|
|
| Karácsony:
zenélve zengõ, meleget sugárzó lágy
hangsor, fényesen komor szó. Templomok hideg kövére
térdeplõ fények. Megelevenedõ szentképek,
a színhely: Betlehem, a szereplõk változatlanok. Felnagyított
képek, arcok és hangok. Mária arcára szivárgó
mosoly, mellette az újszülött, kinek mellkasából
felszakadó sírás, a születés gyõzelmi
indulója, a létezés örömódája.
A születés csodája, ami meghat és szelídít
bennünket. Ilyenek voltunk mindannyian egykor, akik az áruló
fényért felejtettük el anyánk jajszavát,
és a combpartok fölötti véres sövényt.
Csecsemõsírás, a tisztaság, ártatlanság
zenéje: érezzük-e, hogy mennyire eltávolodtunk
magunktól? Elérzékenyülünk a kisded láttán,
sírásának hallatán, szeretjük magunkban,
akik voltunk és még erõsebben kívánjuk,
akivé szerettünk volna lenni.
Fények, illatok: imbolygó gyertyalángok, olvadó viasz szaga, temetések, temetõk hangulata, halottak napját idézõ félelmetes szépség, ahogy lángba borul a temetõ. Majd a csillagszórók ijesztegetése, amint a sötétben percegve villámlanak. Gyertyák, csillagszórók sötétséget ijesztõ fények, idõzített létünk jelképei. Szapora lángok, villanások jelenlétünk szemfényvesztõ mutatványai, amíg itt, középen, ahogy a sötétségbõl a sötétségbe át… Vakító hópihék vagyunk Isten tenyerén, játszik velünk gyönyörrel, amíg el nem olvadunk. Zenék, dallamok, éjféli misék: hagyományápolásba menekülõ és tomboló hiányérzet, az elfogyó melegért, a szeretet gyönyörûségéért. Szeretne leolvadni rólunk motorizált sorsunk jégpáncélja, nyílni akar az agyonhajszolt, megkérgesedett szív a jónak, még áhítattal. Nem engedném kivágni a fenyõket. A fák testvéreim, tanítómestereim: hûségesek a földhöz, ahol születtek, szépek, méltóságot sugall titokzatos némaságuk. Elfogult vagyok a fákkal, különösen a fenyõkkel szemben. A fenyõk, akár óriás, zöld gyertyák, eretnek lánggal égnek, õriznek valami forradalmit, eleven felkiáltások, õsi dac megtestesítõi, miközben állják az évszakok, az idõ kihívását, megpróbáltatásait. Szabad-e megfosztani õket alattomosan és hidegvérrel a szabadságuktól, az életüktõl, az életüket jelentõ szabadságtól? Így karácsony tájékán el kellene zarándokolnunk a fenyvesbe és alázattal kérni egy-egy parányi ágacskát a legmegtermettebb fáktól, csupán egyetlen hajtincset az örökzöldbõl. A fák talán önként törnék le és nyújtanák legszebb ágaikat, nem törõdve a friss és mély sebekkel, mert felejti a fájdalmat az, aki magából tépve, magát csonkítva, örömet szerezhet másoknak. Elég lenne egyetlen át is asztali vázánkban, mert benne a karácsony illatának illúziója, a zöld reményteli üdvözlete. Különös fájdalmat és bûntudatot érzek minden kivágott, megkötözött, kókadt fenyõcsemete láttán. Könnyû megölni azt, aki nem tud védekezni. Félek minden ünneptõl, mióta eszemet tudom. Vegyes érzések töltenek el, csapnak be, lehetetlen vágyakat korbácsol várakozásom. Az ünnep szele épphogy érint, hiába tárulna, tágulna egészen a lelkem, igazi örömet sosem éreztem még, hiába lapozok vissza emlékezetemben. Hiányérzettel étem meg minden karácsonyomat, ugyanúgy, mint az élet más és fontos csomópontjait, fordulóit: gyermekkort, szerelmeket, hivatást, házasságot. Többet, teljesebbet, szebbet kívántam élni, nyújtani, kapni mindegyikben, de a teljesség elmaradt. Múlt minden az idõben az élettel együtt, befejezetlenné torzítva, fájdalmakká, sebekké alázva mindazt, amiben reménykedtem. A lehetõségek múltak el, dermedtek megfordíthatatlanná, múlttá. Így voltam és vagyok a karácsonnyal: borzongva várok valami lélekemelõ csodát, várom a felszabadító belsõ békét, a fellazít örömöt, ami még nem érkezett meg hozzám és ezután sem talál meg szégyeneimben, tehetetlenségemben. Mert szégyenlem a meleg szobát étel-ital biztonságban, miközben „Forr a világ bús tengere” odakinn, hullámai magasra csapnak, az ablak párkányig érnek, úgy érzem ehhez a nagyon szerényhez sincs jogom, amit élvezhetnék. Vacogok a tehetetlenségtõl, magamtól, magunktól sárosan, sejtve, hogy utolsó óráinkat éljük, ha így… Látom a kibékíthetetlen ellentéteket ember és ember között. Megjelennek képzeletem mozivásznán a kiszolgáltatottak, vétlenek, árvák, éhezõk, sebesültek. Közéjük vegyülök jajgatva, sírva miközben csendet szeretnék, csenddé porladni a csendesek között. Tekintetekbõl érteni. Tekintetekkel beszélgetni, mert túl hangosak, fülsértõen harsányak vagyunk, nem halljuk a sóhajt, a sóhaj üzenetét. Lenne mihez kezdeni magunkkal az ezredforduló szelében. Közösen átélni a felelõsségtudat rémületét, az öntisztító sírás katarzise után imában igazabbá szelidülni, keresni az akol összetartó, párás melegét, összebújva, akkor kevesebb lenne a bégetés Isten bárányai között. |
|
|
| Madárdalra
ébredt, zsibbadt tagjait meleg járta át. Amerre ellátott,
csalogató zöld, bódító, bujtogató
virágillattal fûszerezve. Egyszerre szaladni támadt
kedve, de nem tudott. Szomorúan nézett a testét bénító
szoros ezüstkötélre, olyan lehetett, mint egy óriás
szaloncukor, lábtól nyakig becsomagolva.
Hogyan kerülhetett ide az Északi sark legészakibb és legsötétebb sarkából? Lehet, hogy most is álmodik? Rémülten mozgolódott szûk ruhájában, igencsak hosszú idõbe telt, mire talpra vergõdött. Nézte a kíntornája közben agyonnyomorított virágokat és különös szomorúság töltötte el, amely hasonlított a régen elfelejtett lelkifurdaláshoz. - Van lelkem! Van lelkem! - kiáltott fel. Sírt. Szerette volna megérinteni a könnycseppeket fásult arcán, de nem tudta mozdítani kezeit. A völgyet átszelõ ösvényt figyelte. Alaktalan tömeg masírozott a távolban. - Utánuk! - adta ki magának a parancsot. Tehát ezt sem felejtette el, a cél felé bíztató, emberi reményt. Indult. Ha valaki látta volna igyekezetét, biztosan megszakadt volna a nevetéstõl. Tipegett, mint japán gésák a teaházban, csak sokkal apróbbakat lépett, ahogy a fémes szorítás engedte. Ment az ismeretlen gyorsak után. Gyorsan múlt az idõ. Bábkisasszonyunk teljesen kimerült a nagy sietségtõl, de nem mert leheveredni az útmenti fûbe, hiszen emlékezett a feltápászkodás hosszú kálváriájára. Néha egy-egy fa törzséhez dõlve pihent. Nem tudta honnan és hová, csak a miért volt világos: elérni a többit, és megszabadulni terhétõl. Önbiztogatásokkal nyerte vissza újra és újra erejét. A tájban gyönyörködött, a napsütésben, ilyenkor megfeledkezett nagy nyomorúságáról, állva álmodott. Hangok ébresztették fel, valaki futva közeledett hõsünk irányába. Integetni akart, de képtelen volt, ezért teljes hangerõvel ordított a másiknak: - Segítség! Segítség! Erre! Erre! Az idegen felkapta fejét és elindult a hang irányába. Megállt az ezüstgúzsba kötött elõtt, csodálkozva dörzsölgette szemeit, majd közelebb lépett és ujjaival végigtapogatta a fényes keménységet. - No, még ilyet sem láttam életemben. Mondja már, melyik bolygóról pottyant ide? Hm? A nõ megrémült, hogy mesélnie kell. Mit is mondjon, hogy hitele legyen szavainak, hiszen nem emlékszik semmire. - Kérem szépen, szabadítson meg ettõl a maskarától! – vette könyörgõre a dolgot. A férfi megvakarta elhanyagolt, szõrös arcát, valami tébolyféle villogott szemeiben, majd váratlanul örömujjongásban tört ki: - Ne, ne mondjon semmit! Maga biztosan a szárnyatört ezüstangyal, és Isten küldte, meghallgatta a szegények könyörgését. Eljött, hogy segítsen a nyomorultakon. Ugye ezért jött? Ezért van itt, ugye? Ugye? - és lágyan simogatni kezdte piszkos kezeivel az ezüstpáncélt. - De uram! Én nem, én igazán nem… - Tudom, hogy a szerénység az angyalok legfõbb erényeinek egyike. Ne szóljon egy szót sem! Elmondom mi lesz a feladata itt a Földön. Figyeljen nagyon, mert sok mindent el kell igazítania gonosz világunkban. Rossz idõket élünk, sok szemétség történik idelenn mostanában. Segítsen nekünk, rokkantnyugdíjasoknak, munkanélkülieknek, mielõtt felfordulunk a nyomortól. - Jóember, hisz én csak egy nõ vagyok! Mit akar tõlem? – kiáltott fel kétségbeesve az asszony. - Az nem baj, hiszen az angyalok általában nõk. Hallgasson meg angyalkám! Nagy változtatásokat szeretnénk bevezetni, és mielõbb érvényesíteni a nép akaratát. Új törvényt akarunk beiktatni a javak igazságos elosztása érdekében. Mi, nyomorultak is tudjuk, hogy szarban van az ország, de nem miattunk, hanem a nagy kutyák miatt. Racionális intézkedésekre van szükség. Hiába néz ilyen csodálkozva. Tervünk, egy anyagi érdekeltségtõl mentes kormányt és képviselõtestületet létrehozni. - Uram, én ebbõl egy kukkot sem értek. Hagyja abba a köntörfalazást, inkább vágja le rólam ezt a vackot! - Nem addig a! Igaz, hogy volt egy agymûtétem, de azért nem vagyok bolond! Ne izguljon, meg fog érteni. Hol is hagytam abba? - Valami érdekmentességrõl beszélt – szólt a nõ reménytelenül. - Megvan! Látja, tud maga figyelni is. Tehát úgy tervezzük, hogy a kisemmizett néptömeg állapítja meg az ország felelõs vezetõinek és minden polgárának a bérét, az eltartottak számával arányosan. A miniszterek néhány százassal többet kapnak, hogy jusson pár jobb ruhára nekik, legyenek szalonképesek a tárgyalásokon, hiszen mégiscsak egy országot képviselnek. Higgye el angyalkám, rend lenne itt és béke. Az egyenbér hatására mindenki összehúzza majd magát, nem lesznek feszültségek, mozgolódások. A szegény is tûrõképes, ha látja, hogy a vezetõi is megelégszenek a zsíroskenyérrel, meg a rántott levessel. Sõt még tisztelni is megtanulná õket, mert a vezetõi posztokra csak igazi hazaszeretet és felelõsségtudat emelhetné az embert. Tudja meg angyalom, az igazságosság a béke alapja. Együtt húzni és nyomorogni, ez a mi jelszavunk. Nem akarunk hatalomra törtetõket, akik nyúzott bõrünkön élõsködnek és szedik meg magukat, miközben magasról tojnak az ország ügyeire. Csak ebben látjuk a megoldást, a nép akaratának érvényesítésében. Önnek pedig az lesz a nemes feladata, hogy az emberek fásult, törõdött lelkét megtöltse hittel. Ha ott lebeg elõttünk nem lesz lehetetlen. Érti már? - Ne legyen ennyire naiv Jóember! Maga igazságról beszél? Lehet ott igazság, ahol az ember megjelenik? Gondolja, hogy akad jelentkezõ a miniszteri tárcákra, képviselõi státuszokra pusztán a nép öröméért? Azt hiszem uram, maga pottyanhatott az égbõl, vagy még most is ott lebeg valahol középen. Kérem szálljon le a földre végre és segítsen rajtam. A kopott ruhás, vézna férfi arca révült és elégedett mosolyba dermedt. A nõnek úgy rémlett, látta ezt az arcot és hallotta ezt a hangot valaha, valahol. Lelke mélyén igazat adott az ismeretlennek, patetikus szózatát a bolondok leplezetlen õszintesége tette hitelessé. Bánta már az utolsó mondatait. - Hiszek magának és segíteni is fogok! Csak mondja meg!... A férfi hálásan tekintett a nõre, majd a szívéhez kapott, megtántorodott és a fûbe zuhant. Nem szólt, nem kelt fel többé. Nem maradhatok egy halott társaságában - sóhajtott fel és elindult a végeláthatatlannak tûnõ ösvényen. Ki tudja mióta tipeghetett már, amikor egy ostoba, sánta dallam ütötte meg a fülét. Valaki énekelt, a szöveg monoton öndicséretbõl állt, még hallgatni is szörnyû volt, ha képes lett volna befogni füleit, bizonyára minden késlekedés nélkül megtette volna. Nemsoká feltûnt a dal gazdája is, egy termetes asszonyság személyében, miközben egyfolytában hajtogatta nótáját, lassú köröket rótt egy bokor körül. Az ezüstös hitetlenkedve nézte az asszonyt, várta mikor szédül el a karikábajárástól. Megdöbbent, hogy a másiknak szabadok a lábai, ahelyett, hogy itt toporog körbe-körbe, önmagát ünnepelve, futhatna kíváncsian elõre. Istenem, ez is bolond! - sokáig tétovázott, hogy megszólítsa-e az idegent. A szabadulásvágy azonban mindennél erõsebb az emberben. - Jó napot asszonyom! A nõ megállt, komótos léptekkel indult a hang irányába, és bizalmatlanul nézett a fényes jelenségre. - Ki vagy? Mit akarsz tõlem? – tette fel bosszúsan a kérdéseit. - Asszonyom, nagyon kérem, szabadítson meg ettõl a tehertõl, már teljesen elzsibbadtam. - Hogy én szabadítsalak ki? Ha-ha-ha! Majd ha fagy! Bolond lennék, ha segítenék - még közelebb lépett és folytatta: - Sejtem ki lehetsz, valami fenenagy úrikisasszony, de az is lehet, hogy az ezüsthercegnõ személyesen. Aki nyaktól-lábig ezüstben, az csak gazdag lehet. Nem szégyelled magad, így hivalkodni? Még nem láttam ilyen ékszerhalmazt asszonyon világéletemben. Na azért nem fogsz ki rajtam, te idegen bestia! Nézd az én aranyaimat! Na mit szólsz hozzájuk? Minden ujjamon gyûrû van, és otthon is van még belõle annyi, hogy megpukkadnál az irigységtõl, ha látnád - majd dühösen elõrehajolt és a nyakába zsúfolt aranyláncokra hívta fel a másik figyelmét, hisztérikus rikácsolások közepette: Ugye milyen gyönyörûek a láncaim? Nézd, hogy csillognak a napsütésben. Fény és csillogás… Látod? Mi ehhez képest a te fostos ezüstöd? Tudod, itt az arany teszi az embert, minél többet harácsolsz belõle, annál többet érsz. Gazdag vagy, a gazdagság pedig hatalmat ad kiválasztottainak. Az ezüstös legszívesebben leköpte volna az aranylázban tomboló üresfejût, de nem tehette, mert a másik erõs volt, s õt egyetlen mozdulattal föllökhette volna. Lehajtotta fejét, fogait pedig erõsen összeszorította, nehogy valami végzetes meggondolatlanságot mondjon. A másik, kis idõ múlva, hogy nem talált vitapartnerre, higgadtabban így szólt: - Látom beismered az igazamat, bebizonyítottam fontosságomat. Nem szabadítalak ki, mert túl sok az ezüstöd, lehetséges, hogy ér is annyit, mint az én összes aranyam. Akkor pedig a helyemre pályázhatnál, te lennél a nagyfõnök, és én ezt a luxust egyáltalán nem engedhetem meg magamnak. Ha tudnád, milyen hosszú és rögös út vezet a sikerhez! De te ezt nem értheted. Agy?! - és a monoton dallam kíséretében távozott, másik helyet keresni, ahol nem zavarják köreit. Az ezüstös gondolatban jól fenéken billentette néhányszor, talán még akkor is, amikor a másik már rég eltûnt egy kanyarban. Nagyon lassan vánszorgott tovább, mintha eltûnt volna szeme elõl a csalogató, alaktalan tömeg. Napsütés és madarak. A madarakat nézte, az elérhetetlen magasságot. Annyi szépet gondolt a madarakról, többek között ilyeneket, hogy õk a világ figyelõ szemei, a végtelenség nagy szabadjai. Ahogy tehetetlen testére nézett, hangos zokogásban tört ki. - Miért sírsz olyan nagyon lányom? Talán meghalt valakid? - kapta fel a fejét a vándorlása közben elõször elhangzó emberi kérdésekre. Talán száz méternyire tõle egy õsz aggastyán kuporgott a bokrok közötti árnyékban. - Jó napot bácsikám! Hogy miért sírok? Nem halt meg senkim, de én halok meg, ha sokáig kell viselnem ezt az ezüstpáncélt. Nagyon kérem, szabadítson ki az ezüstrabságból! - Szíves-örömest gyermekem, csak elõbb kifújom magam. Nehezemre esik a járás, alig lépek egyet-kettõt, máris rogyadoznak vén lábaim. Most aludnom kell egy órácskát, de ne izgulj, van jó éles bicskám, és egy-kettõre lefejtem rólad az ezüstbõrt. Ugye nem lesz több sírás? – emelte fel kezét parancsoló, kedvesen fenyegetõ mozdulattal, majd mély álomba szenderült. Hõsnõnk szíve egyre hevesebben dobogott. Ilyen közel még nem került a szabadulás gondolatához. Akár a mesében, íme itt a mesebeli õsz apóka, aki teljesíti az elesettek kívánságát. Lelki szemei elõtt látta, hogyan hullik le testérõl a nehéz súly, hogy végre nyújtózhat kedve szerint, s néhány bemelegítõ gyakorlat után nagyot fut a zöldben, az apóka és saját örömére, így ünneplik a szabadulás és szabadítás elsõ perceit, õk ketten. Elmúlt egy óra, el kettõ, de semmi jel nem érkezett a túlsó oldalról. Késõbb kiáltozott, de nem jött válasz. Sokáig tartott, mire átvergõdött a bokorhoz. Az öreg mozdulatlanul feküdt. Arcán, a bajusza alatt elégedett mosoly. Mosolyogva halt meg, a hitben, hogy segíthet valakin. Segített is, hiszen megcsillantotta a másikban a remény gyönyörûségét. Mi hajtja, ki adja ki a belsõ parancsot, hogy mennie kell tovább? Mit keres ebben a fényes rideg völgyben? Jobb volt a hosszú álom a fagyos sarkvidéken, ott csak az álmok pozitív tulajdonsággal agyonaggatott hõseit szólítgatta, és eljöttek olyankor mindig. Emlékezett a hiányérzetre is, amikor az ébredéssel megszöktek az álombeli tájról, emlékezett az üresség csendjére. Utánuk kívánkozva, miattuk van itt? Ebben a völgyben kell az álmokat kergetnie így? Megdöbbent, amikor majdnem belebotlott az idegenbe. Aludt és jó mélyeket lélegzett. Az ezüstösnek úgy tûnt, ismerõs ez az arc, talán kicsit hasonlított is hozzá, csak éppen nem viselte a mozgásgátló egyenruhát. - Lám ez nem fél a magánytól, nem érdekli, hogy hol és merre a tömeg. Ha lejön az alvásidõ és biológiai órája úgy diktálja, lefekszik és alszik. Ez igen, saját törvényei szerint tud és képes élni. Igaz, olyan mint egy bolytól leszakadt hangya, és lehet, hogy meg is rémül, ha észreveszi, hogy szem elõl tévesztette a többieket. Milyen erõs férfi! Õ lesz az én emberem! - örvendezett a sarkvidékrõl pottyant. Lábával megcsiklandozta az alvó ember oldalát. A feketeruhás felült, álmosan nézett körül, rá sem hederített a fényes ezüstsiklóra, hanem a másik oldalára fordult, hogy folytassa az alvást. - Eleven úr! Kérem szépen! - szólt elcsukló hangos a bábkisasszony. A feketeruhás sem vette most már tréfára a dolgot, dühösen és kelletlenül tápászkodott fel a fûbõl. - Hol vagy? Mutasd magad! - Sajnos nem tudom jobban, mert… - mire folytatta volna, a másik harsány kacagásban tört ki, ahogy megpillantotta hõsünket. - Ó te szerencsétlen! Hogy nézel ki? Látnod kellene magad egy tükörben… - majd a nevetés minden skáláját kipróbálta, sokáig tartott, amíg hahotázása megvetõ mosollyá csillapodott. Felállt, leporolta fekete köpenyét s az ezüstöshöz fordult: - Mit akarsz tõlem, te emberek legelfuseráltabbika? - Uram, nagyon keveset kérek. Szabadítson meg kényszerû öltözékemtõl… A férfi a lehetõ leggonoszabb mosolyra húzta a száját: - Na ne hülyéskedj! Méghogy én téged? És vetkõztesselek? Ha azt akarod, hogy vetkõztesselek, akkor bizonyosan nõ vagy, a hangod pedig reszelõs, akár egy férfié. Nem érdekelnek a kétesnemûek, hallod, nem érdekelnek! - kiabált magán kívül. Mikor lecsillapodott, a nõ újabb kísérletet tett: - Uram… Nagyon kérem… - Kérni? Esedezni? Nem szégyelled magad? Utálom azokat, akik képtelenek segíteni magukon. Halvány gõzöd sincs az elõrelátásról, a megelõzõ óvatosságról, igaz? Feküdtél, álmodták és akkor jött a pók, az a szemét. Ha csak felhúztad volna a kurva vekkerórád, akkor nem szerencsétlenkednél most itt. Ki vagy, felelj, ha kérdeztelek! Az ezüstöst fejbekólintották a szemrehányó szavaik, hiába gondolkodott: - Nem tudom Uram… - Hát ez az! Egy lény, aki azt sem tudja kicsoda, hogy ki volt, ha volt. Mit akarsz ebben a világban? Mi keresnivalód van itt? - Eleven úr! Ha kiszabadít, futhatnánk a többiek után - próbálkozott újra a nõ, latbavetve minden bátorságát, utolsó érvét. - Szerencséd, hogy eleven úrnak szólítottál! Azért ha lehet, kerüljük a királyi többest, mert a bizalmaskodást fölöttébb útálom. Idefigyelj ezüstkígyó! Nem érek rá veled szarakodni. Most, ahogy elnézlek, egyszerre futáskényszerem támadt és én futni is fogok, sõt megelõzöm a többieket. Megmutatom neked, hogy kell ezt csinálni, talán hálából, amiért felébresztettél. Te meg keress egy másik balekot, és találni is fogsz, hiszen még jónéhányan hevernek ebben a völgyben. Ha szerencséd lesz, valamelyikük bedõl a süket dumádnak. Hallod? Ne bõgj! A bábkisasszonynak nem volt, nem lehetett több szava, utoljára a férfi szemébe nézett. A feketeruhás testét ismeretlen borzongás járta át. Menekülnie kellett ez elõl a tekintet elõl. Távozóban bizonytalanul még visszaszólt: - Ezüstkígyó, ha elég találékony leszel, még talán utolérsz. Különben is, Isten útjai kiszámíthatatlanok… Talán már sosem szabadulok meg az ezüsttõl, hiszen ez a bivalyerõs tahó sem segített, pedig könnyedén megtehette volna - gondolta magában a nõ. Vajon mitõl félt annyira? Attól talán, hogy a nyomába szegõdik, mint egy hû eb, és hálából kíséri majd az úton? Meg sem fordult a fejében, hiszen szabad akart lenni, a maga útját keresni és járni. Rájött, hogy miért van itt ebben a völgyben: önmagát kereste, azt a helyszínt és az idõt, ahol lehetne még. Nyugalom szállta meg. Folytatnia kell, akárhogy is, mert ez a lét értelme, bármilyen szûkreszabott is benne mozgásterünk. A létezést a remények, tapasztalatok, emlékek teszik elviselhetõvé, sõt még a vereség is fontos lehet, mert új daccal oltja be az embert. Tehát nekirugaszkodni és menni, menni…. Puskaropogás törte meg a csendjét. A déli határszél körül járhatott, onnan érkezett a harcizaj. Gyûlölte a fegyverek hangját, elõzetes történelmi emlékeibõl. Legszívesebben befogta volna füleit és elmenekült volna. Mozdulni sem tudott, szembetalálta magát az iszonyattal. Puskák-jajszavak, jajszavak-puskák. Egy kisfiú futott a réten, a puskaropogás irányából. Összeszorult a szíve, mert nincs rettenetesebb, mint vétlen gyermekek a háborúban. - Siess! Ide, ide hozzám! - ordított torkaszakadtából a gyereknek. A völgybeérkezés legizgalmasabb pillanatait élte át, forgott körülötte a világ. Már nem érdekelte a saját nyomorúsága, valóság iszonyú képeit látva. A gyermeket meg kell menteni! Mindenáron megmenteni. A kisfiú lélekszakadva rohant az ezüstös jelenség felé. - Gyorsan mögém! - parancsolt a gyerekekre. Ropogtak a fegyverek, pattogtak a puskagolyók az ezüstpáncélon, majd elhallgattak és belevesztek a messzeségbe. A kisfiú remegve lapított az ezüsttömeg mögött. Az asszony megmozdult, s maguktól hullottak le testérõl az ezüstabroncsok. Hálát adott az Úrnak, hogy viselhette a nehéz maskarát. Isten tudja minden miértre a választ, hogy mi célja az emberre. Másképp gondolta a szabadulás elsõ perceit: torna, nyújtózkodás, futás… Így szebb. Megsimogatta a gyerek fejét. Kézenfogta és elindultak a völgybe az alaktalan tömeg nyomába. |
|
|
| Egyik darabod fõpróbája volt, ültem a fûtetlen, kopár nézõtéren, figyeltem az amatõr színészeket, hogyan forgolódnak a recsegõ színpadon, fekete kabátban dideregtem, éppen kivégzési ceremónia folyt a színen, farmernadrágos hullák dõltek vezényszóra halomra, nem bírtam tovább a látványt, indultam kifelé, amikor megpillantottalak a karzaton téged, szakállasan és kialvatlanul, láttál osonóban, úgy néztél rám, mint egy árulóra, közben elindultál lassan lefelé te is, a lépcsõnél találkoztunk össze, rémülten vettem észre, nem is az vagy, akit megálmodtam, gyûrött arcból szigorú szempár, melynek fénye eltûnõben, álltál, mint akinek nem fáj és nem hiányzik többé semmi és senki, lassan már én sem, keserû mosoly ült szád szögletében, reszketve indultam a kijárat felé, nagyon lassan, várva a hangosan hívó szóra, hátha még visszafordulhatnék, de csak hátamba fúródó tekinteted égette bõröm, nem történt semmi több az ébredésig. |
|
|
| Éva! Éva!
Merre bújkálsz? Érzem, hogy itt vagy valahol a közelben,
a parti bokrok között. Tudom, hogy félsz és vacogsz
magányodban. Bújj elõ! Ne félj, nem tekerem
ki azt a gyönyörû nyakadat! Hallod, mit mondtam? Azt, hogy
mégsem öllek meg, már nem szándékozlak
megölni! Gyere elõ szépen, amíg ilyen türelmesen
szólongatlak, mert egyszer csak elunom aranyoskám a bújócskásdit
és itt hagylak a francba!
Aztán meg bõghetsz, te szamár! Ordíthatsz a magánytól, mert itt senki sem talál rád. Õ sem jön utánad, az az ördögfajzat, ne is reménykedj benne! Talán itt akarsz megdögleni, te szemét kurva?! Éva! Felejtsd el az utolsó mondatot, kicsit erõs volt, túllõttem a célon! Azt viszont megértheted, hogy nehezen tudok most úrrá lenni az indulataimon. Figyelj csak! Elõ kell jönnöd, össze kell tartanunk, hiszen mi vagyunk az elsõ pár, az elsõ emberpár. Gyere, ne törõdj azzal, amit hirtelen összehordok, de így tisztul meg a lelkem valami rettenetes és gyûlölt érzéstõl. Szeretnék megnyugodni, és téged is megnyugtatni. Elfelejtem, ami volt, mert el akarom felejteni! Meg- és ki akarok gyógyulni ebbõl az ismeretlen nagy betegségbõl, hogy a régi Ádám lehessek újra. Ugye hallasz engem? Persze, hogy hallod minden szavam! Gyere és nézd a tengert, ilyet még sosem láttál. Nagyon élveznéd a haragoszöld hullámokat, s fölötte a vakító kék eget. Gyönyörködnél tudom, letérdelnél a homokos parton és azt suttognád, hogy íme, létezik a végtelen, amirõl a Paradicsomban még csak halvány sejtelmünk sem volt, nem lehetett, hiszen a Teremtõnk nem világosított fel bennünket a másik világ létezésérõl. Isten féltékenyen õrzött minket az Édes dús ketrecében, mint legkedvesebb játékszereit. Gyere és nézd az új színeket. Még mindig bújócskát játszol velem, ennyi hívás és könyörgés után? Ne hülyéskedj, ez nem játék, ez a világ más, és félelmetesen tágnak ígérkezik, bejárhatatlannak. Tudod, hogy mi volt ehhez képest a mi kertünk? Semmi! Egy parányi földdarab, bekerített játszótér, az álmok játszótere, valódi növényekkel, szelíd állatokkal, no és teljes komforttal, mert ott minden az ölünkbe hullott magától, amire csak gusztusunk támadt. Elég volt gondolnunk és mindent megkaptunk, mozdulnunk sem kellett érte. Az Édenben még bújócskázhattál velem kedved szerint, hiszen messzirõl meghallottam a szíved dobbanását, és könnyen rád találtam. Isten jókat nevethetett rajtunk, elégedetten dörzsölgethette kezeit: lám, milyen boldogok is teremtményei. Tudod, mi a legmegrázóbb az egészben? Úgy éreztem, hogy valóban boldogok voltunk, akkor, ott… Ha tudnád, hogy örültem azon a hajnalon, amikor elõször megpillantottalak! Különös hiányérzettõl voltam szomorú akkoriban, de még nem tudtam e szomorúság okát. Isten kitalált Téged, a legszebb és legkívánatosabb gyógyírt. Valóság lettél azon a hajnalon, sokáig csak a tekintetemmel simogattalak, nem mertelek megérinteni, féltem, hogy köddé változol forró ujjaim között. Messzirõl néztelek, rettenetes éhséget és szomjúságot éreztem. Képtelen voltam megszólítani Téged, mert a szavak megszöktek elõlem, iszonyú kavicsokká változtak a torkomban, csak tisztes távolból néztelek. Éva! Annyi szépet köszönhetek Neked, rengeteg érzés született bennem. Neked köszönhetem a vágyakat, a beteljesülést, amit szerelemnek neveztünk el. Emlékszel? Milyen kíváncsi vágyakozással néztük egymást? Egyszerre indultunk el egymás felé, csodálatos pillanatok következtek: testünk magától engedelmeskedett. Megnyíltál, beléd temetkezve haltam meg és születtem újjá. Ugye, még nem felejtetted el elsõ szeretkezésünket? Erõsnek és hatalmasnak éreztem magam. Azt gondoltam, hogy erõsebb és gazdagabb vagyok, mint az Isten, hiszen van külön birodalmam, országom: ez pedig a Te tested és szerelmed. Nevess ki Éva, de úgy éreztem, hogy soha, de soha nem vehet el tõlem senki, még az Úr sem, mert kikaparnám két emberi kezemmel a szemeit, érted. Emlékszel az ismétlõdõ csodákra, a gyönyör gyönyörûségére? Végtelen beszélgetésünkre? Sosem fordult meg a fejemben, hogy vége lehet, hogy közbejöhet valami. Te céda! Te tehetsz az egészrõl! Azt hissed, nem vettem észre a hirtelen változást, amikor fejgörcsökre és egyéb kórságokra hivatkozva kitértél elõlem, az öleléseim elõl? Azt gondoltad, hogy vak vagyok, hogy átverhetsz? Láttam, amit láttam, hiszen az alvást csak mímeltem melletted. Szemem sarkából figyeltem, hogy mit csinálsz: felültél mellettem és szomorúan bámultad az éjszakai eget. Valamit suttogtál, de nem értettem, hogy mit. Megrémültem, hogy igazán beteg vagy, hiszen étvágyad sem volt többé az ételhez sem, éppúgy, mint hozzám. Hiába kérdeztelek, szemeidben valami idegen és feloldhatatlan szomorúság lappangott, és valami könyörtelen megvetés is talán. Elõször borultam térdre az Éden távoli sarkában és imádkoztam értünk. Mit nem adtam volna, ha még egyszer olyan szenvedélyesen ölelsz, mint a kezdet kezdetén! Isten nem hallgatta meg könyörgésemet, nem akarta meghallgatni. Ezután hozzád fordultam. Emlékezz, hányszor sírtam elõtted! Erre mi volt a válasz? Még idegenebbül néztél rám, és elköltöztél mellõlem egy távolabbi zugba. Nem bírtam tovább józan ésszel a történteket, a magam hiábavaló alázatát. Lehetetlen helyzetbe kerültem, nem láttam a kiutat, besötétedett bennem. Akkor szörnyûséges dolgok sorozata következett, azt hiszem, én fedeztem fel az Éden gyümölcseinek bódító titkát. Egy tök hatalmas héjában erjesztettem az érett gyümölcsöket. A különös ízû italt megkóstoltam és egyre többet ittam belõle, hiszen ilyenkor, ha kis idõre is, de megfeledkeztem minden fájdalmamról. Nekem sem volt többé étvágyam az ételekhez, csak kínzó vágy a felejtetõ lebegésért. A szesz tartott életben, rémült révületben, valahogy megéreztem, hogy rossz és megvetendõ, amit csinálok. Idõnként hánytam, támolyogtam, elestem. Pusztultunk mind a ketten, de Te nem akartál tudomást venni errõl a pusztulásról. Józan pillanataimban arra a következtetésre jutottam egy idõ után, hogy megbomlott az eszed. Elláttam egészen a vackodig. Döbbenetes látvány tárult szemeim elõ: fához támasztott háttal ültél és merõn bámultál valami zizegõ fehér izéket. Önfeledten néztél a fehérségre, néha megemelted a fejed, mosolyogtál a semmibe (idõnként hitetlenül csóváltrad gyönyörû fejecskédet). Sokszor ismétlõdött ez a jelenet, azonban a legnagyobb meglepetést azzal okoztad, hogy egy hegyes tárggyal lassú mozdulatokkal karcoltál valamit az ismeretlen fehérségre. Ilyenkor egészen tûzbe jöttél és dolgoztál. Rettenetesen izgatott, hogy mi a fenét mûvelsz ilyen kitartóan. Egyszer, amikor fürödni mentél, odalopóztam a vackodhoz és megnéztem közelrõl a fehér, titokzatos micsodákat. Sejtelmes vonalak, különös ábrák voltak azokon, olyan kriksz-krakszok, jelek, amiket nem értettem. Csodálkoztam, hogy ezen dolgoztál annyit, ilyen haszontalanságon, aminek itt, a mi kertünkben nem volt, nem lehetett jelentõsége. A semmire pazaroltad idõdet, erõdet, ahelyett, hogy asszonyi kötelességedet teljesítetted volna, a megszokott és elvárt módon. Irtó dühös lettem, felismervén azt a tényt, hogy cask ketten vagyunk az Édenben, de mi ketten is külön utakat járunk. Te jelekkel bíbebõdsz, én pedig felfedezem a szeszgyártás fortélyait, tehát külön-külön hülyülünk el, társas magányunkban. Nem hagyott nyugodni a gondolat, kíváncsi lettem a titkaidra, végére akartam járni az egésznek. Elhatároztam, hogy kileslek. Egy józan pillanatomban követtelek, nyomodba szegõdtem a csillagfényes éjszakán. Gyanútlanul siettél a Paradicsom kapuja melletti almafához, melynek gyümölcsét Isten parancsa szerint nem kóstolhattuk meg. Ott állál a tilosban, toporogtál dideregve, kezedben a lepedõkkel. Türelmetlenül néztél körül, vártál valakit. Közeledõ léptekre lettél figyelmes, elindultál a lépések irányába. Ordítani szerettem volna a tehetetlen dühtõl, amikor megláttam és felismertem a közeledõ alakban Õt, Õt személyesen, a Sátánt, Isten és kettõnk legnagyobb ellenségét. Az ördög vigyorogva közeledett Feléd, Te pedig visszamosolyogtál. Sírtam is, te ócska ringyó, látván, hogyan futsz elé, hogyan vonja nagy fekete köpenye alá, s takarja el elõlem testedet. Ennyire fáztál, hogy az ördög melegére vágytál? Szédültem, egy fához dõlve szorítottam össze fogaimat. Nem árulhattam el magma, pedig azt éreztem, oda kellene menni, összeverni és leköpni benneteket! Befelé sírtam, hiszen mi haszna lett volna õrjöngésemnek, ha már megtörtént köztetek, aminek történnie kellett. Beszélgetésetekre kaptam fel fejem. Alig hallottam valamit, inkább csak bámultam kisemmizetten felétek. Kibontakoztál az ördög karjaiból, és leültetek az almafa alá. Elõvett a tiédhez hasonlatos fehér zizegõ valamit, afölé hajoltatok. A ronda, szõrös sátán gesztikulált, magyarázott Neked, idõnként bizalmasan tette válladra ocsmány kezét. Remegtem minden porcikámban, fõleg mikor a holdfénynél megláttam arcodat, a tekintetedet, mert olyan csodálattal néztél erre a rút állatra, amelynek én a töredékét sem kaptam közös idõnk alatt. Ebbõl vajon mi lesz? Hallgattam tovább, lélegzetvisszafojtva. Az ördög mutogatott, te bólogattál, aztán mondott valamit és Te ismételted a mondottakat. Ragyogtatok, tõletek világított az az éjszaka. Éreztem, valami tökéletes összhang van köztetek, értitek egymás különös nyelvét, élvezitek az együtt töltött idõt. Rájöttem, hogy ez az ördögfajzat tanít valamire, mert újabb fehér lepedõt nyomott a kezedbe és egy hegyes valamit. Kezedet fogta, s irányította türelmesen egy darabig, majd egyedül folytattad a mûveletet. Az ördög elégedetten mosolygott és megsimogatta a fejedet. Majd a keze lejjebb tévedt, gyönyörû melleidet érintette meg, az én öröknek hitt birodalmam szépséges gyümölcseit. Vér tolult a fejembe, hiszen tûrted a testeden barangoló kezeket. A keze egyre lejjebb siklott, le, a fügefalevél felé. Ekkor váratlanul felugrottál és kacéran nevettél az ördög szemébe. Kihívóan sandítottál rá, majd kezed nyújtottad azzal az ígérettel, hogy majd egyszer, majd máskor. Az ördög megrökönyödötten és letaglózva nézett rád, szóhoz sem jutott. Mást várt, úgy érezhette magát, ahogy én, amikor az elsõ csalódást okoztad azzal, hogy megvontad magad tõlem. Megleptél engem is, nem mondom! Hát te lennél az én nõm, ez a kétszínû, kacér nõstény? Milyen teremtménye vagy Te az Istennek, Te, aki még az ördögöt is kétségbe taszítod? Hát nem félsz senkitõl, semmitõl, csak mégy a magad konok feje után? Hát nem, nincs ez rendjén, Te szuka! Majd én megtanítalak! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért és futottam, hogy agyonüsselek. Túl hangos voltam, mert Isten felébredt. Lehet, hogy tudott is már a bûneidrõl, talán önmagának sem akarta bevallani, hogy selejtet teremtett. Látod, Isten is megsokallta a bûneidet, hiszen világossá vált, hogy hármat vertél át egy csapásra. Õt, a Teremtõt, a ravasz ördögöt és engem, a párodat. Nem volt, nem lehetett pardon, Isten ítélt, egybõl kiebrudalt bennünket a biztonságos kertbõl, ki a semmibe. És most itt vagyunk. Éva! Ketten vagyunk a földön. Nem kell félned, már elszállt gyilkos dühöm. Gyere elõ, hozd a titkos micsodáidat és taníts meg a tudományodra engem is, hátha hasznát vehetjük idekinn. Az ember nem maradhat egyedül a világban. Megbocsátok! Hallod? Megbocsátok mindent! Egyszer összeszeded majd a bátorságodat. Várlak, mert hiszem, hogy tudunk még egymással valamit kezdeni… |