DEDIK JÁNOS
novellái
 
Bolhanapló
Részlet a Bolhanapló 2001. júliusi dokumentációjából
 
(A szemelvény a bolhaõszinteség felhasználásával készült.)
 
A bolhák igazán jól érezték magukat, a kutyus azon fertályán, ahol teljes biztonságban, békében élhettek. Vidáman ugrándoztak, hangulatukat a jóllakottság és a biztonság jellemezte.
    A Mozsa kutya lába, szája, még a farok pamacsa sem zavarhatta az állandó letelepedéssel rendelkezõ bolhakaravánt.
    – Nagy szerencsénk volt – állapította meg egy jól elhízott bolhapapa. – A sors is úgy akarta, hogy a fakerítéshez dörzsölõdjön a mi jótevõnk. – Ki tudja, meddig kellett volna várni arra, hogy valaki feltegye a lábát a kerítés szélése, és mi hanyatt-homlok ugrálhattunk volna fel rá. Még baleset is lehetett volna belõle. Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy ez a bozontos külsejû eb valóban ilyen finom édeskés vérrel telt erekkel rendelkezik. Ennél jobb táplálkozási lehetõséget nm is tudtunk volna elképzelni.
    – Tehát minden adva volt ahhoz, hogy boldogok lehessünk és minden ráérõ indõnket a bolhatársadalom szaporítására összpontosítsuk. Amondó vagyok, hogy harsogjuk együtt: éljen soká a bolha és a kutya barátsága!
    – Szerencsénkre ez bejött – állapította meg egy többszörös érdemrenddel rendelkezõ veterán bolha nagyi. – Hiába, már az elõzõ göndör szõr kutyaországot is kinõttük. Jól ráéreztem, hogy most kell hazát változtatni ennek a sok csípésre váró éhes szájnak. Itt kell megjegyezni, hogy a túlerõ üldözöttjei lettünk... persze, ha a szõrpamacs nem segített volna nekik azzal, hogy a korhadozó kerítésnek dörzsöli magát, lehet, hogy még mindig ott zsúfolódnánk társaink mellett.
    – De a pulit is dicséret illeti, mert minden rafináltságát összeszedte ahhoz, hogy ki tudjon szökni a kerti kapun. A pulik kiváló szaglását felhasználva ehhez a kerítéshez rohanjon, megtisztelve több kutyatársát azzal, hogy kellõ mennyiségû szagos folyadékot hagyott itt számukra. Ez alatt mi fürge és mindenre elszánt, hazát keresõ bolhák megszálltuk a derék puli nyakát. Óriási csatazaj helyett némán, hangtalanul bonyolítottuk le a megszállás nem mindennapi feladatát.
    – Gazdijának is nagy elismeréssel adózunk, e nemes cselekedetért, mert nem vitte túlzásba a sétáltatást kedvenc állatával, és így a hólyagfeszítõ folyadék leengedése sokáig eltartott. Ezzel részesévé vált átköltözésünk nyugodt lebonyolításának.
    – Azóta is békében élünk, igen jókat lakmározunk a mindig friss meleg vérbõl, így igazán sok idõnk marad udvarlásra, családalapításra és nem utolsó sorban szaporodásunkra.
    – Azt tapasztaltuk, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy valaki vagy valakik az életünkre törnének. Sokat ugrabugrálunk, sõt egyre nagyobb területeket járunk be kirándulásképpen. Már az is elõfordult, hogy némely nõtársunk nem tudta megvárni a kirándulás végét, és útközben, a padló hézagaiban kényszerült petéit lerakni. Hogy ez milyen bonyodalmat okozott elneinte, ezt elképzelni is sok.
    – Nagy figyelmet igényelt a peték megfelelõ ellenõrzése, arról nem is szólva, hogy rettegtünk, nehogy valaki vízzel árassza el az ideiglenes petekikeltõ helyeinket. De hamar rájöttünk, hogy aggodalomra semmi ok, ebben a házban béke, nyugalom honol.
    – Még az is elõfordult, hogy meglátogattuk gazdánk gazdáját, igaz, egy kicsit udvariatlanul, pihenés közben, az ágyában. De ezért bocsánatkéréssel tartozunk! Még az is csak egyszer fordult elõ, hogy egy kegyetlenül zajos gép szélvihart kavart és egy pár társunkat odébb penderített, de halálesetrõl nem tudunk. Bár nem vagyunk bosszúállóak, kénytelenek voltunk újabb petéket elhelyezni.
    – Jaj, ezt el kell hogy meséljem – szólt egy korosodó, szókimondásról elhíresült bolhamama. – Képzeljétek a minap egy hallásból ismert családtag érkezett a házba. Eddig minden rendben lett volna, csak hát az illetõ hölgy kitalálta, sõt mindenkinek elhíresztelte, hogy mi megcsíptük! Na, hát ez már skandalum! Mi kutyabolhák vagyunk, és erre büszkék, mi nem élünk embervérrel, még most is remeg a szívószálam, ha rágondolok...
    – De az egésznek a pikantériája az, hogy hadjáratot hirdetett ellenünk. A mi békés nyugalmunak azzal kavarta fel, hogy vegyi fegyverekkel kezdte pusztítani a mi drága bolhaközösségünket. Minden ellenségünk haditanácsát meghallgatta és hatalmas összegeket költött likvidálásunkra. Hát kérdem én, becsületben megõszült, soha embervért nem ivó bolha, hát ezt érdemeljük mi kutyabolhák? Miért kell minket vegyszeres vízzel irtani, drága lárváinkat pusztítani? Azt a szegény Morzsa kutyát agyon vegyszerezni... Hát élet az ilyen?!...
    – Azért van némi reményünk. A napokban hallottam, hogy az általunk abszolút nem szeretett hölgy nyár végén mmeint elhagyja birtokainkat.
    – Bár igaz lenne! – sóhajtottunk fel mindnyájan. – De jó lesz újra békességben élni Morzsa kutya társaságában...
 
Ui.: Ki tudja, talán egyszer még ez a naplórészlet is belekerülhet egy igazi bolhaújságba...
 
vissza a fõoldalra
 
Dedik János honlapja a vissza a Böngésző főoldalára támogatásával készült.