, és olyan, mintha egész életemet ott töltöttem volna el, és azt mondtam, hogy nem normális dolog, hogy én ne tudjak németül beszélni. S akkor el kezdtem németül tanulni. A tanárom szerint nagyon jól haladok. Én nem vagyok elégedett magammal, mert nem tudok németül olyan gyorsan gondolkodni, mint magyarul. Magyarul borzalmasan gyorsan gondolkodom, gyorsan is beszélek, és gyorsan reagálok, németül meg nem, mert azt ki kell gondolnom. Alapszinten tartok. Az asztrológia egy élõ dolog, ezzel állandóan foglalkozom, ez olyan, hogy az ember minél több idõt tölt benne, annál többet megtanul, meg annál több kiskapu nyílik, aztán azon megint másik kiskapu, és megint olyan terület, amit még nem ismertünk. Nemrégen részt vettem egy Asztrológus Fórumon, ahol két napon keresztül nagyon sok újdonságot megtudtam, meg olyan dolgokat is, amiket tudtam korábban is, csak megerõsítettek benne és az is nagyon jól esett. Ezekkel foglalkozom. A menedzserképzõn tanultakat pedig igyekszem a gyakorlatban alkalmazni. 
  
   – Hogyan jellemeznéd, milyen a jó rádiós? 
   – Elõször is, a rádiózást nem tanítják sehol, azt csak itt, ebben a házban lehet megtanulni, s ragaszkodom is ahhoz, hogy itt, ebben a házban, mert máshol nem lehet, sem kereskedelmi adóban, sem egy kis magánstúdióban, ahol majd én egyedül megvalósítom magamat. Nem. A rádiózás feltétlenül csoportmunka. Ha az ember rádiós, akkor tartsa szem elõtt a hallgatót, mert száz százalékosan az a legfontosabb. Szeretni kell a rádiót, mint ahogyan minden más szakmát is. Ha pedig szereted, akkor süt belõled, s ezt megérzik rajtad. Itt az ember akkor tud igazán megnyilvánulni, ha szereti a rádiót, s ez abból áll, hogy szereti a hallgatót és szereti a mûsort. És szereti azt a szagot, ami a stúdióban van… 
  
Varga Gabriella
A cikk 2002. május 30-án került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón