DEDIK JÁNOS
novellái
 
Banánkálvária
Egy kisvárosunk turistairodájának ablakában a következõ kiírás olvasható. Egyhetes turistautat hirdetünk autóbusszal Franciaországba, csoportos és egyéni program lehetõséggel: ha látni akarja Európa fõvárosát, a csillogó Párizst, ne szalassza el a kínálkozó lehetõséget. 
    Nyár van, kánikula a javából. 
    – Ezek is most hívnak nyaralni, mikor aratni kéne! – szól a nénike, egy kicsit dühösen. 
    – Na és, egy hetet igazán kibír a TSZ nélkülünk. Különben is olcsó az ajánlat, igazán csábító. 
    – Téged csábítson a munka, ne a versaille-i kastély – válaszol a feleség férjének, kissé ingerülten, de a gondolat valójában neki is tetszik. 
    – Úgysem jártunk még külföldön! Milyen jó lenne egy kicsit szétnézni más országban. 
    Szót szó követ, aztán úgy dönt a nénike meg a férjura, hogy õk bizony világot látni mennek. 
    A rokonság és az ismerõsök jó tanácsaival bõven ellátva megérkeznek Párizsba. Az autóbusz kanyarog velük hol jobbra, hol balra. Micsoda kirakat és mennyi gyümölcs. 
    – Nézz már oda, micsoda szép banán! 
    – Igen, igen, látom – hümmög a kis öreg magában. – De õ már legszívesebben nyújtózna egy jót a szállodai szobában. Aztán egy éles kanyarodás után rögtön megáll az autóbusz. 
    – Megérkeztünk, a szembeni szállodában van a szállásunk. Itt fogunk lakni – közli a kedves utaskísérõ kislány. Vacsora az ebédlõben 19 órától. Kérem Önöket, hogy étkezés után pihenjenek le, mert holnap egy nagyon szép kirándulást fogunk tenni Versailles-ba és sokat kell majd gyalogolni. 
    A mi kedves ismerõseink is elfoglalják szobájukat. A bácsika lemegy vacsorázni, a nénike még nem éhes. – Micsoda szép banán volt ott a sarkon túl, kéne venni belõle és hazavinni, a két unokám igazán örülne neki. Hátha holnapra elfogy. De kár lenne, még alig látszik érettnek. Biztos kibírná ezt a pár napot, amíg hazaérünk. Lemenjek, ne menjek? De szép az a banán... Mégiscsak megveszem, ilyen szép áru biztos nincs máshol. Meleg van, kabát sem kell, különben is mindjárt itt vagyok. – Egy kis aprópénzt vesz magához, nem sok, de banánra biztos elég. – Meg fog lepõdni a papa, mire megvacsorázik, itt a banán. 
    Már lent is van az utcán. – Az autóbusz már elment, pedig itt volt, na nem baj, biztos ezen a sarkon fordult be, lehet hogy jobbról jött, lehet, hogy balról, na mindegy... – A nénike kifordul a sarkon, balra. – Igen, itt láttam valahol a gyümölcsüzletet, de végtére lehet, hogy jobbra kellene mennem és ott keresni... 
    Érdekes, itt nincs, csak mosodát látok, odébb meg egy kenyerest, de lehet, hogy mást árulnak, de nem gyümölcs, annyi biztos. Amott meg egy vendéglõ, hát ez hogy került ide?! 
    Lehet, hogy egy sarokkal odébb van. Mindegy, megnézem, ha már  úgyis itt vagyok. Érdekes, ez sem az, hát akkor hol lehet? Elképzelhetõ, hogy mégiscsak bal felé kellett volna egy kicsit tovább menni... Visszamegyek, melyik is volt az az utca? Ja, még eggyel odébb. Megvan, itt fordultam ki, azután átmentem a túloldalra, nem, nem egészen így volt... Mi is lehetett az utca neve? Nem tudom, nem baj, úgyis visszatalálok. Hová tûnhetett az üzlet, azzal a sok szép gyümölccsel? Nem értem, ez az utca mintha srégen menne, megnézem a végén. Jé, itt nincsen, de a túloldalon látok valamit, biztos ez az! Ezt a szép banánt láthattam, mikor jöttünk!... 
    A nénike máris bent van az ületben, egy nagyon szép koszorú banánt vesz le a tartóból. 
    – Mennyibe kerül? – kérdi. Az eladó csak nézi. Szeretne alkudni, mert azt mondták a faluban, hogy Párizsban lehet ám alkudozni. A néni még mindig vár, az eladó is. Újra kérdi, de most már bizonytalanabbul. Az eladó látja, hogy nem mennek semmire, hát egyszerûen leírja a néninek a banán árát. A nénike odatartja a pénzét az eladó elé, az meg mosolyogva kiválogatja a két kiló banán árát. 
    A nénike a karján a szatyor banánnal újra az utcán van. – Merrõl is jöttem? Jaj, hogy fognak örülni az unokáim, ezért még külön puszit is kapok tõlük... 
    A nénike boldogan megy, de furcsa hely, itt még biztos nem jártam. – Nem baj, majd csak visszatalálok a szállodába. Mióta megyek már, s nem találom. – A nénike megállít egy idõsebb asszonyt, magyarázkodni kezd, de nem értik egymást, így tovább mennek. 
    Most már teljesen bizonytalan, fáradtan bandukol az utcákon. A környék kezd elnéptelenedni. – Érdekes, olyan sokan voltak nemrég az utcán. – Egy másik utcában, egy felfüggesztett transzparensrõl kiolvassa: Hotel. – Na végre!... De furcsa, itt nem jártam, de az is lehet, hogy rosszul emlékszem...? Ez túl fényes a másikhoz képest. 
    Elegáns szálló. A portás odamegy a tétovázó nénihez. Hiába minden, nem értik egymást, a portás igyekszik kifelé vezetni a kétségbe esett nénikét. Újra az utcán van. – Sebaj, majd csak megtalálom én azt a nyavalyás szállodát. 
    Egy rendõrnek gyanús a nénike bizonytalan, fáradt mozgása, odamegy hozzá. – Bonjour, madame – köszön a rendõr. A nénike rögtön magyarázkodni kezd: itt lakom, biztos valahol a környéken. A rendõr nem érti, de az õrszobán biztos megérti valaki. 
    A nénike most már fáradtan ül az õrszoba várójában, ölében a szatyor banánnal. Különbözõ nyelveken próbálnak vele beszélni, de minden reménytelen, nem értik egymást. A nénike elbóbiskol a széken, nem is zavarják, úgyis reménytelen vele szót érteni. Késõbb átköltöztetik egy kényelmesebb padra, itt mégis jobban el tud dõlni, el is alszik hamar. 
  
Reggel kilenc óra felé csörög a telefon a magyar konzuli osztály ügyeletén. – Jó reggelt kívánok – szól egy hang franciául a vonal másik végén. 
    – Jó reggelt – szólt a válasz. – Tessék, itt az ügyeletes beszél. 
    – Itt a tizennyolcadik kerületi rendõrség. Elnézést a zavarásért, de az éjjel behoztak ide egy idõsödõ hölgyet, nem tudjuk, milyen nemzetiségû, nincs nála semmi papír, nem tudja magát igazolni. Végigtelefonáljuk az összes külképviselet konzulátusát, hátha valaki megérti a madame furcsa nyelvét... Próbáljon beszélni vele. Adom! 
    – Halló! 
    – Halló, édes lelkem, maga tud magyarul? Jaj, de jó! Hát itt engem senki sem ért. 
    – Honnan jött a néni? 
    – Hát Magyarországról jöttem, csak egy kis banánért mentem le a boltba, tudja kedves, az unokámnak viszem... 
    – Arra kérem a nénit, tessék ott várni, odamegyek magáért. 
    – Az Isten áldja meg érte. 
    – Adja vissza a telefont a rendõrnek. Köszönöm. 
    Egy félóra múlva már a kocsiban ült a nénike. 
    – Nem tetszik tudni a szálloda nevét, vagy az utcát? 
    – Csak annyit tudok, hogy ma a férjem a csoporttal Versailles-ba megy. 
    – Tessék a váróban leülni, megpróbálom megtudni, hol lakik a csoport. 
    Egyik telefon a másik után. A tizennyolcadik kerület összes szállodája kap egy telefont. 
    – Nem érkezett Magyarországról a tegnapi nap folyamán egy turistacsoport? Nem? Köszönöm... 
    Már lassan dél felé jár az idõ, kinézek a váróba, a nénike türelmesen ül, ölében a szatyor banánnal. – Mit is csináljak? Hol keressem? – Megpróbálok az IBUSZ irodától segítséget kérni. 
    – Próbálják valahogy megtudni, hogy milyen csoportokat indítottak két napja Párizsba vidéki kirendeltségükrõl. – Még jó, hogy a néni tudja, hol fizette be a férje az utat. 
    Egy újabb órai várakozás telik el. Közben az egyik közeli büfébõl hozok egy szendvicset, meg egy doboz üdítõitalt a néninek. Várni, várni, nem tudok mást csinálni. Minden az IBUSZ-on múlik... 
    Egy idõ múlva megtudjuk, hogy valóban van egy csoport Párizs tizedik kerületében Magyarországról. Na végre, megtaláltam a számát, de a csoport már elment kirándulni. 
    – Megadom a szálloda címét – mondja udvariasan egy nõi hang. 
    – Nagyon köszönjük... 
    – Na, nénike, maga aztán jól eltévedt, mert a szomszédos kerületben van a szállodája. 
    – Jaj, de jó, akkor megvannak! 
    – De maga nélkül mentek kirándulni, és csak este jönnek meg. Én most odaviszem magát, és bevárja a csoportot. Ja, még valamit, nagyon kérem, ne menjen el egyedül sehova, mert ugye tetszik látni, nem olyan egyszerû visszatalálni. 
    – Nagyon köszönöm, kedves fiam... – Ezzel a nénike kiszállt a szálloda elõtt a kocsiból, kezében szorongatva a banános szatyorkát. 
  
Ui.: Nagyon érdekes, nem tûnt fel senkinek, hogy egy fõ hiányzik a csoportból, de még a bácsi sem hiányolta a feleségét...
 
vissza a fõoldalra
 
Dedik János honlapja a vissza a Bφngιszυ fυoldalαra támogatásával készült.