DEDIK JÁNOS
novellái
 
Zöldi Pál
A háborúnak vége. Az utcán elhagyott fegyverek, lõszerek. Az élet még nem indult meg, de az emberek ki-kinéznek a romos házak pinceablakain: vajon végleges-e a nagy csend? Csen van. Háború utáni csend. Még a gyerekek sem hangoskodnak kint, pedig õk várják a legjobban, hogy újra játszhassanak, újra gyerekek lehessenek.
    Barátaimmal nagyon óvatosan merészkedtünk ki az utcára. Boldogan ugrálva próbáltunk rõzsét gyûjteni a közeli erdõkbõl, hogy az otthoni hideget elviselhetõbbé tegyük. Egy alkalommal négyen, osztálytársak nekivágtunk a közeli erdõnek. A régi, jól ismert úton bombatölcsérek, eldobált katonai fegyverek hevertek. Nem mertünk hozzányúlni, de nem is akartunk katonásdit játszani. Elég volt a háborúból! Most jobban érdekelt minket az erdõ, a madárfütty, a tiszta levegõ, s az, hogy újra együtt lehetünk. Már jól bent jártunk az erdõben, amikor megláttuk kedvenc óriási fánkat. Rohantunk oda és nagy csodálkozásunkra egy páncélos – orral a fának ágaskodva – kissé megemelkedett elejével a fára támaszkodott. Döbbenten álltunk elõtte. A páncélos körül nagyon sok lõszer, személyes holmi kiszóródva és a szerencsétlen katonák félig elégve feküdtek.
    Borzalmas látvány volt. Összeszedtük magunkat és közelebb merészkedtünk a félig elszenesedett emberekhez. Fõleg a lábuk derikég volt megégve. Kis ideig némán álltunk, aztán hirtelen, szinte egyszerre jutott eszünkbe, hogy el kellene temetni õket. Kutatni keztdünk szerszámok után, hogy gödröt ássunk. Beleizzadtunk, mert a talaj még fagyos és kemény volt. De nem hagytuk abba. Gyermekizmaink megfeszültek, keményen dolgoztunk, hogy a sírnak szánt gödör elkészüljön.
    Legidõsebb barátunk arra gondolt, hátha valamelyik katona zubbonyának zsebében találunk címet és értesíteni tudjuk a családját. Így sikerült is pár távoli címhez jutni. Mikor a katonák megmaradt testrészeit bevonszoltuk a gödörbe, akkor jutott eszünkbe, hogy a páncélosban is lehet még halott. Egyedül Zöldi Pál bizonyult olyan bátornak, hogy bemerészkedett a nyitott tornyon át a gépbe. Kikiabált, hogy nincs senki a tankban és megjelent a páncélos tornyában a feje.
    És ekkor iszonyatos dolog történt. Arccal felénk fordulva szólt hozzánk, egyik kezével a perembe kapaszkodva. A másikkal bizonyára valamihez hozzáérhetett, mert azt láttuk, hogy a feje fölött megmozdul a torony zárólapja és lecsapódik. Mindez pillanatok alatt történt. A vaslap  rácsapódott pali fejére. Egy halk sikoly és a torony fedele lezárult...
    Kétségbeesett ordítással rohantunk a géphez és felmásztunk a tetejére. Feszegettük, téptük a vaslapot, de az meg sem mozdult. Szánkat a fémre szorítva ordítottuk a nevét, de hiába. Bent néma csend volt, nem kopogott vissza dörömbölésünkre. Egy darabig némán álltunk, eggyel kevesebben a páncélos mellett. Aztán hirtelen futásnak eredtünk. Futottunk, futottunk, ki-ki hazafelé.
    Otthon senki sem merte elmondani a történteket. Az éjszaka álmatlanul telt. A kavargó gondolatoktól nem bírtunk aludni, éhesen, remegve – de nem a hidegtõl – vacogtunk az ágyban. Az én éjszakám is félelmetes volt, magam elõtt láttam hol az elszenesedett katonatetemeket, hol a barátomat, aki egy pillanat alatt elvesztettem. A szüleink mással voltak elfoglalva, mintsem hogy az után tudakozódjanak, hogy hol jártunk, mit csináltunk. Egyáltalán a felnõttek akkor csak az életben maradással törtédtek. Megmagyarázhatatlan módon nem mertem találkozni a barátaimmal, mindannyian kerültük egymást. Abban biztos voltam, hogy a történteket õk sem merték elmondani.
    Pár nap múlva megkezdõdött az iskola. Itt találkoztunk elõször. Lesütött szemmel mentünk el egymás mellett, mint az idegenek. Borzalmasan szégyelltük magunkat. Egyik napon Pali szülei megjelentek az iskolában. Tudatták az igazgatóval, hogy gyermekük pár napja eltûnt. Az igazgató kihirdette az osztályokban, hogy akit ud valamit Zöld Pálról, az jelentse neki. Mikor meghallottuk, sápadtan a félelemtõl egymásra néztünk, és vártuk, melyikünk lép ki a padból és szól a történtekrõl.
    Elmúlt a délelõtt, de egyikünknek sem jött meg a bátorsága. Rémülten hallgattunk. Még két-három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy összeszedjük magunkat és izgatottan toporogjunk az iroda elõtt.
    Bementünk. Az igazgató csodálkozott, hogy egyszerre ennyien jövünk, hiszen hozzá senki sem ment szívesen önszántából. Meglepõdve mért végig minket és megkérdezte, hogy mit akarunk. Mi egyszerre dadogtunk, amibõl nem értett meg semmit. Aztán sírni kezdtünk. Ekkor meglágyult a tekintete, barátságosabb lett hozzánk és kérte, hogy próbáljuk meg sorban elmondani, mi történt. Mi megrémült gyerekek egymás szavába vágva, remegõ térdekkel öntöttük ki végre súlyos titkunkat. Mikor befejeztük az igazgató nem szólt egy szót sem. Csak ült dermedten. Nem tudtuk mire vélni, mert arra számítottunk, hogy kiabálva kérdõre von minket, miért csak most szólunk. A történteken elgondolkozott, aztán felállt, átfogta a vállunkat és magához húzott minket és együtt mentünk ki az rodából.
    – Menjetek az osztályba – szólt bátorító hangon.
    Mint késõbb megtudtuk, az igazgató katonák segítségével lángvágóval kinyittatta a páncélost és Zöldi Pál holttestét kiemelték a gépbõl.
    Nagyon sokáig szemlesütve jártunk az iskolába. Nem beszélgettünk, nem vettünk részt a játékokban, elhúzódtunk egymástól is. Kerültük társainkat, de fõleg a felnõtteket. Szégyelltük gyávaságunkat, hogy szüleinknek sem mertük elmondani. Egy alkalommal az iskolából hazafelé idõsebb nõvel és férfivel találkoztam, akik gyászruhát viseltek. Közelebb érve láttam, hogy halott barátom szülei voltak. Nem tudom, mi történt akkor velem, de elszaladtam elõlük. Nem mertem, a szemükbe nézni. Csak elfutottam, bár õk kiabáltak utánam. Egyenesen  hazarohantam, rádobtam magam az ágyra és kitört belõlem a végtelen zokogás.
    Azóta is, ha eszembe jut Zöldi Pál története, elszomorodom, és még mindig nagyon szégyellem magam.
 
vissza a fõoldalra
 
Dedik János honlapja a vissza a Böngésző főoldalára támogatásával készült.