Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Március-díjak Mórahalmon
Nógrádi Zoltán, Mórahalom polgármestere adta át
a 2002. évi Március-díjakat
 
Az ünnepet Tõkés László Királyhágó-melléki református püspök
 is megtisztelte jelenlétével
 
Tisztelt püspök úr, kedves vendégeink,
kedves díjazottjaink, tisztelt mórahalmiak!
 
– a Polgármester úr elhangzott szavai –
 
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy polgármesterként az önkormányzat és az ifjúsági szervezet által alapított Március-díjat, a legifjabb generációk tiszteletének kifejezõ eszközét átadhatom azoknak, akik sokat tettek elmúlt korok és jelen kor felnövekvõ generációiért. Mielõtt azonban ezt megteszem, engedjék meg, hogy néhány gondolatban folytassam Márai Sándor író szavait, gondolatait, aki az életünkben és a sorsunkban uralkodó egyensúlyról beszélt és írt. 
    Mai viszonyaink között igen sokszor fordul elõ az, hogy váratlan események kibillentik életünket megszokott medrébõl. Nem szeretjük ezeket a pillanatokat. Nem szeretjük, mert hirtelen jön, mert külön erõfeszítésekbe kerül, míg rendbe hozzuk, visszaállítjuk eredeti állapotainkat. Mégis számtalanszor bebizonyította és bebizonyítja az élet, hogy semmi sincs hiába, semmi sem történik véletlenül. Mindennek jelentõsége, mindennek értelme van. Minden dolog, amely közel kerül hozzánk az életben, alakít, változtat rajtunk valamit, amitõl többek, jobbak, szebbek lehetünk. Egy oka van ennek: a mindenható gondviselés az, amely õrködik a sorsunk felett. A mindenható gondviselés, amely közel hoz hozzánk ügyeket, dolgokat, eseményeket, anélkül, hogy kérnénk, követelnénk, akarnánk azt. A mindenható gondviselés, amely nem kérdez, nem követel, nem irányít, nem kér engedélyt, cselekszik. Lehetõséget ad. Lehetõséget ad arra, hogy eldöntsük, mi az, ami jó, és mi az, ami rossz. S hogyha ezt megtettük, eldönthetjük azt is, akarjuk-e, hogy a jó vezérelje mindennapjainkat és az életünket, vigyen közel másokhoz, vagy eldönthetjük azt, hogy energiáink, erõink, mindennapi küzdelmünk valahol elvesszen a semmiben, elvesszen olyan célok érdekében, amelynek sokszor mi magunk sem értjük a jelentõségét. A gondviselés az, amely gondoz, megõriz, vezet és szeret bennünket. Nem valami láthatatlan, megfoghatatlan, értelmezhetetlen külsõ erõként, hanem úgy, hogy embereket hoz hozzánk közel, és minket, magunkat is emberek közé küld. Embereket, akik jók, és jót tehetnek egymással. Ezek közül kerül ki a társunk, a barátunk, jóakarónk, rokonunk, kedves ismerõsünk, vagy egy ismeretlen arc a távolból, a semmibõl, amely pillanatnyi idõre mégis segít, támogat, ösztönöz, tovább visz. Hogy mennyire van szükségünk másokra, mások jóságára és jóindulatára, tettrekészségére, azt igen sokszor bizonyította már valamennyiünk sorsa, valamennyiünk élete. S hogyha ezt megtapasztaltuk, nincs más feladatunk, nincs más dolgunk, mint a jót továbbadni. Tovább vinni. S amit velünk tettek, azt nekünk kötelességünk megtenni másokkal. 
    Tisztelt Hölgyeim és Uraim, megtiszteltetés számomra, hogy átadhatom a Március-díjakat, és hogyha elmondom azokat a gondolatokat, ismertetem azokat az életpályákat – akik ezen Március-díjak tulajdonosai –, Önök ugyanazt fogják érezni, mint én: õk is a gondviselés ajándékai sok-sok ember számára. Õk is ott voltak sok-sok ember életében és ott vannak ma is. Hol biztos, csendes háttérként, amely állandó pont mások életében – s csak akkor válik majd igazán jelentõssé, hogyha ezt nem érzik –, hol harcos tetterõként védve életünket, védve céljainkat, értékeinket és elveinket. 
    Hölgyeim és Uraim, az elsõ két Március-díj egymással összekapcsolódik. 1928-ban és 1930-ban indul az élet, amely több ponton keresztezi egymást. Mindketten elvégzik Szegeden a Tanítóképzõ Fõiskolát, majd Baján ismerkednek össze. Mivel mindketten kötõdnek a sporthoz, együtt végzik el a Pécsi Tanárképzõ Fõiskola testnevelés tagozatát. Házasságkötésük után közös életük, a pálya indítása Hódmezõvásárhelyen kezdõdik, ahol egy tanyai iskolában összevont osztályokat oktatnak. 1958-ban kerülnek Mórahalomra, s indul itteni életpályájuk, amelynek minden egyes lépését, szakaszát ma is õrzi a város. Megkezdõdik az az alkotómunka, amely generációkon keresztül hat, generációkon keresztül él. Alkotnak, hiszen összefogják az egykori Alsótanya, a növekvõ község, majd nagyközség, késõbb város fiataljait, sportolni vágyó gyermekeit. Küzdeni tanítják õket, nemes küzdelemre, gyõzni tanítják õket, meg akarják õket tanítani arra, hogy hogyan kell az életet úgy megélni, a nehéz helyzeteket úgy viselni, ahogy az egy sportemberhez illik, s ahogyan az az emberhez illik. Sportpályákat építenek. Atlétikában, kézilabdában, futballban nincs legyõzõje tanítványaiknak. Abban az idõszakban, amikor volt Mórahalmon középiskola, az országos elõdöntõkig jutnak el a mórahalmi, alsótanyai fiatalok. Az iskolák tagosítása után megkezdi mûködését a Mórahalmi Diákotthon, és õk ide helyezik át tenniakarásukat, szakmai tudásukat. Hadd idézzek a nacionáléból: „Bár sok éves nevelõ tapasztalat állt mögöttünk, mégis úgy éreztük, hogy itt váltunk igazán nevelõvé. Sok-sok kedves gyermekünkre szívesen emlékszünk vissza. Nagyon sokan közülük még ma is pótszülõnek tartanak bennünket. Sokukkal ma is tartjuk a kapcsolatot, örülünk, és büszkék vagyunk arra, hogy megállják a helyüket az életben, a munkájukban, a családjukban.” Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy mi a titka a Zentai-házaspárnak, nem tudjuk. De hogy Mórahalmon fogalmat jelentenek, az biztos. Egyszer talán majd megkérjük õket, hogy árulják el ennek a tartásnak a hátterét. Mi lehetett az, ami így vezette végig pályájukat, életüket egymás mellett, elhivatottságban a szakmájuk iránt, a rájuk bízott fiatal sorsok iránt. A sportban megtanult küzdelem? Vagy az, hogy megtalálták egymásban azt a társat, amellyel mindent ki lehetett bírni? Vagy az, hogy tudják, mi a titka az életnek, s mi a valós értelme az életnek? Ezt Önök tudják, kedves tanárnõ, kedves tanár úr. Az ifjúsági szervezet és az önkormányzat közös javaslatára nagy szeretettel nyújtom át Önöknek a 2002. évi Március-díjat, s mutatom be Önöknek a Zentai házaspárt, akik, mint mondtam, fogalom volt, és ma is fogalom Mórahalom számára. Hölgyeim és Uraim, Zentai Gyulánét és Zentai Gyulát köszöntjük.
    Egyszerû, mindennapi homokhátsági élet és életpálya a maga szerepeivel, kötelezettségeivel, feladataival, szépségeivel és terheivel együtt – mondhatnánk a következõ Március-díjazottról. Mégis, itt is tikot rejt az élet, amely titoknak nap, mint nap a tanúi lehetünk. Reméljük, egykoron meg is tudjuk fejteni majd. 1929-ben született Mórahalmon egy egyszerû, földmûveléssel foglalkozó, háromgyermekes család középsõ gyermekeként. Férjhez megy, Ásotthalomra kerül, majd visszajut Mórahalomra. Õ maga úgy ír, volt egy tanárnõ, egy tanítónõ. (Ismerjük és tudjuk, hogy a Homokhátság tanítói, tanyai iskolának lelkes és kitartó szolgálói mekkora hatással voltak az életünkre.) Egy tanítónõt említ, Budai Juliannát, aki megszeretteti vele a közösséget, a közösségi szereplést, a közösségi életet, a verselést, az énekmondást. 1971-ben alakul a Páva Kör, amelyet már nagyon sokszor ünnepeltünk itt Mórahalmon, és õ alapító tagja. 1991-tõl a Napfény Nyugdíjas Klubnak is tagja. Személyesen ismerem és az a titok, amely minden egyes alkalommal megragad, nem más, mint a csendes jelenlét azoknak az életében, akik számára õ fontos, és akik õneki fontosak. Az a mosolygós, csendes jelenlét, amely a biztonság, a biztonságos háttér, az anyai szeretet s a kitartás a családban és megbízható partner a közösségben. Akire mindig lehet számítani, záloga a város jókedvének és büszkeségének, a mai parasztkórusnak, a maga mosolyával, hangjával, tettrekészségével, elkötelezettségével. Hölgyeim és Uraim, Március-díjazottunk: Széll Dezsõné, Juliska néni.
    Ha összefoglalhatnám, akkor azt mondhatom, hogy nem mindennapi élet, nem mindennapi küzdelem, nem mindennapi pálya, amely 1934-ben indul a ma Bordányként nevezett kistemplom tanyán. Születése elõtt egy hónappal a család elveszíti a családfõt, hat gyermekkel magára marad az édesanya, aki nem tudja vállalni a gyermekek és a család fönntartását, így mostohaszülõknél, nevelõszülõknél nevelkednek a testvérek. Nehéz gyermekkor után igyekszik maga sorsát irányítani. Tanulni Békéscsabára kerül a polgári repülõiskolába, majd Szolnokra, a tiszti repülõiskolába. Politikai okokból az egyébként rendkívül tehetséges és nagyon kiváló eredményeket felmutató fiatalembert elbocsátják az iskolából. Két éven keresztül a szegedi vasöntõdében dolgozik szakmunkásként, majd jönnek a viharos 1956-os események. A sok gyötrõdés, a sok csalódás, sok nélkülözés arra ösztönzi, hogy elhagyja a szülõföldet, elhagyja a tájat, de ezzel együtt elhagyja a hazát is. Európába indul a fiatalember, hogy megtalálja mindazt, amit itthon nem kaphatott meg, vagy ami itthon elveszett. Angliában telepszik le, s 34 éven keresztül ott él, ott dolgozik. A rendszerváltozás azonban meghozza azt az eredményt, azt a változást, amire szüksége van, és hazatelepül az egykor Európába kitántorgott fiatalember. 1990 óta itt él közöttünk, Mórahalmot választotta lakhelyéül. Megérkezése óta igyekszik bekapcsolódni a mórahalmi közösségi életbe, közéletbe, hasznossá, aktívvá téve magát. Szervez, támogat, dolgozik, küzd és bíztat. Fiatalokat küzdelemre, sportra, sportszerûségre. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, ahogyan gondolkodik. S ahogyan beszél azokról, akiket a gondviselése alá vesz, és akiket támogat, segít. Fiatal sportolókat, fiatal embereket. Mintha gyermekei lennének azok, akik nap, mint nap a küzdõtérre indulnak. Minthogyha át akarná ültetni beléjük azt az akaratot, azt a szellemet, amely hosszú idõn keresztül az õ pályáját, az õ útját egyengette. Hogy erõn felül szeretné a tisztességet, a korrektséget, a küzdelmet, a kitartást, az akaratot beléjük plántálni. Erõn felül szeretné arra buzdítani õket, hogy az ember életében a legfontosabb dolog, hogy minõséget produkáljon, minõségi eredményeket tudhasson maga mögött minden fiatal, minden magát valamire becsülni vágyó fiatal. Hölgyeim és Uraim, idei Március-díjazottunk Kóródi Ferenc.
 
A mórahalmi Március-díjak átadásának ünnepségén a vajdasági testvérváros, Temerin képviselõi is nagy érdeklõdéssel vettek részt. Nógrádi Zoltán polgármester elhangzott csodálatos szavainak hangfelvételét a Temerini Rádió bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk! Varga József szerkesztõ Tõkés László Királyhágó-melléki református püspök úrral készített interjúját Kulturális lapszemle rovatunkban olvashatják.
A cikk 2002. május 6-án került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón