DEDIK JÁNOS
novellái
 
Lóhúsleves
Lõttek, lõttek, újra csak lõttek. Szüntelenül szóltak a légelhárító ágyúk a Köröndön.
    Én a Szív utcában laktam anyámmal és nagyszüleimmel, igaz, nem sokáig, mert a harmadik emeleti lakásunkat belövés érte. S ez volt a nagy szerencse, mert így lakhatatlanná vált, s kénytelenek voltunk leköltözni a pincébe. A költözés abból ált, hogy vittük, ami rajtunk volt, s nagyanyám piaci bevásárló kosarát. De erre még visszatérek!
    Nagyapám makacs ember volt, nem akart a pincébe menni. Azt mesélte, hogy õ az olasz fronton szolgált õrmesterként az elsõ világháborúban, õ nem fél! De végül õ is jobbnak látta lehúzódni a pincelejáróba.
    Két nap múlva egy bomba a mi lakásunkat szelte ketté és az elsõ emeleten robbant szét. Az egészbõl csak emlék maradt.
    – Odaveszett mindenünk! – siránkozott nagyanyám.
    – De élünk! – szólt nagyapám igen határozottan.
    Az óvóhelyen egy nagy ajtólapon ruhástól feküdtünk. Élelmünk jóformán semmi sem volt, a kenyérrõl is lassan leszoktunk.
    Nagyapám fájós fogú ember volt, mióta a fronton meglazultak a fogai, nehezen tudott rágni. Így aztán nagyanyám mindig levágta a kenyér héját és a nagy piaci bevásárló kosárba dobta, ami az asztal alatt volt.
    Ott gyûjtötte, hátha jó lesz még valamire! És milyen jó, hogy ilyen elõrelátó volt! Most ebbõl készült a rántott leves és a jó ízét a beletördelt kenyérhéj adta. Jól jött az ínséges idõkben. Harmadik hete voltunk az óvóhely rabjai, az élelem egyre kevesebb volt, a kenyérhéj is elapadt. A pincelejárat a kapuval szemben, az udvar túloldalán volt. Nagyapám mindig a kijáratot leste, hogy milyen nemzetiségû katonák harcolnak éppen. Hol német, hol orosz egymást kilõve, méterrõl-méterre ment a harc. Nagyapám mind a két nyelvet elég jól beszélte, idõnként, mikor egy kicsit csendesedett odakint, a fal mellett lapulva odakúszott a katonákhoz és konzerveket próbált szerezni. Ha sikerült, nagy örömmel kúszott vissza a pincelejáróba.
    Utcai harcok dúltak az egész környéken, fegyverropogás, jajkiáltás. Hatalmas detonáció: kigyulladt a Rigler papírgyár is a Rózsa utcában. A szemben lévõ iskolára egy nagy ládát dobtak ejtõernyõvel, senki sem merte megközelíteni, hátha felrobban. Az utcai harc nem színt meg, megint a németeké lett a kapu alja.
    – Jól tartják magukat – morgott nagyapám, de aztán újra orosz katonák integettek, hogy lefelé a pincébe!
    A Szegfû utca is kapott belövést, nagyapám rögtön megmondta, milyen kaliberû ágyúból jött a lövedék. Egész éjjel szóltak az ágyúk, aludni nem lehetett, sebesülteket költöztettek a pincelejáróba. Két katona behúzódott egy kicsit pihenni, de egy tiszt észrevette és rögtön kiküldte õket harcolni. Egyik reggel nagyapám, aki a lejáróban szundikált, arra lett figyelmes, hogy egy ló vonaglik a kapuval szemben. Megdörzsölte álmos szemét, hogy jól lát-e. Valóban egy katonaló feküdt egy felborult kordé elõtt.
    – Nem halunk már éhen! – szólt be köszönés helyett a pincelakóknak. Szerzett egy katonai bajonettet.
    – Mit akarsz te azzal? – rémüldözött nagyanyám.
    – Bízd rám! – mordult az öreg, s már a kabátja alatt volt a kés.
    A kellõ pillanatot kivárva, a lejáróból a fal mellett a kapuhoz osont. A katonák nem vették észre. Én nagyanyám szoknyája mögül figyeltem, mi lesz ebbõl? Remegtünk a félelemtõl. A katonák csak ekkor vették észre és vissza akarták küldeni a pincébe. Nagyapám valamit mondott nekik, majd a pincelejáróra néztek, aztán már nem szóltak többé. Az egyik katona utánament, megfogta a vállát, eléállt és kidugta a fejét a kapun. Egy kicsit várt, majd fejével intett nagyapámnak. Az fürgén kiugrott a kapun és a lóra vetette magát. Elõkerült a bajonett, erõteljes rántással a ló combjába szúrt. Kimetszett belõle egy jókora darabot. A remegõ, friss húst magához ölelte, körülnézett, majd alkalmas pillanatban újra a kapualjban volt. A katona elismerõsen bólintott. Nagyapám fejbiccentéssel viszonozta a katona elismerését. Aztán sietve visszatért a pincelejáróba. Nagyapám lett a hõs, és én is nagyon büszke voltam rá. Most már elhittem neki mindent, amit eddig az olasz frontról mesélt. Nem lehetett ott sem akárki az én nagyapám!
    Ilyen jó húslevest nem ettem azóta sem. Nagyanyám szerzett egy hatalmas fazekat, megfõzte benne a húst, s a pincelakók mind jóllaktak. Sokáig emlegették nagyapám bátorságát, aki az olasz fronton volt õrmesten.
 
vissza a fõoldalra
 
Dedik János honlapja a vissza a Böngésző főoldalára támogatásával készült.