DEDIK JÁNOS
novellái
 
Komplikáltan egyszerû
Egy meleg, nyári reggelen, hosszú, álmatlan éjszaka után, komoly elhatározással ébredtem. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy ezeket a fránya lúdtalpbetéteimet kicseréltessem. Miért kellene továbbra is sántikálva, fájós lábakkal járkálnom, amikor a csere nem jelenthet gondot... 
    Elhatározásomat gyors tett követte. Még aznap felkerestem az ortopéd segédeszközöket gyártó céget, ahol elõadtam panaszomat. Kevés várakozás után közölték velem, hogy megcsinálják privát 1400 forintért, de ha jobb minõséget akarok, akkor elkészítik acélból is 2500-ért, de az garantáltan tartós lesz... 
    Vacilláltam, ugyanis én negyven évig fizettem az SZTK-t, miért kell nekem mégis privát betét? Azonnal észrevették rajtam, hogy elbizonytalankodtam, mert – a máskülönben szimpatikusnak látszó – fiatalember röpke szünet után megjegyezte: 
    – Csekély térítés ellenében megcsinálhatjuk SZTK-ra is, csak ahhoz a kerületi ortopédiáról hoznia kell a szükséges igazolást, amire a betét elkészíthetõ. 
    Jó – gondoltam –, ezen ne múljon, még úgyis csak kora délelõtt van, délutánra biztosan meglesz a vadonatúj betétem. Egyenesen Kispestre utaztam, a kerületi ortopédiára. Hosszasan ücsörögtem a megfelelõ feliratú ajtó elõtt. Türelmem határtalan, mégis egy idõ után gyanússá vált a dolog, mivel semmiféle mozgást nem láttam, se be, se ki. Megszólítottam egy éppen arra tébláboló fehérköpenyes nõvérkét: 
    – Hölgyem, azért, mert kevés a beteg, még elkezdhetnék a rendelést! Vagy tévednék? Különben is ki van írva, hogy 8-tól 12-ig fogadnak betegeket. 
    – Mindjárt utánanézek! Látom, már régóta ill ül a bácsi. 
    Csak úgy lebácsizott. Egye fene, ha már ilyen öregnek nézek ki! Kis idõ múlva visszasétált egy hosszú cigaretta kíséretében. Rögtön láttam, hogy kezdõ cigis, bár úgy csinálta, mint akinek nagyon jól esik, de színváltós arca mindent elárult... Rekedtes, mély hangot utánozva közölte velem: 
    – Sajnos, most páros hét van, bácsikám! 
    – Na és? Miért érdekel az engem? – vágtam rá, magyarázatát meg sem várva. 
    – Esetleg azért, mert ez azt jelenti, hogy ma nincs rendelés! – és újra belekezdett a páros hetekkel kapcsolatos mondókájába. 
    – Na ezt nem értem, ez nekem magas! 
    – Az nem is baj! Egy jó kávé kíséretében szívesen elmondom még egyszer! Látom, a bácsinak sem ártana, javaslom, menjünk a büfébe, ott majd folytatom! 
    – Igaza van, kisasszony! Tényleg jó lenne egy kávé, s mi tagadás, valóban szeretném megtudni, hogyan juthatok egy új lúdtalpbetéthez! 
    Õ rendelt magának egy jó erõs feketét egy doboz cigarettával, nekem csak egy gyengét, mondván: még sok megpróbáltatás vár rám, kár lenne a szívemet fölöslegesen izgatni... aztán elkezde magyarázni, hogy tulajdonképpen mit is jelent a páros hét. Nem tudtam figyelni sem rendesen, mert a huzatos büfében a fehér selyem köpenyecske mintha csak el akarta volna terelni a figyelmemet, idõnként meg-meglebbent, és gondolataim már nem az új betét körül kalandoztak... 
    A fizetést természetesen rám hagyta, mondván, hogy neki még sok a dolga, siet a szemészetre... 
    Miközben kiegyenlítettem a számlán lévõ összeget, arra gondoltam, szemüveget is kellene cseréltetnem... 
    Pár nap múlva újból felkerestem a kerületi szakrendelõ, de most óvatosságból direkt nem mentem korán. A folyosón elhelyezett székek már mind foglaltak voltak. Az „ORTOPÉDIA” feliratú ajtó elõtt már sok ember álldogált. Én is beálltam a várakozók sorába. Egy idõ után feltûnt, hogy szám szerint szólítják a betegeket. Mindegy! – gondoltam –, nekem csak egy papír kell! Az elsõ adandó alkalommal igyekeztem ezt a nõvérke tudomására hozni. Õ röviden közölte velem: 
    – Szám nélkül nem megy! A földszinten kérjen számot! 
    – Rendben van – szaladt ki a számon –, közeledik az ebédidõ, lehet, hogy ebéd elõtt már nem kerülök sorra?!... 
    Hála Istennek, most az egyszer nagyot tévedtem! Egymás után, szinte futószalagszerûen mentek be és jöttek ki a betegek... Még az ebédidõ megkezdése elõtt rám került a sor. Derûs arccal vettem tudomásul, hogy végre én következem. Ettõl olyan jó kedvem támadt, hogy minden eddigi bosszúságomat elfeledtem... Sajnos, az örömöm hamar átalakult mérges bosszúsággá, ugyanis az a drága jó doktor bácsi kérte tõlem a körzeti orvos beutalóját, amivel sajnos nem rendelkeztem. 
    – Beutaló nélkül pedig nem fogadhatom! – közölte velem nyájas hangon, és már kérte is a következõt. 
    – De nekem ládtalpbetét kell! – próbálkoztam. 
    – Minden hiába, csak beutalóval! – harsogta a nõvérke is, de ha igyekszik, délután elérheti a körzeti orvosát! 
    Annyira siettem kifelé, hogy az utolsó szavait már nem is hallottam, csak késõbb kezdtem azon gondolkodni, hova sikessek annyira, most már ebédidõ van, ott legalább az elsõ leszek... Irány a körzeti rendelõ... 
    Itt töltöttem az ebédidõt. Láttam ugyan, hogy a takarító néni ferde szemmel néz rám, gondoltam, azért is maradok! Éhségérzetem nem volt, csak az idegesség munkálkodott a gyomromban... 
    Végre elkezdõdött a délutáni rendelés... Ismeretlen nõvérke jött ki összeszedni az igazolványokat. Csak nem beteg a mi nõvérkénk? – meditáltam magamban. Ez nem jó jel! Be is jött, bár a lottóm sikerülne így!... 
    Arra lettem figyelmes, hogy már másodszor ismételte: 
    – Az ön doktornõje, uram, szabadságon van, külföldre utazott – mondta a nõvérke –, az õt helyettesítõ doktor úr csak sürgõs eseteket lát el! 
    – Csak a lúdtalpbetétemet kéne kicserélni! 
    – Nincs idõm ilyesmivel foglalkozni – hallatszott ki az orvos apellálást nem tûrõ hangja. – Különben is, két hét múlva itt a kolleganõ, ha idáig kibírta a beteg, akkor ezt a kis idõt már ki fogja bírni! – Én még szabadságon sem voltam! – tette hozzá nyomatékkal... 
    Ezek után mit tehettem? Hazamentem, elvettem a kosztpénzbõl 1400 forintot – feleségem nem kis méltatlankodása közepette –, és még aznap délután megcsináltattam a lúdtalpbetétemet... 
    ...Úgy érzem, negyven évig hiába fizettem az SZTK-t!...
 
* E-MAIL *
 
vissza a fõoldalra
 
Dedik János honlapja a vissza a Bφngιszυ fυoldalαra támogatásával készült.