DEDIK JÁNOS
novellái
 
Traccsparti
(festmények beszélgetése)
Új csendélet: – Hurrá!... Hurrá!... Megszülettem, Juppi!... Élek! Élek! S milyen szép vagyok! Bár egy kicsit nehezen jöttem a világra, anyám, aki festett, harmadik nekifutásra tudott csak befejezni. Mindig megzavarták munkájában, hiába, a kiállításokat sem hanyagolhatta el miattam. Én ezért megértem õt. De apám, az más. Mikor keretezett, sokszor magamra hagyott. Gyakran elment hol ide, hol oda. Már-már azt képzeltem, hogy be sem fejez. Fõ, hogy elkészültem, és itt lehetek testvéreim között.
 
Tájkép: – Na gyere száradni, te festék illatú újonc – szólt fennhangon egy fecsegõ tájkép.
 
Régi csendélet: – Te új jövevény! Hallod-e?! – szólalt meg egy csendélet. – Elég szimpatikusnak látszol vidám színeiddel, bár még nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy  csillogj-villogj itt közöttünk. Tudom, ez attól van, hogy még a festék sem száradt meg a képeden! Mindnyájan így kezdtük! Lábnál, a falhoz támaszva, csak mi már bejártunk nagyon sok kiállítást. Megsúgom neked, hogy nagy-nagy családba születtél, sok-sok testvérünk van. Legtöbben már elköltöztek közülünk múzeumokba, templomokba, magánlakásokba. Kit hova vetett a sorsa.
 
Új csendélet: – Szeretnék kérdezni valamit!
 
Régi csendélet: – Jobb lesz, ha nem kérdezel! Tudd meg még melegében, hogy köztünk se felvágásnak, se hivalkodásnak nincs helye. Csak az, hogy téged csendéletnek hívnak, még nem jogosít fel semmire sem. Legfeljebb arra, hogy tiszteld testvéreidet.
 
Új csendélet: – Csak annyit mondj, hogy...
 
Régi csendélet: – Mindent elmondok, csak maradj csendben! Közülünk már egy jó páran bejárták a vidéki városokat, sõt, még külföldön is megfordultak. Sok szép kiállítóteremben díszelegtünk, nagyon sok szempár elmélázott rajtunk... Dicsérték színeinket, kifejezésünket, mondanivalóinkat, impozáns keretünket, és nem utolsó sorban édesanyánkat, aki megalkotott minket. Egyszóval, mielõtt bemutatkozol testvéreidnek, azt tanácsolom, húzd meg magad, légy szerény, udvarias, és tanuld meg, hogy a portréképek külön megbecsülésre tartanak igényt. Tudod mit? Javaslom, ne is tegezd õket, fõleg addig ne, amíg õk maguk nem kezdeményezik. Tudd meg, hogy õk nem a mi világunk. Igaz, meg kell hagyni, hogy közülük jó páran sokra hivatottak... Portré testvéreid egy része már templomokat díszít, sõt olyan is akad köztük, akibõl oltárkép lett! Megsúgom neked, hogy most itt közöttünk is van olyan, aki hamarosan elhagy minket, akinek felvitte az Isten a dolgát, és híres bazilikába kerül. Látod a szent képeket ott a falon? Mi oda soha nem kerülhetünk, ne is kezdj ilyesmirõl álmodozni, jobb, ha tõlem tudod meg! Te még azt sem tudod... – a csuda vigyen el, már megint traccsolok, pletykázok, be nem áll a szám, pedig már sokszor megfogadtam, hogy nem szólok egy szót sem, befogom a számat.
 
Új csendélet: – Akkor most szólhatok?
 
Régi csendélet: – Igen, de mit akarsz?
 
Új csendélet: – Légyszíves, mesélj még!
 
Régi csendélet: – Na, nem bánom, most már úgyis mindegy, különben is, jólesik beszélnem. Szóval azt kezdtem el mondani, hogy egyre több fekete szoknyaruhás, fehér galláros férfi jár ide. Gazdánk, akit megszerettek mûvészetéért, még attól sem riad vissza, hogy kedvükért az éles villanykörtéket is bekapcsolja, hadd világítsanak csak a szemünkbe, igaz, fényárban még szebbek vagyunk. Nem mondom, nekem tetszik ez a házi ceremónia. Csak az fáj, hogy az esti létszámellenõrzésnél mindig kevesebben vagyunk egy-két képpel.
 
Új csendélet: – Hisz ez borzasztó!
 
Régi csendélet: – Hát hiába, ez van! de még azt is megsúgom, ha nem mondod tovább, hogy a feketeruhások fõleg a szent képeket viszik el. Volt már olyanra is példa, hogy egy feketeruhásnak gazdánk becso,agolta tájkép testvérünket. Azt hitte, mi nem látjuk, de szerencsére nyitva maradt az ajtó, és láttuk, mikor a kocsiba tették. Tapasztalni fogod, hogy a tájképek sem angyalok. Õk is szeretnek felvágni. Volt már olyan kiállítás is, melyen csak õk, esetleg két-három csendélet mutatta a változatosságot. Tudni kell róluk, hogy a tájképek nagyon büszkék. Sokszor odáig merészkednek, hogy az Árpád-házi királyok közé akarnak vegyülni, hogy még többen nézzék õket, nem mintha így is nem mélázna sok ember elõttük!
 
Új csendélet: – Büszkék arra, hogy õk az ország szép tájait reprezentálják a kiállításokon.
 
Régi csendélet: – Ezek után beláthatod, hogy mi utánuk rúghatunk csak labdába. Végtére is az a szerencsénk, hogy szülõanyánk egyformán szeret a többi testvérünkkel együtt.
 
Új csendélet: – Hála Istennek!
 
Régi csendélet: – Mi tudjuk, hogy mindnyájunkat a szívében hordoz, de néha kénytelen kivételezni, fõleg akkor, ha vevõk jönnek.
 
Tájkép: – Érzed? Itt jó meleg van! Ki tudsz száradni. majd megszokod, hogy gyakran becsomagolnak, egy-két napig alig kapsz levegõt, aztán csak azt veszed észre, hogy egy kiállítóterem színfoltja lettél. Na, azért ne bízd el magad, nem te leszel a fõfal képe. Bár nagyon szépre sikerültél, hódítani fogsz a kiállításokon, a nézõk valószínûleg több idõt fognak rád szánni, mint társaidra.
 
Új csendélet: – Ez így lesz!
 
Tájkép: – Te kis beképzelt!
 
Régi csendélet: – Azért mégis hálásak lehetünk anyánknak, mert nem zárt be egy könyvbe, úgy, mint némelyik társunkat, akik csak illusztrációnak készültek, betûvel teleírt oldalak közé. Bár nekünk nem szabad lebecsülni azon testvéreinket, akik így élnek boldogan, az olvasók örömére. És azt is észrevettem, hogy bezzeg a portrékra a teljes nevét ráírja, de miránk csak azt, hogy
 
SimonE.
 
Jó, ha tudod, hogy e mûvésznév a lánykori nevébõl, és a férje vezetéknevének kezdõbetûjébõl áll össze.
 
Új csendélet: – Bárcsak rám is a teljes nevét írta volna:
 
Simon M. Veronika.
 
Egy portré a falról: – Ha-ha-ha!
 
vissza a fõoldalra
 
Dedik János honlapja a vissza a B๖ng้sz๕ f๕oldalแra támogatásával készült.