Molnár Tünde
A költõ  
  
Csirámból nem ágazik két gyökér 
Vén palástját sem teríti rám  
A kegyvesztett élõsködõ 
Ülök s a hangtalan zenében 
Kergetem a fagy nélküli 
Lidércet. 
Távol van a fejetlen lovag 
Ki a zord idõ múltjából fekete csuklyában 
Tekint vissza.  
Elküldtem s vele elvesztettem  
Hiszékeny fényképemet 
 
Intettek a földi elemek 
S panaszukban nem láttam semmit. 
Késõn érkeztem, beterített 
Az ásóra felkapaszkodott  
Élet. 
 
*  *  *
 
Elõtted térdelve 
 
Hullnak, csak hullnak az áztatott ruhára. Már a napi szükségtelenség sem érdekel. Egyetlen pillanat: amikor visszagondolva elõtted tárom ki titkaim. Tudatom tisztán tartásával lélegzem be õszinte melegségedet, azt a tüzet, mely nélkül meg sem születtem volna. Telített lángok vesznek körül. Eltévelyedés útján járva fekszem halálom árnyékának lesújtott hallgatásában. Gyökértelenül változtatom újra és újra arcom színét, arra az idõzítésre várva, hogy levesse álarcát elõtted.  
 
Sír és megbocsátás. Távolodás... feleszmélés. Álomként tükrözi merengéseim kísérteties mivoltodat. Megígérted, hogy az elkövetkezendõ napokban új életet kezdõdõen mûködök együtt veled. 
 
Nem! - igazából máshogyan sikerült megvalósítanom létezõ születésem. Az egyedüllét fogságában mégis feléd nyújtottam kezem. Elengedtél a megkülönböztetett állandósult önállóságom újrakezdésekkor, mikor vérembõl elkerülhetetlen émelygések között titkos ajtókra nyílt kezem. Kiszûrõdött félhomály gyanújában hûvös alakok tobzódásait érzékeltem a kapuk bezárása mögött. Bennük található gyûlölet, szikrázó intrikák, megvetés, becstelenség szédítette meg fejem és mindezekrõl én beismerõen vallom: erre voltam kíváncsi.  
 
Egy gondolat-üres napon megpillantottam az ablakokból beáramló ártatlanságba tévedt tüzet, mely új szakaszba terelte merészségeim. Nehezen, de találóan kinyitottam egy félszárnyra szegezett levegõ-szirtû birodalmat. Nem volt megállási kényszerem... csak menni-menni kell!- Törtetni elõre katonák hadakozásaival és velük együtt szelídülni meg. Háborúk utáni békevágyódással terelni a szavak önzetlen varázsát! - kiáltottam fel és tébolyodva futottam a szabadság erdejébe. Ebbõl a fosztogatott harcokból alárendelt rabként távoztam. A felvilágosítatlan információk mély folyamában legyengült valóságom áhítata, egy aprózott felbecsülhetetlen függõséget okozó hatalomba.  
 
Most ütemtelenül ugrálok jövõm körül és a felhõtlen szemcsék között sziklákra támaszkodva megtalálom a teljességgel lehetetlen közelség átható erejét. Sírod elõtt térdelve panaszként gyötrõdöm kifeszített óráidban. Lelkemmel együtt visszatérek az édeni világosság sovánnyá éheztetett emberi érzéseihez. Porban nyugszol és szemed fáradt árnyként temeti múltadat, de feltámadásod még most is jelen van átélt környezetemben... nagymamám. 
 
*  *  * 
 
Hajléktalan sírás 
 
Temetném múltam 
Nyomort-képezõ peronján  
A fakó jelent. 
 
*  *  * 
 
Metszet 
 
Ásványi kövület - szobám füstjében 
A lélegzés könnyed birtoklás. 
Vezeklés itatóspapíron-ládákba 
Összegyûrt könyvbirodalom 
Tûzzel írt ária. 
 
*  *  * 
 
Csendben 
 
A beszéd: a hontalan halandó 
Áhított muzsikája. 
Fa-arcú, ösztönös emberek 
Félrerúgott adományai kábítják 
Az élet átfordult pilléreit. 
Nincs válasz. 
A kéz tenyerét mutatja. 
 
*  *  * 
 
Léted 
  
Van egy létezõ halandó 
A szerelem és illúzió között: 
Te vagy! 
 
*  *  * 
 
Miért? 
 
Egy fogva tartott álarc 
Hamisított tükrében 
Zárkulcsot adott  
Kezembe a keretek árnyéka. 
 
Feltérképezném a sóhajok arcát... 
 
 *  *  *
 
Indulat és gyönyör! 
 
Tépd el bûnös láncaim, 
S add ostyaként felszentelt idõd!
 
vissza a fõoldalra